A számtalan nyelvből fordító és számtalan nyelven beszélő Kosztolányi Dezső gyakorlatilag bejárta Európát. Úti jegyzetei, riportjai folyamatosan jelentek meg a magyar sajtóban. Már az 1900-as évek elejéről, még az első világháború előttről vannak szövegei, amelyek pár sorban rögzítik a megfigyeléseit.
Kevés olyan figura volt a magyar irodalomban, akinek életművét képtelenség súlyozni: egyszerre volt az egyik legnagyobb magyar költő és prózaíró, a novella műfajának megújítója, és – mellékesen, megélhetésileg – briliáns riporter. A vélhetően rövid idő alatt odavetett, a sajtóban megjelent szövegei bizony az irodalmi életműnek is részei, de nemcsak esztétikai értelemben magas szintűek. Hanem, így száz év múltán szociológiai-történeti értelemben is releváns tapasztalatokat mutatnak fel, főleg, mert Kosztolányi nagyon jó megfigyelő. Minden olyan részletet rögzít, amely lényegtelennek is tűnhetne, ennyi idő távolából azonban épp ezek a nüanszok mutatják meg az adott kor és ország érzetét.
„Nappal politika, este pálinka”, írja például röviden az 1909-es Belgrádról, hozzátéve, hogy „a kalapokon a párizsi ízlés tavasza, de a cipők gyakran rosszak, kopottak”. Nem sokkal jobb a helyzet Olaszországban sem, amely az előző századfordulón elég mély nyomorban élt. (Gondoljuk Edmondo De Amicis Szív című regényének szegényeire.) Az 1910-es évek Rómáját olyannak írja le, mint amely szegény és álomszerű, ahol a vendéglőben ebédelő gazdag külföldi elé egyszer csak odaáll egy koldus gyerek, aki parancsolóan nyújtja ki a kezét a tányér felé, a húst követelve.
„Régi olaszokat látok a latinokban”
Kosztolányi folyamatosan keresi az antik Itália nyomait a modern államban, és keresi azt az illékony esszenciát, az „olaszságot”, amely nem igazán fogható meg, lévén folyamatosan szétesik toszkánságra, nápolyiságra, szicíliaiságra, velenceiségre és így tovább. Az író, aki nagyon jól ismerte Itáliát, nem adja fel, évtizedeken át, hogy megfogja belőle, amit lehet, és felmutassa mint az Itália-lényeget.
„Grasso, bármilyen modern színész, még mindig a szívére szorítja a kezét, ha szerelmet vall” – mondja egy helyütt. Máshol antik reminiszcenciák után lohol a Via Appián, ahol Horatius nyomait keresi, és megállapítja, „régi olaszokat látok a latinokban és új latinokat az olaszokban”.
„Az olaszoknak szeretik rossz hírét költeni. Ebben az országban pedig több könyv jelenik meg évente, mint a franciáknál. Még mindig latinok laknak itten” – írja, máshol azt fejtegeti, hogy mindenki barbár ezen a földön, a ködös angol, az alapos német, a hazátlan szláv, a szegény magyar, mind csak adófizetője az olasz idegenforgalomnak. (Itt jegyezzük meg, hogy a „hazátlan szláv” szóösszetételben ott van már az első világháború ígérete…)
Pompeiben, természetesen már a háború után, 1924-ben észreveszi, hogy egy „bárhölgy” azt számolta a falon, hányszor látogatta meg kedvese, egy gladiátor. A múltbeli képzelgést – szürreális pillanat – telefoncsörgés szakítja meg a romok közt, közben amerikaiakat hoznak párnázott hordágyakon, hogy ne kelljen gyalogolniuk, míg egy olasz munkás görögdinnyét eszik Minerva szentélyében.
Ahogy francia földre ér 1913-ban, eltűnik belőle a szimpátia. Dühöng, hogy „autrichiennek” nevezik, ömlik a vitriol belőle, amikor kigúnyolja a magukat kulturálisan felsőbbrendűnek gondoló franciákat.
„Nálunk, doktor úr, a hőmérőket megeszik”
„Az orvosom (…) mikor kivette a hőmérőt, úgy mutatta nekem, mint a vadembernek az üvegklárist. Nem szabad ám megenni…Pedig nálunk, doktor úr, a hőmérőket megeszik…Igen, lovas nép vagyunk…ahogy parancsolja…A kardom és pajzsom ott lóg a szekrényben…Ős szláv dialektust beszélünk…Természetesen inkább koptul…(…) Emberhúst is…Kongó tájékán…Ausztrália közvetlen szomszédságában”
De nem kevéssé harapós akkor sem, amikor a kinti magyar kolóniának kell odaszólni: megkér egy magyar írót, hogy inkább franciául beszéljen bizalmas dolgokról, mert akkor sem a magyarok, sem a franciák nem fogják érteni.
Kissé javul a kedve tíz év múltán, egy 1925-ös szövegben már megállapítja, hogy elmúlt a kor, amikor „összetévesztettek a szászokkal vagy a koptokkal”, igaz, a magyarokról még mindig inkább a monarchiás népek tudják a legtöbbet, „mint egy család szétvált, elszakadt tagjai”, rajtuk kívül csak az olaszok azok, akik a földrajzi távolság ellenére jól értesültek, egyfajta távoli családtagok.
Londonban úgy jár-kel, mint a kontinensiek általában: azonnal észreveszi, hogy minden máshogy működik. A hordárok például nem tolakodnak, nem ajánlkoznak, a vasúti útitársak hallgatnak, „mint megannyi sziget”, kávéház csak egy van a városban, de az is csak éjjel telik meg művészekkel. Nem tudja kideríteni, hol vesznek kenyeret, mert minden épületben bank vagy vállalat van, és „csak a gépeknek van hangjuk”. „Egy este, a csapszék előtt egy férfi énekelt. Ez azonban olasz volt”, jegyzi meg, hozzátéve, hogy a „Themze olyan piszkos, hogy szeretném kimosni bő vízben”. A „cukrászdáik keserűek” írja, és megjegyzi azt is, hogy beszéd közben nem nyitják ki a szájukat. „Csak fogazatuk fehér billentyűzetét használják, mely a századok során mintha jobban ki is nőtt volna, mint más népeké”. „A koponyák, melyeknek már lerohadt az ajkuk, legkönnyebben ezt a nyelvet tanulhatnák meg. Bizonyos vagyok, hogy a csontvázak a temetőben angolul beszélgetnek egymással, s hozzá hidegen, tárgyilagosan mosolyognak”, írja, de nem vak, amikor meg kell látnia a nagyszerűt Londonban.
„Angliából jövet fölfedeztem magamban egy érzést, melyet eddig nem ismertem, egy újfajta hazafiságot. Rájöttem arra, hogy a kontinens fia vagyok (…) Itt már ismerős minden forma, mozdulat, jelbeszéd” – írja 1927-ben, amikor átér a csatornán.
Svájc sem nyeri meg nagyon a tetszését: „Itt szeretnék betegeskedni és meghalni. De élni lehetőleg egyebütt”, mondja. Az egyik legérdekesebb írás az, amelyben azt írja le, hogyan fogadta Vilmos császár, akivel Spenglerről társalgott. A császár szerint a németek „keleti nép”, és a materialista nyugattal szemben majd visszabillentik a világot a metafizika felé.
A császárnak nem volt igaza: Berlinben 1934-ben már minden ablakból horogkeresztes zászlók lógnak, ahogy Kosztolányi maliciózusan megjegyzi, vagy azért, mert a Führer elutazott, vagy mert visszatért.
Európa – gyalog
Az élete utolsó évtizedeit Óbudán töltő Kassák Lajos Egy ember élete című önéletrajzi írásának harmadik, záró kötetében számol be azokról a csavargásokról, amelyeket Szittya Emil társaságában tett.
Kosztolányi európai úrként, első osztályú vasúti kocsikban járja a kontinenst, Kassák szegény melósként egy hajó fapados munkáskabinjában hagyja el az országot, zavaros tervekkel. Az első oldalakon még valami olyasmi volna a cél, hogy „jó” munkát kapjanak Bécsben, és megtanuljanak németül. (Szittyával csak később találkozik, a hajóra egy másik ismerősével száll fel.)
Bécsben kiderül, hogy némettudás nélkül hiába próbálkoznának munkát szerezni, de egy idő után nem is próbálkoznak, a műhelyekből a munkás szolidaritás révén csikarnak ki kolduspénzt, és „némi vándorló segélyért és szállásért a szakszervezetekben, pártszervezetekben és munkásotthonokban is jelentkeztünk” – írja Kassák, hozzátéve, hogy ezeken a helyeken mindig van, aki a saját zsebéből segít. Miközben gyalog nekivágnak Párizsnak, a verseiket hazaküldik a folyóiratoknak, pénzt azonban gyakorlatilag semmiért nem remélhetnek, hacsak nem adományokból. Ez a fajta kitettségi állapot, a csavargó vagy peregrinus élethelyzete végigkíséri Európán Kassákot,akinek nem kell sok idő, hogy rájöjjön, „ha nem akarok éhendögleni valamelyik árokban, a saját lábamon kell megállnom és csak a saját magam képességeiben bízhatok” – írja.
Hogy mi tartotta mégis úton? Az első pillanatban megtapasztalt szabadságérzés. Ami rögtön felveti a következő kérdést: „Éreztem már, amilyen könnyű volt az országútra rálépni, épp olyan nehéz lesz majd egyszer visszatérni az úgynevezett rendes emberek közé, elfogadni azok cikornyás törvényeit”.
Máskor a gyaloglást nem bírják tovább, a sajgó, feldagadt lábukra nem tudják visszahúzni a cipőt.
Első útitársától Németországban válik el, Stuttgartban találkozik Szittya Emillel, akit „rosszul borotvált, nagyhajú, művésznyakkendős emberkének” ír le, akinek „bokáig csámpás cipők voltak a lábain, elrágott szárú tengerészpipa néz ki a mellényzsebéből és a haja sűrű és drótkemény, mint a sündisznó tüskéi”. Hamarosan kiderül azonban, hogy Szittya a jég hátán is megél, mindenkiből bohócot csinál, ha kell, és mindenhol képes pénzt, ételt és szállást szerezni. Ő beszéli rá Kassákot, hogy adja ki magát pogromok elől menekülő keleti vagy magyar zsidónak, ezzel kapcsolatban hangzik el a korábbi kiállításon haszált idézet, amely szerint „minket, anarchistákat nem nyugtalaníthatnak a morálgiliszták”. Szittya jelenti ki a fentieket, hozzátéve, hogy befejezi a Krisztus-képekről szóló könyvét, és prédikációkat fog tartani az anarchizmusról, valamint, hogy határozottan érzi: uralkodónak született.
A csikkeket gyűjtő Kassák
Kassákot az együtt vándorlásuk elején jobban izgatja, hogy kicsoda is az útitársa, mint maga az utazás – érdekes amúgy a kötet abból a szempontból, hogy Kassák, legalábbis Kosztolányihoz képest nem foglalkozik igazán azzal, amit lát. Elmennek például Stuttgartban a múzeumba, pár sort szentel annak, hogy Böcklin nagy hatással volt rá, majd visszasüllyed a csavargók külvárosi problémáiba. Szittyát végül olyan legendás zsidóként írja le, „aki egész életében úton van, és sosem érkezik haza”.
Noha mindennap koldulnak annyit, hogy ne haljanak éhen, a dohányos Kassáknak például komoly gondot okoz a cigaretta hiánya, ezért az eldobott csikkeket szedegeti Frankfurtban, főleg, mert ahogy írja, neki tíz márka fél hónapig is elég lenne, de „Szittya szórta a pénzt”.
Máskor szürreális jelenetekről számol be, például, amikor vándorlás közben egy fonetikusan leírt zsidó imát magol, hogy ne bukjon le a zsidó ingyenkonyhán, míg Szittya átkozódik.
Végigkoldulva Németországot jutnak át gyalog Belgiumba, ahol korántsincs könnyű dolguk, ahogy Kassák írja, „ezek a nagy bugyogójú belgák távolról sem voltak olyan szentimentális majmok, mint a jó bajorok. (…) olyan nehezen adtak egy darab kenyeret, mintha a szívük alól kellett volna azt lehasítaniok”. Ők is megélik, amit Kosztolányi említ, hogy a magyarokat az osztrákokkal azonosítják, ezért egy idő után azt hazudják, hogy csehek.
Kassák azt írja, már nem tud magáról, amikor megérkeznek, az első, amire emlékszik, hogy ül egy padon és Szittya meleg ételt nyom a kezébe. Itt éri őket az ősz, amikor az oroszokhoz járnak teázni és a múzeumokba melegedni, miközben az anarchia, a forradalom és egyéb eszmék lázában égnek.
Míg végre úgy dönt, elege volt Párizsból, és Szittyát maga mögött hagyva kierőszakolja a magyar követségen, hogy szállíttassák haza.
Két Róma
Legalább két forrásban maradt ránk annak a római – ma így mondanánk – ösztöndíjas programnak a leírása, amelyet 1948-ban szerveztek magyar tudósoknak, íróknak és festőknek: Lengyel Balázs Két Róma című kötetében idézi fel a római időszakot, Szilágyi János György ókortudós pedig abban az életútinterjúban, amely az Örvények fölé épülő harmónia című kötetben olvasható. (A programban, ahogy említettük, festők is részt vettek, ismert Reigl Juditnak is olyan interjúja, amelyben ezekről az évekről beszél.)
Az út leírása Kosztolányi vonatkozó szövegeivel és Kassákék útjával összevéve is érdekes: Kosztolányi még bármely más állam polgárával egyenrangú európai polgárként vonatozik, hajózik, repül országról országra, Kassákék a korábbi vagabondok és a későbbi hippik életérzésével menetelnek át a kontinensen, de a háború után az olasz fővárosba kerülő maroknyi magyar értelmiségi sem a polgár természetes otthonérzését, sem a csavargó munkások szabadságát nem éli meg. Fáznak, éhesek, szegények, igaz, a természetüktől is függ, mit hoznak ki a helyzetből.
Lengyel Balázs anekdotikus stílusban mesél arról, hogy a Magyar Akadémián az idő tájt nem volt fűtés, és Weöres Sándort semmilyen módon nem lehetett rábeszélni, hogy kimásszon a paplan alól. Nemes Nagy Ágnes költői érzékenységgel vette birtokba az olasz fővárost, míg a munkaszolgálatosként, majd hadifogolyként meglehetős edzettségre szert tévő Szilágyi jól kihasználja a lehetőséget.
„Nagyon kevés pénzt kaptunk”, írja. Noha volt kantin a Római Magyar Akadémián, rájöttek, hogy van egy hely, ahol olcsóbban lehet enni, a harmadik hónapban pedig Szilágyi felfedezte, hogy még olcsóbban is meg lehet úszni, ha „az ember csak kenyeret és paradicsomot vesz a piacon”. Ilyenformán – mondja – „141 könyvet vásároltam”, mivel a könyvnek a háború utáni Rómában nem volt értéke, ahogy említi, a kelkáposztával együtt rakták ki a piacra. Máskülönben egész nap a múzeumokat járta. „Reggel kilenckor már ott voltam a múzeumokban, és zárásig tanultam a múzeumot” – meséli. Az interjú készítője visszakérdez, mégis, mit jelent megtanulni a múzeumot, mire Szilágyi azt válaszolja, hogy nézte a tárgyakat. Zárásig. Utána pedig elment a könyvtárba, hogy utánaolvasson annak, amit látott. Latinul természetesen tudott, az olaszt a munkaszolgálatban, illetve a hadifogság alatt tanulta meg, hogy ne unatkozzon, így az olvasgatásnak sem volt nyelvi korlátja…
Máskülönben érdekes névsort idéz fel, emlékei szerint Róma vendége volt ekkoriban az említett Lengyel Balázs–Nemes Nagy Ágnes és Weöres Sándor–Károlyi Amy páron kívül Fülep Lajos, Jékely Zoltán, Somlyó György és Hantai Simon, akiből, ahogy Szilágyi fogalmaz, később „Párizsban nagy művész lett”.
Az interjúban értékes részleteket közöl Kerényi Károly disszidálásáról is, akivel szintén itt futottak össze, és aki voltaképp nem ment volna el Magyarországról, ha a tudományos súlyának megfelelő egyetemi karrierben nem akadályozzák folyamatosan…
Az utazások története az előző századfordulótól 1948-ig mindenesetre több szempontból tanulságos, és nemcsak írókról és utazásokról, de általában a társadalomtörténetről is sokat elárul.
(A nyitóképen: Velence, Canal Grande, szemben a Rialto híd, 1900 Forrás: Fortepan/Szalai Teréz)
