Melyek az első emlékei Óbudáról?
Személyes kötődésem Óbudához 1954 után alakult ki. A szüleim lakását elvették, és különféle hányattatásokat követően végül egy Laktanya utcai kis házban tudtak lakásrészt vásárolni. Ide költöztek két gyermekükkel: húgommal és velem. Építészként addigra nagyon sokat foglalkoztam élő műemlékekkel, azok megmentésével.
Mindig szerettem fényképezni, így itt is rengeteg képet készítettem.
Látható-e még azokon a képeken Krúdy „mézeskalácsszínű” Flórián tere?
Első felvételeim még a hídfő és az aluljáró nagy feszítő hatása előtti Flórián teret mutatják. Látszik a Flórián-szoborcsoport és azok az épületek, amiknek ma már nyoma sincsen. A Duna felőli oldalon állt a mozi épülete. Vele szemben, nem olyan távolságban, ahogyan ma áll ott az a nem igazán szép áruház, hanem annál közelebb, egy emberi léptékű utca túloldalán, nagyon szimpatikus földszint plusz egy emeletes, zömében szecessziós, eklektikus épületek álltak. Ezekben közért, vasbolt s mindenféle kis üzlet volt, ami ellátta Óbuda környékbeli lakóit.
Évtizedeken át vártak az óbudaiak arra a hídra, amit ma Árpád hídként ismerünk, és ami aztán végleg el is tüntette azt a hajdanvolt Óbudát…
Igen, a Flórián tér igazi arca, amit ma már nyomokban sem láthatunk, a híd megépülésével végleg eltűnt. Vele együtt eltűnt a Flórián-szobor is, amit azóta sem sikerült rekonstruálni, és visszahelyezni (a Szent Flórián-szoborcsoportot és a restaurált Fogadalmi oltárt 2012-ben újra felállították. – HA).
Innen származik a tér elnevezése. A negyvenes években a hídépítés miatt áthelyezték a Fő térre, majd a darabjai egy ideig a Zichy-kastély udvarában hevertek. A szobor ezután a Kiscelli Múzeumba került, a Fogadalmi oltár részei pedig a Pöttyös utcai iskola mellett található törmeléktemetőbe, ahol én még láttam ezeket a darabokat. Nem tudom, mi történt akkor, amikor az iskolát bővítették, valószínűleg valahol feltöltésben kötöttek ki e jobb sorsra érdemes töredékek.
Kérem, meséljen arról, hogyan vált részesévé a Flórián téren elvégzett, nagyszabású feladatoknak!
1968-ban készült el Budapest átfogó közlekedésfejlesztési terve. Ez tárgyalta az Árpád híd bővítését is, amely híd közismerten a háború ideje alatt úgy épült meg, hogy a lehetséges szélességnek csak a felét készítették el akkoriban. A ‘68-as terv alapján azonban 1979-ben az Állami Tervbizottság úgy döntött, hogy meg kell oldani az Árpád híd rekonstrukcióját, értve ezalatt annak kiszélesítését is, valamint a pesti és a budai oldalakon csatlakozó útvonalak rendbetételét. Tizenegy éven át érlelődött a gondolat, hogyan lehet a Dél-Budáról és Pestről a Dunakanyar felé irányuló forgalmat minél kevesebb zökkenővel átvezetni ezen a területen. Ez idő tájt aktívan élt a Bécsi út, hiszen ekkor még nem létezett a Bécs felé vezető autópálya-szakasz. Én még úgy kezdtem el Győrbe, Sopronba járni autóval, hogy Óbudán keresztül ballagtunk, s a cél bizony nagyon messze volt egy ilyen autós utazással. Amikor aztán a munka beindult, több intézmény is elkezdett a várható következményekkel foglalkozni. Volt egy nagy előkészítő csoport, melynek Dalmy Tibor volt a motorja, aki ragyogóan menedzselte a dolgot, pedig volt úgy, hogy egy tárgyaláson közel ötven cég képviselője vett részt. Öröm volt vele dolgozni. A mérnöki létesítmények generáltervezője a FŐMTI (Fővárosi Mélyépítési Tervező Intézet) volt. Ezenkívül számtalan altervező és kivitelező cég vett részt a munkában, többek között a VÁTI (Városépítészeti Tudományos és Tervező Intézet). Én úgy kerültem a feladatba, hogy már több mint húsz éve a VÁTI Műemléki Irodájában dolgoztam, és nagyon sok helyreállítás, romkonzerválás volt a hátam mögött. A műtermemben többen dolgoztunk a Flórián téri aluljáró építészeti és műemléki munkálatain: Voith Mária, Borbély Edit és Nyékhelyi Mária voltak a munkatársaim.
Kérem, meséljen arról, milyen volt ebben az időben ez a terület?
Az aluljáró munkálatainak megkezdésekor a kiscelli posta ’40-es évekből származó épületével szemközti oldalon az evangélikus templomon kívül minden le volt tarolva, s álltak már a panelházak. Sajnálatos módon tanúja voltam annak is, ahogyan megépült az áruház azzal a világi nagy botránnyal, ahogyan ennek érdekében széttúrták ott a tábor közepét, lelkét: a principiát. A Fővárosi Tanács akkori vezetői, meg az akkori építésügyi kormányzati illetékesek úgy döntöttek, hogy felrobbantják… És meg is tették! Mindezt azért az épületért, ami nem egy európai örökség szintű építészeti alkotás, ami városépítészetileg is egy elhibázott, át nem gondolt, úgy Isten nevében odalökött valami. Végül csak torz, semmit nem mutató romok maradtak ott az élelmiszerüzlet sarkában. Oda jártunk kávézni, s nekünk, a szakembereknek sem mondott semmit az a szerencsétlen torzó. Esetleg csak lelkiismeret-furdalást keltett azokban az emberekben, akiknek egy pici lelke mégiscsak volt ezekhez a dolgokhoz.
Kiss Károly publicista mesélte, hogy a principia kétezer évet átvészelt, masszív falait fölrobbantani is alig tudták. Kétségkívül ez volt a legkirívóbb kulturális pusztítás Óbudán, de sajnos koránt sem az egyetlen…
Többször jártam a területen akkor is, amikor az óriási, alapozó vasbeton cölöpöket ütötték, verték, sajtolták a talajba. Láttam, ahogy a cölöp egy ideig fut, majd hirtelen megáll. És ütik, ütik és ütik, de nem mozdul; míg végül, miután szétroncsolt már maga alatt mindent, újra megindul.
Ezen épületek létesítésekor hallatlan arcátlansággal, demagógiával hirdették, hogy a házakat lábakra állítva, az épületek alatt bemutathatóvá válnak a romok. Nem igaz! Ha a vasbeton cölöpöket egymáshoz ilyen közel, így keresztül verték a romokon, ott már nincs mit bemutatni, ott már csak széttúrt és felismerhetetlen maradványok lesznek!
Urbanisták, műemlékes szakemberek és az óbudai lakosok generációit gyötri évtizedek óta a kérdés, hogy lehetett volna-e Óbuda más, mint amilyennek ma ismerjük?
Számtalan olyan várost lehetne említeni, ideértve Rómát is, ahol küzdenek a gonddal, hogy a felszínre kerülő antik maradványok integrálhatók-e a mai városképbe. Talán a jeruzsálemi óvárost, annak zsidó negyedét lehetne példaként említeni. Ott felépült egy tökéletesen modern városi lakónegyed, a házak alatt pedig az élővé már nem tehető, római épületek láthatók, amelyek legalább sejtetik a korabeli város arculatát. Végig lehet menni egy oszlopsoros via principalison, melynek egyik oldalán a mai járószint alá látunk, a másik oldalon meg ott van a bazársor, ahol szinte minden beszerezhető. Ennek feje fölött pedig ott él a város, ami a maga XVIII-XX. században kialakult képét mutatja. Egész biztos tehát, hogy egy gondosabb, kevésbé diktatórikus, és gazdaságilag is jobban alátámasztott háttérrel a helytörténeti múltjára a mainál sokkal inkább emlékeztető városképet lehetett volna kialakítani.
Beszéltünk a múlt elpusztított építészeti értékeiről, de még nem tértünk ki arra, ami megszületett a helyükön. Ön építészként hogyan értékeli a panelházak megjelenését ezen a területen?
Egyfelől ennek van esztétikai, városképi vonatkozása, amit a panelházak kapcsán még értékelni kell majd a jövőben, azt sem tagadva, hogy egy XX. századi fejlődő város muszáj, hogy új lakóterületeket is produkáljon. Ám nem mindegy, hogy hol, és pláne nem mindegy, hogyan. Ezt a problémát a sokat emlegetett zöldmezős beruházások kapcsán lehetett volna kulturális pusztítás nélkül megoldani, mint ahogy ilyen szempontból senkinek sincs kifogása Újpalota vagy Békásmegyer ellen. Sokan nem számolnak azonban azzal, hogy minden ilyen beavatkozásnak nagyon komoly szociológiai következményei is vannak. Rengeteg településszociológus vizsgálta már, hogy alakul egy ilyen lakótelepen létrejött, „összedobált” társadalomnak a lelkülete. Ahol a lakók az ország különböző részeiből, különböző rétegeiből jönnek, más történelmi előzményekből, más műveltséggel, más képzettséggel, ami ugyan reprezentálja egy egészséges társadalom minden rétegét, de így, nagy hirtelen összedobálva, olyan döbbenetes mixtúra alakul ki, ami önmagát sem érti. Senki nem ismer senkit, számtalan kultúra és kulturálatlanság van összekényszerítve egy lépcsőházban, tíz emeleten keresztül. Az ilyen társadalom nem találja a saját identitását, nincs pszichológiai komfortérzete. Szükségszerűen következik az összes deviancia: betörések, autólopások, alkoholizmus és az értelmetlen rombolás. Óbuda a panelek között is megpróbált apró jelzésekkel nyújtani valamit az embereknek. Sok helyen ezeket összetörték, vagy lefújták, de ott vannak, segítenek az embereknek bepillantani a Thomas Mann-i „mélységesen mély múltnak kútjának” helyi aknájába.
Meggyújt egy-egy kis mécsest az emberek számára, hogy megint megpróbálhassák fölfedezni saját identitásukat, és ebből a nagy szociálkeverékből újra kialakíthassák a helyhez kötődés szellemét. Mindebben nagy szerep jutott annak idején a Flórián térnek is, meg az összes ott megépített ilyesfajta kis lámpásnak.
A Flórián téri csomópont építési munkálataiban az építészeknek és régészeknek együtt kellett működniük. Milyen volt a kapcsolat Önök között?
Természetesen voltak szakmai vitáink, hiszen másként gondolkodik, mást tart a legfontosabb célnak egy építész és egy régész. Ugyanakkor hallatlanul jó összhang alakult ki a különböző képzettségű emberek között. Nem lehetett máshogy csinálni, csak nagyon szoros együttműködésben, hiszen a lehetőségek anyagilag és a határidő szempontjából is rendkívül behatároltak voltak. Augusztus 10-én ráadásul elöntötte az egész aluljárót az iszap, mert csőtörés volt az áruház előtti területen, s a víz a földet, törmeléket mind bemosta. A „szent” november 7-e volt a határidő, én azonban nagyon örültem, hogy a fenti váratlan események ellenére is sikerült a még szentebb augusztus 20-án átadnunk az embereknek. A hivatalos ceremóniára persze csak 1984. november 4-én került sor.
Országszerte sokfelé találkozhatunk a kivételesen gazdag szakmai munkásságát fémjelző épületekkel, helyreállításokkal. Kíváncsi lennék, hogy Ön hova helyezi ebben a sorban a Flórián téri romterület kialakítását?
Minden építészeti alkotás gyermeke az embernek. Életemben a nagyon sok munkám közül, melyekért Ybl-díjat és egyéb elismeréseket kaptam, a két legkiemelkedőbb, s az én szívemhez legközelebb álló a szántódpusztai majorsági együttes és a Flórián téri aluljáró. Ahogyan az ember saját gyermekeinél is pontosan tudja utólag, hogy mit kellett volna máshogyan csinálnia a nevelésük során, úgy tudom én is a Flórián tér kapcsán is. Kitalálták például, hogy legyen nyilvános WC, mert sehol máshol nem volt ebben a csonka városközpontban.
Ez az eredeti koncepcióban nem szerepelt, de abban a lendületben, amiben voltunk, ezt is vállaltuk soron kívül. És rengeteg munkával, de végül ezeket a maradványokat is sikerült megmentenünk.
Sajnos alig néhány évvel az aluljáró átadását követően már megjelentek olyan hírek, hogy megrongálták, festékkel lefújták a kiállított műemlékeket.
Talán a legúribb kifejezés erre az, hogy ez egy baromság, egy döbbenetes korjelenség. Hajlandó vagyok elhinni, hogy a graffiti műfaj, embereknek az önkifejezése, és bizonyos esetekben az igényét is el tudom fogadni. Nem tudom viszont elfogadni azt, amikor a graffiti felhelyezése mögött az emberi műveltségnek, kultúrának a legminimálisabb töredéke is alig fedezhető föl. Az aluljáró átadását követően évekig büszkén és jó szívvel kalauzoltam végig ott mindenkit. Öröm volt látni, hogy a Szentendrei úton északra tartó autóbuszok lassítanak a múzeumi terület mellett, és látni, amint az idegenvezető mutat kifelé, hogy tessék csak oda nézni!
A Lottó-ház alá benyúló múzeumrész masszív rácsajtaját kifeszítették, bent, amit lehetett, szétromboltak, összetörtek. Ez még annál is rosszabb, mintha egy vasúti kocsinak az oldalát festik össze, ez egyszerűen nem tolerálható. S nem oldható meg azzal sem, hogy tetten érem, és fenékbe rúgom vagy bezárom a vétkest. Ez nem jogszabályi kérdés. Ezeket a problémákat leginkább annak révén szeretném megszüntetve látni, hogy elkezdjük újraépíteni az erkölcseinket. Az erkölcsöt, amit oly könnyű lerombolni, de újraépíteni nehezebb, mint az eldózerolt házakat.
Milyen iránymutatást adna azoknak a fiatal építészeknek, urbanistáknak, akik Óbudán találnak majd szakmai kihívásra?
Óbudán egyvalamire feltétlenül figyelni kell. Ha bárhol fél méterrel mélyebben megyünk a mai szint alá, ott találjuk a római múltat. A római múltnak a már korábban említett nagyon durva tönkretétele után is hallatlanul sok értéke van még föld alatt. Érdemes rajta elgondolkodni, hogy vajon miért pont itt lelhetők fel a kőkorszaki leletek. Biztos van ennek valami olyan kapcsolati útvonal előzménye, ami arról tanúskodik, hogy egy nagy-nagy kontinuitás van itt Óbudán elásva. Ezt a jövő emberének, a jövendőbeli óbudai lakóknak, a jövő Óbudájáért, sőt a jövő Budapestjéért felelősséget érzőknek mindenkor figyelembe kell venniük. Budapesten a „múltnak kútja” Óbudán van, s ez, úgy gondolom, kötelesség is: odafigyelést igénylő, nagyon-nagyon megtisztelő kötelesség.
