„Ó, Apa tébolyult éjszakái! Valóban mesebeliekként villództak az öregek meséiben, a halvány világú, hosszú árnyékú szobákban, olyanul, mint az igazi mesék, vagy még azoknál is hihetetlenebbül. Mert hosszan és árnyaltan meséltek e hosszú árnyékú szobák sarkában s az emlékezés fájdalmas gyönyörűségében a megöregedett apák, hiszen a maguk egykori ifjúsága is ott kísértett a mesék hátterében. Valamint a hajdan volt Óbuda is, rengeteg kocsmáival, kávéházaival, a Duna-parti halászcsárdájával, az akkor még eleven Kisfaludy Színházával, s a zingi-zengő-zengerájos bordélyával, mivelhogy ilyesmi is létezett még – ki hinné már? – a századvég Óbudáján, noha tisztességére adó férfiú nem látogathatta e műintézetet, mert másnapra az egész város tudott róla.”
Kevés forrás áll rendelkezésünkre a sokáig Budapest szegényes munkáskerületének számító Óbuda bordélyházairól és a helyi prostitúcióról. Ennek feltárásához szükséges információk összeszedésére több vonalon indulhat el a kutató, a bordélyokról korábban megjelent tudományos értekezések mellett. Egyik irány a témával foglalkozó szépirodalom lehet. Ez Óbuda esetében nem feltétlenül csak Krúdy Gyulát jelenti, hanem azokat az írókat is, akik ugyancsak jól ismerték a települést és annak árnyoldalait. Közéjük tartozik az Óbudán született Hollós Korvin Lajos, aki önéletrajzi írásában többször említi a III. kerületi bordélyházakat, amelyekben édesapja oly gyakran megfordult.
A fenti idézet is tőle származik – jól rávilágít, hogy egy szegényes, zárt közösségben, ahol szinte mindenki ismeri a másikat, milyen következményei lehetnek az átlagtól eltérő viselkedésnek.
Szintén forrásként használhatók a különböző újságcikkek, amelyekből sok minden kiderülhet az óbudai prostitúció történetéről. Az 1892-ben, a Népszava hasábjain megjelent cikk szerzője egy érdekes momentumról ír. A kemény hangú írás a kéjnők óbudai nyugdíjintézetéről szól: „Ilyen is van már Budapesten. Valami szenteskedő vén mágnásnő, aki már megunta az élet gyönyöreit, mivel már a megcsömörülésig és a tökéletes tehetetlenségig kiélvezte azokat: elhatározta, hogy boldogítja ezt a helyesen berendezett társadalmat egy oly jótékony intézettel ama szerencsétlen páriák részére, akiket arisztokrata osztálytársai vetettek a bűnbe és a nyomorba, házat épít, amelyben közülük vagy nyolcvan hajlékot kap, ha megunva ocsmány mesterségét, visszatér az „erkölcsös” társadalom ölelő karjaiba. Felháborodik minden emberi érzésünk a jótékonyság eme legújabb tényével szemben.” Az újságcikkben San Marco hercegné, nagyszentmiklósi Nákó Miléva grófnő által alapított Jó Pásztor Házáról írnak, amely Óbudán, a Szőlő utcában állt, és valóban „romlott” leányok javítóintézeteként működött apácák felügyeletével.
A két kiemelt idézet is jól mutatja, hogy általánosságban hogyan viszonyult a társadalom jelentős része a prostitúcióhoz és a bordélyokhoz. Pontosan tudjuk, hogy emögött nem pusztán a különböző társadalmi rétegek prűd vagy sokszor inkább álszent hozzáállása volt, de az egyes korszakok erkölcsi normája is.
A latin prostere ige azt jelenti, hogy “kiáll” vagy “árulja magát”, ebből származik az a kifejezés, amellyel a szexuális szolgáltatásaikat kínáló nőket vagy férfiakat illetik. A bordély szavunk leginkább elfogadott eredete a francia borde szó, amely kisebb deszkaházat jelent, ennek kicsinyítő képzős alakja a bordel, amely nyilvánosházként értendő. A prostitúciót a „legősibb mesterségként” szokták említeni, amely kijelentés elemzésétől most eltekintünk, de érdemes nagy vonalakban felvázolni a hazai prostitúció magyarországi történetét, hogy megfelelő kontextusba tudjuk helyezi óbudai árnyalatait.
A középkor évszázadaiból számos dokumentum maradt az utókorra, amelyben a prostituáltakkal (nyilvános szajhákkal) foglalkoztak, rendeletekkel és jogszabályokkal korlátozva munkájukat. Külön fejezetet érdemelne az oszmán török hódoltság időszaka, hiszen sokan erre a periódusra teszik a hazai prostitúció rohamos elterjedését, és leginkább a rácokat és a cigányokat vádolták vele. Annyi bizonyos, hogy nagyobb létszámú katonaság mellett mindig megtalálhatók voltak az örömlányok, illetve a jelentősebb településeken bordélyok működtek. A török kiűzését követően a Habsburg kormányzat – főleg Mária Terézia és fia, II. József uralkodása alatt – szigorú törvényeket hozott a prostitúció visszaszorítására, kevés sikerrel. A 19. század derekától figyelhetők meg azok a társadalmi változások, amelyek eredményeképp egyre szélesebb körben elfogadták a bordélyházakat és az erősen differenciált prostitúciót.
Az 1850-es évektől rohamléptekben indult el a hazai polgárosodás, ami párhuzamosan zajlott az ipar fejlődésével és a tőkés vállalkozások elterjedésével. Egy liberális polgári világban, ha valamit meg lehetett határozni üzleti keretek között (pl. adót fizettek a bevétel után az államnak), az legálisnak számított, bármennyire is zavarta a társadalom egyes csoportjait. A prostitúció legális helyszínein (bordélyházak, magán-kéjnőlakások, ún. találkahelyek, magán-kéjnőtelepek, vendéglátóhelyek, tánctermek) folytatott tevékenység is ennek számított, és szigorú állami szabályozás alá esett. Az évszázados előzmények után jogi keretet adtak a legalizált prostitúciónak, amit a törvényhozók igyekeztek a közerkölcs normáihoz igazítani.
Pest városa 1867-ben hozott rendeletet az üzletszerű kéjelgésről, amely a későbbi szabályozások jogalapja lett, értelmezhető formát adva a bordélyházaknak és a prostituáltaknak. Budapest 1873. évi megszületése után is ezt a rendeletet alakították tovább, amely az országos belügyi szabályozásban is helyet kapott.
Az évtizedek során kikristályosodott jogszabályok egyik kimondatlan célja volt, hogy a prostitúciót zárt falak közé szorítsák és a kéjnők eltűnjenek a közterületekről. Ezért a szabályozások is leginkább ezekről az üzleti vállalkozásként működő intézményekről, ingatlanokról és helyszínekről szóltak. Általánosságban bordélyháztulajdonos 30. életévét betöltött nő lehetett, a bordélyban legalább 5 és legfeljebb 15 engedéllyel (bárca és érvényes orvosi igazolás) rendelkező nő dolgozhatott. Külön szabályozták az egyéb szolgáltatások rendjét (zene, étel- és italválaszték), még a napi szellőztetés és takarítás módját is. A közerkölcs védelmében nem nyithattak bordélyt nevelőintézmények és templomok közelében, illetve próbálták elkerülni, hogy a nyilvánosházak – a népnyelvben kakasos házak – ne egy adott helyre koncentrálódjanak, ennek ellenére a híres pesti bordélyok egy-egy utcában működtek. Kéjnő csak 17. életévét betöltött nem szűz nő lehetett (sajnos ettől sok esetben külön engedéllyel eltekintettek és fiatalabbak is engedélyt kaptak), aki szerződést kötött a bordélyházat üzemeltető tulajdonossal, ebben a különböző feltételeket (pl. a kereset elosztása) rögzítették. Bordélyházak működtetésére és a kéjnők bárcájára a Budapesti Rendőr-főkapitányságtól kellett engedélyt kérni, a házak ezt követően a kerületi rendőrséghez tartoztak, amely a kötelező és rendszeres orvosi vizsgálatokat is lefolytatta.
A hazai prostitúcióval foglalkozó szakirodalom visszatérő kérdése, hogy melyik társadalmi rétegekhez tartozó nők kényszerültek arra, hogy saját testük áruba bocsátásával próbáljanak megélni. Az eltérő mintázatok közül a mélyszegénységben élő családok leánygyermekei (komoly problémát jelentett a prostitúcióval együtt járó leánykereskedelem) és a vidékről a fővárosba kerülő, főleg cselédmunkát vállalók, majd munkájukat elveszítők alkották a kéjhölgyek többségét, de voltak kivételek is, akik a gyors meggazdagodás és az esetleges társadalmi előrelépés miatt váltak azzá (pl. a részben Óbudát is érintő Mágnás Elza). Az Országos Feminista Egyesület elnöke, Glücklich Vilma 1909-ben megjelent tanulmánya is ezt erősítette meg, aki szerint a tudatlanság és a szegénység a prostitúció legfőbb kiváltó és fenntartó oka.
Egy 1900-ban megjelent rendelet két csoportra osztotta a legális prostitúciót folytatókat: a bárcával rendelkező nyilvános kéjnőkre – ők dolgozhattak a bordélyházakban és a rendőrség által ellenőrzött magánlakásokban –, valamint az ún. futóbárcásokra, akik nem rendelkeztek lakással, és a bárca nélküliekre, akik egészségügyi lappal bírtak és a kéjelgés mellett egyéb keresettel is rendelkeztek. A sokat emlegetett bárca – a kéjnők esetében – egy fényképes, a legfontosabb személyi adatokat (név, kor, személyleírás) tartalmazó, két havonta meghosszabbítandó hatósági működési engedély volt, amelyet a rendőrség adott ki. Természetesen az illegális prostitúció ugyancsak jelen volt Budapesten és a vidéki nagyvárosokban, bár súlyos büntetéseket vont maga után. Ennek ellenére sokan erre az útra kényszerültek, és „pengős kurvák” lettek a sikátorokban vagy a hidak alatt.
Budapest fejlődése 1873–1914 között rendkívül gyors és látványos volt, de a ragyogásnak mindig van árnyoldala is, amibe a bűnözés mellett a prostitúció különböző formáinak elterjedése szintén beletartozott. A fővárosi bordélyházak fénykorát a 19. század végére teszi a szakirodalom, amikor a pesti nyilvánosházak Európa-szerte ismertek és közkedveltek voltak. Budapesten 1874-ben 51 engedélyezett bordélyház működött 346 hölggyel, emellett több száz magánkéjnő és illegális prostituált, valamint kéjnőtelep kínálta szolgáltatásait. A leghíresebb bordélyok a pesti belvárosban voltak (pl. Magyar utca, Ó utca, Király utca), a külvárosok bordélyai szegényesebbek és igénytelenebbek voltak, más anyagi és társadalmi helyzetű kuncsaftokkal.
Az óbudai bordélyházakról a legtöbbször a 18. század végén épült Selyemgombolyító épületében forgatott, Makk Károly rendezte Egy erkölcsös éjszaka c. film (1977) jut sokak eszébe, amely a kakasos házakat jól ismerő Hunyady Sándor novellája alapján készült. Az eredeti történet Kolozsvárott játszódik, de a rendező Óbudán találta meg a tökéletes helyszínt a forgatáshoz. Más elképzelés szerint a szőlőtermelő település rengeteg vendéglátóhelye volt az óbudai prostitúció elsődleges helyszíne, legalábbis a filoxéra járvány 19. század végi megjelenéséig. Ezt részben cáfolta Dr. Simon Katalin főlevéltáros az óbudai vendéglátásról írt kiváló könyvében, hiszen a feltárt források kevés esetről számolnak be, azok is két városszéli, forgalmas utak mentén álló fogadóról – a Radl és a Vogl – szólnak, ahol előfordult prostitúció. Azonban a 19. század vége felé, amikor az előzőekben említett módon virágoztak a bordélyházak, illetve a legális és illegális prostitúció Pest belvárosában, a peremkerületnek számító Óbudán is megjelentek ezek a jelenségek.
Tőtős Áron, a fővárosi prostitúcióval és bordélyházakkal foglalkozó történész adataira támaszkodva 1894-ben 12, 1900-ban 5, 1906-ban 10 bárcás prostituált dolgozott Óbudán. Összehasonlítás végett ez a szám a belvárosi VII. kerületben: 1894-ben 186, 1900-ban 319 és 1906-ban 291 volt. Az adatok alapján a 19. század vége és 1914 között a III. és az Óbudához sokban hasonlító X. kerületben (Kőbánya) volt a legkevesebb prostituált és bordélyház, mindemellett egész biztosan működött illegális prostitúció is.
Kik voltak egy munkáskerületben a kéjhölgyek kuncsaftjai és hol álltak az Óbudai nyilvánosházak?
A kevesebb lakóval bíró peremkerületekben jelen lévő prostitúció és a pár bordélyház funkciójában nem, de több mintában eltért belvárosi formától. Ez leginkább a kéjhölgyek és a kuncsaftok összetételére vonatkozott: kevésbé csinos és idősebb hölgyek várták a szerényebb pénztárcájú vendégeket, Óbuda esetében leginkább katonákat és matrózokat, hiszen gyári munkások nem vették igénybe ezeket a szolgáltatásokat. A vendégkörhöz bizonyosan tartozott egy helyi tehetősebb réteg, de leginkább a városrész számos kocsmáját felkereső, mulatozó társaságok tagjai látogatták a bordélyokat, amelyek Újlak és Óbuda határán működtek.
A két óbudai bordélyház a Viador utca 10. és a Bokor utca 21. szám alatt működött, ma már egyik eredeti épület sem áll. Tőtős Áron szerint a Viador utcában 72, a Bokor utcában 41 engedéllyel rendelkező prostituált dolgozott 1873–1928 között.
Ezért a belső részektől távolabb, Újlaknak is a kevésbé lakott területén működtek. A legtöbb korábbi írás tanúsága szerint egyértelműen a két települést – valójában 1950-ig Óbuda-Újlak összetartozott – elválasztó Határ utcában, a mai Nagyszombat utcában voltak a bordélyok, ami csak nagyjából igaz, hiszen a Viador és Bokor utca emellett van.
Az évszázadok során a földdel feltöltött, egykori római katonai amfiteátrum ovális alakú területén az 1838-as árvíz után épültek fel az első házak, amelyekbe utóbb főleg textilgyári munkások költöztek, de volt egy pár jobb állapotú épület, és a közeli téglagyár is rendelkezett telkekkel. A Királydombnak hívott városrész és az azt övező utcák (pl. a Viador, Határ és Bokor utca) rossz hírű környéknek számított a századforduló idején. A Viador utca 10. szám alatti ház tulajdonosai közül az 1910-es évektől ismerünk párat: özv. Neumayer Lázárné és Blau Sándorné, majd Freind Henrik és Löwenstein Regina. Az információk szerint ez az óbudai bordély működött legtovább, ahová leginkább matrózok jártak. Még az itt dolgozó kéjnők tarifáiról is akad nehezen igazolható adat, amely szerint 15 perc együttlétnek 2 pengő, 30 percnek 3 pengő volt az ára. A Fővárosi Közmunkák Tanácsának döntése alapján a Királydombon álló házakat lebontották, hogy a régészeti feltárásokat követően bemutathassák a római amfiteátrumot. A szanálások és bontások az 1930-as évek első felében zajlottak.
A Bokor utca 21. szám alatti ingatlanról tudjuk, hogy 1862-ben egy toldalék lakrésszel bővítették Mendl Antal tervei alapján. 1898-tól Duffek Antal és neje, 1901-től Szondi József és 1905-től Mencsik János és neje tulajdonában volt a ház. 1905-ben a Dr. Dobi Imre bíró lett az új tulajdonos, aki egész biztosan nem üzemeltetett bordélyt. Az épület egészen Újlak revitalizációjáig állt, az 1990-es évek elejéig.
Az óbudai bordélyházak belső berendezéséről szinte semmit sem tudunk, de a település jellegzetes házainak alaprajza segítségünkre lehet. A belső udvaros házak ugyanis több kisebb lakrészből álltak, ahol a kéjnők dolgozhattak, illetve a tulajdonosok utcára néző szobái nagyobbak és világosabbak voltak, ezek fogadóhelyként is szolgálhattak. Hollós Korvin Lajos így írja le az egyik bordélyt: „A vörös lámpás kapu előtt megtorpant – hiszen a megvetett háznak addig még a környékén sem járt, s kerülőt tett, ha olykor arrafelé vitte dolga. Talán, ha nem torpan meg, ha bemegy a keményen markolt korbáccsal. A szalon tejüveg ablakain átricsajlott a zenebona: alján a zongora klimpelése, színén némberviháncolás, taraján Apa daloló harsogása.”
A bordélyházak fénykora az első világháború kitörése előtt véget ért, számuk jelentősen csökkent. A két világháború között a hazai prostitúció átalakult, amiben nagy szerepet játszott a bordélyházak 1926. évi betiltása. Ettől az évtől nem adtak ki több engedélyt új bordélyház nyitására, ám a meglévők még 1928-ig hivatalosan működhettek. Ez nem jelentette az ilyen jellegű intézmények eltűnését, hiszen még sokáig – illegálisan is – jelen voltak a fővárosban és vidéken egyaránt. A második világháborút követően, a pártállami időszak kiépüléséig akadt pár illegális bordély, végül 1950-ben hivatalosan is betiltották a hazai prostitúciót.
A rendszerváltozás időszakában felmerült a bordélyházak újbóli legalizálása. A zűrzavaros években több olyan kétes hírű vendéglátóhely működött Óbudán is, ahol a pletykák szerint üzletszerű kéjelgés folyt, és egy részük valóban bordélyként működött. Óbuda szívében áll a Várakozók nevet viselő szoborcsoport, ahol sokan fotózkodnak, köztük friss házasok is. Talán nem sejtik, hogy Varga Imre 1986-ban felállított esernyős szobrai valójában kuncsaftokra váró prostituáltakat ábrázolnak, akik kényszerűségből választották ezt a foglalkozást.
