Szabók, babajavítók, írógépműszerészek, kóser hentes, órások, porcelánrestaurátor: részben eltűnt szakmák képviselői a főszereplői Frankl Aliona fotográfus húsz év alatt készült fényképeinek, amelyek most a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumban láthatók.

A kiállításon szereplő fotók valahol a riportfotó, a történelmi dokumentum és a művészfotó metszéspontjában helyezkednek el. Értelmetlen lenne megpróbálni meghatározni szigorú műfajukat, annál is inkább, mert a falakon megvalósuló múltidézés a fényképeken megjelenő esztétikum jellegzetesen Frankl Aliona-i, a név, a sajátos fotós stílus pedig fontosabb szempont, mint az, hogy mely műfajról van szó.

Legfeljebb az lehet ettől zavarban, aki megpróbál számot adni a látottakról. Mert milyen szempontból nézze a képeket? 

Ha a fotográfiai-esztétikai nézőpontot teszi meg rendezőelvnek, rácsodálkozhat jó néhány fénykép sajátos ritmusára, például annál a felvételnél, amelyen egy nyomdai betűkészlet látható közelről, vagy egy másikra, ahol falra akasztott cipész szerszámokat örökített meg a fotós. Utóbbiakról, ha nem lenne odaírva a cím, aligha tudnánk megállapítani, hogy micsodák. Sajátos csoportját képviselik a fotóknak a portrék. Minden szereplő – órások, restaurátor, írógépműszerész, képkeretező – munka közben, szerszámaival, vagy legalább műhelyében látható, mégsem válik egyik fotó sem kínosan beállítottá. Természetesek a mozdulataik, természetesen néznek a kamerába; pontosabban valahogy úgy, mintha nem is lenne ott kamera, egyszerűen csak zajlana a műhelyek mindennapi élete, amibe egy ajtón beleshetünk. 

Más, nehezebb nézőpont a szociográfiai. Ha dokumentumokként, tanúságtételként tekintünk ezekre a fényképekre, azzal kell szembesülnünk, hogy egy letűnt kultúra utolsó pillanatait látjuk a falakon. Nemcsak azért, mert már nincs szükség írógépműszerészre, és aligha él meg túl sok babajavító Budapesten, de azért is, mert ezek a kis, angyalföldi, újlipótvárosi és egyéb helyszíneken még a szocialista éveket és a rendszerváltás utáni első harminc évet is túlélő műhelyek javarészt áldozatául estek az iszonyatos mennyiségű szemetet termelő fogyasztói szemléletnek, valamint egy olyan gazdasági környezetnek, amelyben a kisvállalkozások, legyen szó szabóságról vagy grafikusműhelyről, vagy halálra vannak ítélve – vagy hétnapos munkahétre. Esetleg mindkettőre.

Vége annak a világnak, amelyet Frankl Aliona megörökített. Hogy nosztalgiával, indulattal vagy közönnyel szemléljük a tanúságtételt, habitusunktól függ. De azt meg kell értenünk, hogy a városi kultúránk egy szelete tűnt el – azaz a javítókkal, műszerészekkel, szakikkal, fűzőkészítőkkel és suszterekkel, és műhelyeik sajátos hangulatával szegényebbek lettünk.