– Örülök, hogy idejöttél. Eddig vagy észre se vettek, vagy egy megvető pillantás után továbbmentek – mondta a nyugágy.
– Szerencsére nem vagyunk egyformák. Segíthetek valamiben?
– Ami azt illeti, igen. Teljesen átfagytam, és csupa sár vagyok, ráadásul szerintem meg is fáztam. Már legalább tizenkettőt tüsszentettem. Ilyen az, ha folyton bőrig ázik az ember, csak mert elfelejtik bevinni.
– Várjunk csak, téged ismerlek!
– Nagyon régóta itt vagyok már, biztos többször is láttál, csak nem volt időd közelebb jönni.
– Nem erről van szó. Máshonnan vagy ismerős. Már tudom is, hol láttalak!
– Tényleg? Hol?
– Az Óbudai Anziksz címlapján!
– Az egy újság?
– Jól hangzik. Alig várom, hogy láthassak egy példányt – még ha az már nincs is meg, aminek a címlapján szerepelek.
– Biztos vagyok benne, hogy megvan. Az Óbudai Anziksz nem olyan, hogy egyszer elolvasod, aztán el is felejted. Annyi érdekesség van benne, hogy mindig talál rá okot az ember, hogy a kezébe vegye. Mi az összes számot megőriztük.
– Most már tényleg izgatott vagyok! Messze laksz?
– Nem. Tíz perc séta csupán, ám mielőtt hazamegyünk, veszünk két sajtos-tejfölös lángost elvitelre.
– Kettőt is meg tudsz enni?
– Dehogyis! Az egyik Jadvigáé. Ő az én drága feleségem. Már 50 éve vagyunk házasok, és minden hétfőn együtt lángosozunk. Ez afféle hagyomány.
– Ó, de romantikus!
– Megérdemli. Nagyon jó feleség, ezért mindenből a legjobb jár neki. Kedvelni fogod, meglátod!
A nyugágy egy percig sem kételkedett. Már akkor biztos volt benne, hogy jó napja lesz, amikor Lajos odament hozzá.
– Itt is vagyunk. Ha nem bánod, majd az előszobában teszlek le, mert elég sáros vagy.
– Persze, ez érthető. Tudom, hogy rám férne egy kiadós fürdés, de már annak is örülök, hogy fedett, meleg helyen leszek.
Mivel Szivárvány Lajos egy úriember, már az előszobában levette a cipőjét, ezután kedvesen üdvözölte a feleségét.
– Szervusz, Drágám, megjöttem!
– Szia! A nappaliban vagyok. Hoztál lángost?
– Igen, de még várni kell vele, mert forró. Addig ismerkedj meg a vendégünkkel!
– Ki az?
– Az előszobában van.
Jadviga nem akart rákérdezni, miért az előszobában kell fogadni a vendéget, ezért inkább kiment, hogy megnézze, ki az.
– Jó napot, Asszonyom! Sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk.
Mindenki más elcsodálkozott volna egy rozoga, ám annál tisztelettudóbb, beszélő nyugágy láttán, ám Jadviga a férjével töltött 50 év alatt megtanulta, hogy minden lehetséges, ezért a világ legtermészetesebb módján üdvözölte a kissé viharvert jövevényt.
– Jó napot! Máris készítek egy kellemes fürdőt, attól átmelegszik.
– Igazán kedves, köszönöm.
– Szóra sem érdemes. Amíg ön fürdik, mi elfogyasztjuk a reggelinket, aztán beszélgetünk.
A nyugágy nem mert szólni, hogy azt szereti, ha sok hab van a fürdővízben, nehogy hálátlannak tűnjön, ezért amikor meglátta, hogy ennek ellenére pont olyan, amilyenre vágyott, teljesen elérzékenyült. Még az is eszébe jutott, milyen szívesen lenne Szivárvány Lajosék nyugágya, mert ők biztos nem felejtenék ott sehol, nemhogy a Duna-parton, kiszolgáltatva az időjárás viszontagságainak.
Körülbelül 15 perc kádban ábrándozás után megszárítkozott, aztán tisztán és illatosan bement a nappaliba. Lajos és Jadviga már várták.
– Hát itt vagy? Csak úgy ragyogsz! – dicsérte meg Lajos.
– Köszönöm, sokkal jobban is érzem magam – mondta meghatottan a nyugágy.
– Képzeld, közben megtaláltuk azt a bizonyos címlapfotót rólad!
– De gyönyörű! – ámult a nyugágy.
– Még szép, hisz ilyen egy címlapsztár! – mondta kedvesen Jadviga.
A nyugágy már nem gondolkodott a holnapon, mert tudta, ahol eső nincs, ott szivárvány sincs.
