Keresés
rovatok
irodalom | 2021 blog
Fotó: Fortepan
Péntek Orsolya
Körök

Az idő nem egyenletes. Néhol sűrű, tömött rétegekben rakódik a városrészekre gyors egymásutánban egy-egy negyedszázad, és az aktuális alatt eltűnik a húsz évvel ezelőtti idő minden nyoma és maradéka, az ötven vagy száz évvel ezelőtti időről nem is beszélve. Máshol el-elszakad az idő, mint a ritkás, rosszul szövött takaró, vagy a gyönge, a talajt csak foltokban borító hó, és kilóg alóla mindaz, amit egyéb kerületekben már betemetett. 

Így adódik, hogy Európa legtöbb városának magjában 

az idő nagy túlélői, a római falak, keresztény katedrálisok, középkori utcák és a hosszú tizenkilencedik század épületei és üzletportáljai keverednek az abszolút jelennel, a metróállomásokkal, az új generációs sima falú presszókkal, a városimázs térprojektjeivel és hirdetéseivel és a globális trendőrség mindenhol egyforma kirakataival, míg a középső gyűrűben fél-most, mondjuk tegnapelőtt van, a legkülső gyűrűben meg harminc évvel ezelőtt. 

Talán a városok szívében lakik és onnan terjed az idő. 

Legalábbis Európában, ahol centrálisak a települések, mindenképp; ezek a városok úgy nőttek, ahogy a vízgyűrűk. 

Róma szíve máig a fórum alatt dobog, de érezni még a lüktetését kicsit arrébb, a Piazza Venezián is, ahol a lustán bekúszó, zöld színű nyolcas villamos ilyenkor nyáron ásítva tárja ki az ajtajait – mármint, ha jön. Firenze szíve reneszánsz szív, a Signoria épületében lüktet. Sienáé a legyezőszerű fő téren, Milánóé a Galleria Vittorio Emanuele, a dóm és a Palazzo Reale alkotta szabálytalan vonalon valahol, talán épp a dóm előtt. Lisszaboné a Rua Augustán, a diadalív árnyékában, ahonnan már látni a Tejo-t. 

Barcelonáé a Rambla mellett, gyaníthatóan a Placa Reial árkádjai alatt. Napos reggeleken, decemberben érezni ezt a lassan lüktető szívet, ha az ember leül egy kávé mellé a dézsákba ültetett pálmákon rikácsoló papagájok mellett. Ha becsukja a szemét, és koncentrál, eléri, hogy átvegye a szíve a város szívének erős, reggeli ritmusát. 

Madrid szíve a Gran Vián pörög az örök álmatlanságtól, ez a város sohasem alszik, vagy ha igen, legfeljebb négy-öt órát, fel-felriadva, úgy éjjel három és reggel hét, nyolc között.

Velence szívét majdnem lehetetlen kitapogatni a zűrzavarban. Hol úgy tűnik, hogy a San Marco rejti, hol úgy, hogy arrébb, a Cannaregio felé vezető  labirintusban rejtőzik, ám fagyos téli hajnalokon, amikor a ködöt még nem szaggatta szét a nyolc körül a város fölé emelkedő napkorong, és a San Marco előtt bukdácsoló gondolák orrdísze hol kibukkan, hol elrejtőzik a tejszerű homályban, és az emberek még nincsenek sehol, legfeljebb a galambok, az utcaseprők és a múlt árnyai járkálnak a téren, kitapintható a város pulzusa. 

Nem máshol, mint a Dózse palotában van a város szíve, rejtve egy titkos átjáró alatt. 

A városok szívét hol könnyű, hol nehéz megtalálni. De  

sem a szív helye, sem a városok legrégebbi múltja, sem a legjelenebb jelene nem olyan árulkodó, mint a félmúltja vagy a tegnapelőttje, ez a két vízgyűrű a szív körül. A legrégibb múlt és a legjelenebb jelen is gondosan megkonstruált és hamis, mint a társasági arc. 

Odébb, a fél-külvárosokban és a külvárosokban, ahol kilátszik az idő köpenye alól, amit máshol elrejtettek, azonban látszik a városok valódi arca is, az álmos és mindennapi arca, valódi lakók járnak-kelnek az utcákon, akik valódi életet élnek, és valódi mondatokat mondanak, mert a külsőbb gyűrűkben senki nem  ügyel szavakra. 

Ezért indulok azonnal kifelé, ha tehetem. Néhol a városokkal összenőtt településekre, például a Cais do Sodréról a gazdagok nyaralóhelyei, Estoril és Cascais felé a portugál HÉV-en. Jellegtelen telepeken zakatol át a vonat, az utasok elsősorban szegények, mint Kőbánya-Kispest vagy Óbuda-külső népe. Egyszerűen öltözött, csöndes emberek. Mégis: az örökös elégedetlenség helyett az óceán nyugalma tükröződik ezeken az arcokon. Aki a végtelen mellett él, legalábbis tud a végtelenről, és arról is, hogy minden mindegy. Nem úgy mindegy, mint Közép-Európában.   Nem a hát akkor itt fogunk élni nyugalma ez. 

Hanem azé a tudásé, hogy sem a fájdalmunk, sem az örömünk nem számít a végtelen víz közömbös ezüstragyogása mellett, amely elnyeli a fájdalmat is, az örömöt is – és hát mi segíthetne jobban megérteni az itt és mostot, mint a végtelen és az örökké? 

Ott vannak aztán Róma félperifériái, amelyek, nevezzük őket nevükön, elsőosztályú prolinegyedek. Elég behúzódni egy presszó hátsó asztalához, és fülelni a nojantrik beszédére, egy külön nyelv lustán összekeveredő r-ekkel és l-ekkel, kemény és laza, ötletes és lírai, mindenesetre egy helyen csak egyetlenegyszer maradhat az ember inkognitóban, másnap már törzsvendégként köszöntik, és pontosan tudják, hogy hogyan issza a kávét, tudják a nevét és ismerik mindenestől a családtörténetét. Közép-és Dél-Olaszországban nem lehet idegennek maradni sehol fél óránál tovább. Rómában különösen nem. Róma mindenkit domesztikál és latinizál 1545 évvel állítólagos bukása után is. Ilyen, és kész.

Különösebben nem ad a látszatra, a hatvanas évekbeli presszók – megannyi helyi Bambi – keveredik bedeszkázott üzletportálokkal, egy-egy kupac szeméttel, a szeméthalmokon hülyén, félrebillentett fejjel bámészkodó sirályok ülnek, a járdán az aszfaltot ugyanúgy felnyomja a fák gyökere, mint Pesten, talán csak a szagok mások: paradicsom, hal, dohány, szemét egyesül itt szimfóniává a gépolajjal és az égett motorgumik bűzével. 

Milánó lassan külvárosiasodik a városmag peremén, a fene tudja, hogy a Via Tortona környéke vagy az Angyal tér minek számít, Pesten fél-külvárosnak mondanánk, itt nem egészen az, Zuglóhoz, Óbudához is hasonlít, de lakói korántsem olyan nyíltak, mint a rómaiak. Nehéz eltalálni, ki rejtőzik a hosszú, magas házak falai mögött: afrikaiak, indiaiak, újsággal a hónuk alatt hófehér nagy kutyákat sétáltató idős milánói urak, diákok és dámák is fel-feltűnnek a széles járdákon. Ha a római külváros mindent akar tudni az emberről, Milánó diszkrét és intelligens. Már majdnem unalmasan nyugat-európai. 

Aki azt hiszi, hogy Velencének nincs külvárosa, téved. A Cannareggio máig melósnegyed, és az utcára nyíló üvegajtók mögött aztán tényleg minden van: asztalosműhely, varroda, zugpékség, cukorbolt, kocsma és néhány nejlonfüggönnyel elrekkentett titokzatos, délben résnyire megnyíló ajtó mögött még ki tudja micsoda. Aztán ott van az egész Marghera és Mestre: naiv, aki azt hiszi, látta nélkülük Velencét. 

És Barcelona metróvégállomásai, a Párizsból kivezető utak mentén emelkedő lakótelepek, a pulai kikötő blokkházai közti betonjátszóterek, egy helyi Kaszásdűlő-darab az Adria partján, vagy ha úgy jobb, egy kis Uránváros vagy Csíkszereda. 

Bejártam Dél-Európát, mire rájöttem, hogy Budapest milyen különleges. Budapesten nem érvényesek a máshol meglévő szabályok.  Minden máshol van, mint várnánk. Az egykori fórum és az amfiteátrum a város testének szélére csúszott, a lakótelepek és a római parti villák szomszédságába, a középkori városmagot meg kettészeli a folyó jóval lejjebb. Buda és Pest máig csak lazán tartozik egybe – néha úgy tűnik, sehogy, és akkor hová tegyük Óbudát, amely máig mintha külön város lenne.  

Itt is, ott is felfeslik az időtakaró, hol egy török kupola, hol egy Kádár-kori beton sebhely bontja meg a jelent és a tizenkilencedik századi díszleteket, máskor zavarosan futnak át egymásba a városrészek, hogy hirtelen nem is tudja az ember, hogy tér- vagy időugrást végzett-e. 

Egy város ez, de nem koncentrikus. 

Amilyen könnyen kitapogattam Barcelona pulzusát, és rohantam a madridiakkal végig a Gran Vián, amilyen természetességgel római lettem Rómában és hazaértem Firenzébe, úgy nem tudom, hol van Budapest szíve.  Talán a Lánchíd környékén lehet, a Clark Ádám téren. Vagy a Szervita téren. Esetleg a Belvárosi templom háta mögött. A Ferenciek terén. Az Erzsébet-híd közepén. A Margit-híd könyökhajlatában? A budai vár udvarán? A Hősök terén vagy az Oktogonon?  De az is lehet, hogy itt maradt az Aquincum és a Herkules villa közti sávban. 

Jöhetne valaki Lisszabonból, vagy Rómából, aki ráhibáz.