Lehetne életrajzot írni tagadásokból. Hogy például valaki nem lelkesedett korának uralkodó eszméje iránt, nem lépett be az eszme megvalósításának jegyében szervezett pártba, és nem szerzett barátokat a mozgalmárok körében, mint ahogy szerelmi partnerekre sem talált az eszmétől felhevült társak között. Kisebb-nagyobb nézetkülönbségek miatt nem veszett össze barátaival és szövetségeseivel, akik nem rekesztették ki őt, nem tartóztatták le, nem kínozták meg és nem végezték ki, mint ahogy ő sem tört elvbarátainak életére. Közben nem alapított családot, nem nemzett törvényes utódokat, de még titkos viszonyok során sem csinált gyerekeket. Így aztán leszármazottainak eltartása, előnyökhöz juttatása miatt sem kényszerült rá, hogy találékonyan, netán könyörtelenül kisemmizze embertársait. Ismert nyelveket, de szavai elenyésztek a szélben, holta után nem balzsamozták be, nem temették sem díszsírhelyre, sem valamelyik székesegyház kriptájába, testének alkotóelemei visszabomlottak a talajba, ahogy az egy állat vagy egy közember esetében természetes. Egy-egy pillanatra azt hiszem, így, a nagy egyéniségek előtérbe helyezése nélkül lehetne igazán hitelesen ábrázolni a történelmet.
Festő pedig bizonyára attól lesz valaki, hogy sok lehetséges képet nem fest meg, miközben egyeseket mégis megfest, talán olyanokat, amelyek kevésbé voltak lehetségesek, mint a meg nem festettek, sőt egyenesen megfesthetetlenek voltak, mielőtt ő meg nem festette őket. De maradjunk a tagadásnál: a költő is ott kezdődik, hogy rengeteg kínálkozó verset nem vet papírra, illetve, ha megírta, sohasem publikálja őket. Természetesen a prózaírót is inkább az általa meg nem írt, a nem publikált regények és novellák emelik magasba, mint a gond nélkül odakentek és problémamentesen megjelentetettek. Mivel a művészet a lét és nemlét mezsgyéjén keletkezik vagy sorvad, nem érdektelenek a lehetséges, de soha meg nem valósított művek csírái, vázlatai, töredékei, emléknyomai, sőt, azok a gesztusok, melyeket a művész, bár megtehetne, mégsem tesz meg, nem hagy örökül a világra. Az alábbiakban ilyen ködképeket mutatok, kibontatlan történeteket.
A Kissvábhegy tövében lakozó nimfa története
Buda várát visszafoglalták a keresztény seregek. A város és a környékbeli más városok, falvak rommá dőltek, kiégtek, népességük elpusztult, elmenekült vagy rabláncra vetve elhurcoltatott. Az újratelepítés a Habsburg hatóságok felügyelete alatt zajlott, a vár közvetlen környékén sokáig korlátozták az építkezéseket, hogy az esetleges támadások során az ostromlók ne találhassanak fedezéket. Így a mai Városmajor területét sem vehették birtokba a Budát újra benépesítő polgárok. Amikor pedig engedélyt kaptak rá, akkor is azzal a meghagyással, hogy a terület egy részét, az Ördögárok melletti völgyet nem építhetik be, azt közparknak kell berendezniük. Így aztán ez a terület eleve ki lett vonva az ipari vagy mezőgazdasági termelés köréből. Maradt a rekreáció, az egészségipar, amelynek jegyében sorra alapították a szanatóriumokat és kórházakat, köztük egy vízgyógyintézetet. Utóbbi egy forrásra épült rá, ott, ahol a kissvábhegyi szőlők és gyümölcsösök a parkosított területtel találkoztak. A gyógyulást kereső betegek a feljegyzések szerint a helyben felszínre törő vizet itták, és meg is merültek a kádakba töltött nedűben. A szakavatott személyzet kézi erővel és gépekkel dögönyözte a testeket. De minthogy mostanra a forrásnak nyomát sem látni, számomra kérdés, hogy egyáltalán létezett-e valaha. Létezhetett, hiszen a budai hegyek anyaga mészkő, melyben barlangok és földalatti patakok, tavak bújnak meg. Az ilyen magaslatok aljában felszínre juthat a víz. Ugyanakkor az is lehet, hogy a vízgyógyintézet alapításakor kutat fúrtak, és annak vizét hasznosították. Hogy létezett valamiféle vízvezetéktől független vízellátás, akár forrás, arra a város 1944–45-ös ostroma során végbement eseményeket felidéző beszámolók szolgáltatnak bizonyítékot. A szanatóriumokban meghúzódók, ha vezetékes víz épp nem volt, a kút vagy forrás vizét itták. Viszont 1945 januárjában a nyilaskeresztesek azt a szanatóriumot is megtámadták, amely vízgyógyintézetként a forrásra épült. Körülbelül százötven embert gyilkoltak meg, majd elvonultak. Napokkal később az épületet felgyújtották, vélhetőleg azért, hogy a tetemeket eltűntessék, de ez nem teljesen sikerült. Emberi maradványok hónapokig maradtak a helyszínen, romok évekig. A vízgyógyintézetet nem építették újjá, lakóházakat húztak fel a helyükön.
Hajdan talán egy nimfa lakozott a városmajori forrás vidékén, egy nimfa, aki látta az ide települő és itt elvonuló népeket, akit a kelták és rómaiak áldozatokkal tiszteltek meg, és aki friss, egészséges vízzel táplálta a később megjelenő magyar, német, török és szerb telepeseket. Mikor azonban tömeggyilkosság szennyezte be a vizét, örökre elhagyta a tájat.
A Gellérthegy boszorkányainak története
A Citadella néven ismert erődítmény sem volt ott mindig a Gellérthegy tetején. Ahogy odatették, úgy el is lehetne onnan tenni. Amikor Buda, Pest és Óbuda egyesült, az öntudatra ébredő új város lakóinak egy része azt akarta, bontsák le a Citadellát. Hiszen az 1848–49-es szabadságharcot leverő, a várost lövető Haynau kezdeményezésére épült, az elnyomás eszköze és jelképe volt. A pesti Neugebaudét például eltakarították, aligha hiányzik bárkinek. Egyszer a Citadella bontásának is nekiláttak, egy részét valóban szétszedték. De a nagyja maradt, és most már mintha oda tartozna a városhoz.
Hajdan úgy tartották, hogy szerte az egész országból odajárnak a boszorkányok, hogy találkozzanak egymással, és megüljék a boszorkányszombatot. Az persze nem biztos, hogy boszorkányokra szüksége van a városnak, de hagyományokra mindenképpen. És miért ne hinnénk, hogy a rút erődítmény tömítette el a barlangjáratokat, melyeken át a boszorkányok a Föld ősi szellemeivel tartották a kapcsolatot? Hiszen még a nem is oly régi szegedi boszorkányperek idején is azt vallották egyes boszorkánysággal vádolt személyek, hogy ott, a Gellérthegyen lettek beavatva!
Mindenesetre el tudnám képzelni, hogy a szabaddá vált csúcson, a visszatelepített növényzet között emléket állítanak a Kárpát-medence összes valaha volt boszorkányának, akik emlékére évente fesztivált tartanak. Boszorkánykonyha-sátrakat állítanak, boszorkányfelvonulás vonul végig a városon, és boszorkány-szépségversenyt rendeznek minden lehetséges korosztály számára, természetesen nemcsak női, hanem férfiboszorkány-kategóriákban – valamint, ha rajtam múlik, minden egyéb identitású boszorkány részvételével.
Ezt még szívesen taglalnám, de akkor lehet, hogy be kéne fóliázni az Óbudai Anzikszot.
Egy megtagadott dedikáció
Eljutott hozzám a kérés, miszerint adjak egy dedikált könyvet egy úrnak, akivel egyszer, sok éve, családi és baráti körben találkoztam. A felvetés mindenképpen megtisztelő, hiszen akiről szó van, jeles személyiség: egy sikeres orvos.
Falun született, az egyik vidéki város egyetemén tanult, és további vidéki városok kórházaiban praktizált, minden bizonnyal eredményesen, hiszen idővel főorvossá vált. Betegek sokaságát gyógyította meg, bár ez aligha emelte volna őt ki számtalan más pályatársának sorából. Az ő kivételes elhivatottsága akkor nyilvánult meg, amikor a Vezér családjának egyik tagja került az osztályára, és ő nemcsak visszaadta a beteg egészségét, de találkozásuk alkalmával a Vezér kivételességét is felismerte, és aszerinti tisztelettel beszélt vele. Pedig hát tudjuk, hogy a kórházakban rendszerint inkább a betegek és hozzátartozóik törik magukat, hogy kifejezzék tiszteletüket az orvosok, és pláne a főorvosok iránt.
A Vezér pedig értékeli azokat, akik értékelik őt. Napjainkban a Vár újjáépített palotáival és újjáépített rendi viszonyaival egy új királyi udvartartássá válik. A Vezér körbeveszi magát udvari nemességével, olyan családokkal, melyeknek tagjai eddig is lelkesen szolgálták őt, és ha bármi történik, boldogan áldozzák érte életüket és vérüket. Ennek az új udvari nemességnek sorába emelkedett a doktor úr. És közös ismerősünkben felmerült, hogy esetleg érdekelhetné őt egyik könyvem, minthogy abban olyan eseményekről olvashat, melyek a Vártól nem messze, és nem is olyan régen történtek. Hiszen most már idetartozik. Én meg arra jutottam, hogy nem. Nem fogom az udvari nemesség egyik tagjának figyelmébe ajánlani munkámat. Nem tudom, járnak-e könyvesboltba az udvari nemesek, de ha járnak, ott némi keresgélés után ráakadhatnak a könyvemre, és ha figyelmükre méltatják, bármi megtörténhet. Még akár a csoda is. Mert hiszen csoda általában az olvasók és a könyvek találkozása, de – gondolom – immár csodaszámba menne, ha az udvari nemesség egyik tagja olyasmit olvasna, ami nem a Vezér hatalmát és dicsőségét alapozza meg.
Ami engem illet, szeretem a meséket, a varázslatos történeteket. Írni is szeretnék ilyet, de csak akkor, ha megoldható, hogy a varázsvilág nem a valóságos világ cáfolataként, meghamisításként jelenjen meg. A városmajori nimfa esetében tetszik, hogy ha az ő tekintetével néznénk a környéket, ugyanabból a látószögből lehetne megfigyelni az avarokat és a hunokat, a keltákat és törököket, a magyarokat és a németeket, a rácokat meg a zsidókat. De hogyha az ostrom után elhagyta a vidéket, akkor, sajna, nem látta a később kibontakozó eseményeket. Mondjuk engem sem, aki előbb homoklapátommal kapirgáltam a felszínt, aztán más eszközökkel, de az utóbbi nyolc évtized más alakjait sem figyelhette meg. Ha máshova költözött, akkor más eseményeket, más alakokat lát – de ugyan hol, és mit? A boszorkányok esetében pedig nem hagyható figyelmen kívül, hogy sokuk, talán legtöbbjük nem a maga szántából lett boszorkány, hanem feljelentések után, kínzások hatására vallották magukat boszorkánynak. Igazából sosem röpdöstek a Gellérthegy körül, szegények. Pedig szépen el lehetne beszélni, ahogy megérzik a hívást, és elindulnak messze tájról a folyó fölé magasodó sziklás hegy irányába, ahogy készülnek a szellemvilággal való találkozásra. Belzebub első csókját, Belzebub ölelését, a beavatottak felszárnyalását, és a távlatot, ahogyan a magasból először rálátnak a világra. Visszatérésüket a be nem avatottak közé.
