Kovács Kitti 2013-ban végzett a Magyar Képzőművészeti Egyetemen, 2014-ben elnyerte a Barcsay-díjat, azóta Magyarországon és külföldön rendszeresen kiállítják műveit. Arról beszélgettünk, hogyan viszonyul a jelenidejű festészet az emlékezéshez, milyen határon kell állni ahhoz, hogy az elvont és a konkrét szint egyszerre legyen látható, és hogy a művész mennyire akarja befolyásolni a befogadót a képek értelmezésében.
Hogyan lettél képzőművész?
Szerencsés embernek mondhatom magam, mert a családom mindvégig támogatott, tudták, miben tudok kibontakozni. Az általános iskolát úgy választották számomra, úgy terelgettek, hogy végül rajz tagozatos iskolában kezdtem meg a tanulmányaimat. Tizenkét éves korom óta szakkörökbe jártam, tehát tudatosan készültem művészeti pályára, ugyan nem tudtam, mennyire vagyok tehetséges vagy, hogy elég-e a tudásom, képességem a felvételire, de mindent megtettem, hogy minél többet fejlődjek. Minden szabadidőmet alkotással, tanulmányrajzolással töltöttem.
Meghallgatták és elfogadták, hogy inkább napi három órát utazom azért a gimnáziumért, ami rajz tagozatos, ahol később, a diplomám megszerzése után tanár is lehettem. Egyetlen kikötésük volt, maradjak kitűnő, ne rontsak a tanulmányi eredményeimen. Ha kellett, este a metrón tanultam az elméleti tantárgyakra.
Ezen terhek alatt éreztem, hogy élek. Sokszor sírva futottam haza, néztem az égboltot, a csillagok állását, mint egy naiv kisgyerek, és reméltem, hogy egyre jobb ember és tartalmasabb, nagyobb tudással rendelkező lény lehetek. Miután hazaérkeztem, sok- sok órát beszélgettek velem. A mai napig úgy gondolom, ez a legfontosabb, amit adhat egy szülő a gyermekének. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy érettségi után rögtön felvettek a Képzőművészeti Egyetem festőművész szakára.
Miért lettél absztrakt festő?
Apukám viccből a mai napig úgy enged el egy művésztelepre, hogy ügyes vagy lányom, de még jobb lenne, ha valami figurálisat festenél…
Diplomám után eltelt tíz év, és a mai napig is úgy gondolom, hogy az absztrakt formanyelv által pontosabban, konkrétabban tudom megfogalmazni a gondolataimat.
Olyan, létezéssel kapcsolatos kérdések foglalkoztatnak, mint a tiszta, elemi észlelés, az emberek közti viszonyok, emberi viszonyok. Érzékeltetni szeretném azokat a nem megfogalmazható, nehezen verbalizálható jelenségeket, amik az embereket alkotják, identitásukat kialakítják és meghatározzák. Emlékekre épülő festészetemben egyfajta össz-érzékelés jelenik meg. A percepcióim társításával, összekapcsolásával, kivetítésével foglalkozom. A tudatunk, a bennünk élő gondolatok szorosan összekapcsolódnak, de eredendően bennünk léteznek. A legalapvetőbb emberi hovatartozásunk meghatároz minket. Ez egy határvonal, amin állok, onnan vizsgálódom, és kivetítem a valóságon túli és saját valóságértelmezéseimet a festményeimre. A látott természeti formákat, textúrákat feldolgozom, újraértelmezem képeimen. Organikus felület- és formaalakítás jellemez, festéskor az élő szervezetekre, jelenségekre és képződményekre fókuszálok az absztrakció formanyelvével. Emellett gondolataimnak, vízióimnak kifejezése is megjelenik képeimben, ami által egyedi, személyes attitűd mutatkozik meg.
Milyen témák foglalkoztatnak? Mennyire követed az érzéseidet alkotás közben és/vagy mennyire követsz előzetesen kitalált tervet?
Munkamódszerem tudatos és egyben ösztönös is. A játékos/véletlenszerű és a kiszámított mozdulatok lenyomatai katalizátorként hatnak képeim festésekor. A képi formavilág, faktúra, rétegezettség, színhasználat előzetesen kigondolt. A játékos, állandó kísérletezés, határfeszegetés (technikai és fizikai) által szokatlan, önkéntelen formák jelennek meg. Ezt nevezhetjük irányított véletlennek is, de az automatizmusnak is nagy szerepe van a képeim létrejöttében. Írásjelek, véletlenszerű gesztusok, jelhalmazok alkotják munkáimat. A lebegő, atmoszférikus térben elhelyezett alakzatok mozgásban vannak: hol illékony, hol letapadt, hol szétszórt intenzív impulzusokat mutatnak be.
Szeretsz sorozatokban gondolkodni: nem ereszt a téma, vagy annyi ötlet, érzés merül fel benned, hogy azt nem lehet egy képbe sűríteni, vagy teljes világokat szeretnél teremteni, amit csak így lehet, vagy… ?
Hiszek abban, hogy a különböző részletek kohéziója, egyben tartása által a kép egy kerek egésszé alakul. A kép koncentrátumként jelenik meg, és a sorozat többi képe segít abban, hogy újabb nezőpontból megközelítsem a témát. Ami még fontos számomra, hogy maga a rész-egész összetartó erejének nemcsak a sorozaton belül, hanem minden egyes képen belül müködnie kell.
Mesélj kérlek a Terra trita sorozatról! Azt mondtad egy kiállításodhoz kapcsolódó önreflexiódban, hogy ezek a képek a konyhában születtek: hogyan?
A Terra trita sorozatom a konyhámban jött létre, az anyává válásommal kapcsolatos. A gyerek alvóidejében készítettem őket, szinte naplószerűen, hónapokon keresztül. A cím szerint azt a földet mutatják be a képek, amit emberi kéz még nem munkált meg. A háborítatlan ugart, ami a legértékesebb és legtermékenyebb lehet. A méretük és a hordozón megjelent mondanivaló kettősséget mutat be. A határtalanságot, egy fajta elvágyódást fogalmaz meg, egy idealizált térképzetet mutat be. A képeken megjelenített szövedékek, az élő szervezetek dinamizmusa próbál egységbe kerülni, egy fajta egyensúlyi állapotot teremteni. Az érzékelés és emlékezés bonyolult hálóját kutatom: a véget nem érő, az emberi létezéssel kapcsolatos folyondárokat, végtelen időfolyamok lenyomatait. Egyfajta “palimpszeszt-játékról” is beszélhetünk. A palimpszeszt szimbolikája kifejezi, bemutatja a rögzítés, megőrzés/felejtés jelenségét. A képeim felépítésében és értelmezésében párhuzamot tudok állítani a palimpsestus-szal (papirusztekercsekkel, pergamen kódexekel, amelyekre bizonyos mértékű letisztítás után újra és újra új szövegeket írtak, úgy, hogy az előző írások töredékei is olvashatóak). Ezek felületén létre jöttek olyan struktúrák, információk, amelyek összemossák az időhatárokat.
Foglalkoztat-e a befogadó, a befogadói elvárás alkotás közben? Tudsz-e, akarsz-e segíteni a nézőknek abban, hogy miként kell a képeidet értelmezni és/vagy viszonyulni hozzájuk?
Nem igazán, nem tekintem magam narratív festőnek, szeretem a szabad asszociációt. A képeim címe kis mértékben befolyásolja a befogadót, szeretném hagyni a szabad gondolkodást, érzelmi befogadást.
