Keresés
rovatok
blog | 2020 blog
Fotó:
Péntek Orsolya
Közel volt a tenger
Min-Seo nem az egyedülléttől félt. Abban nincs semmi félelmetes, mint ahogy a szabadságban sincs.
Attól félt, hogy elveszíti a visszautat a városba.

A város ugyan kifogástalanul működött, de mégis szomorú volt benne mindenki, és Min-Seo, aki hosszú heteket töltött egyedül a műhelyében a város szélén, ha olykor felült az ezüstszürke gyorsvasútra, és elment a városba, elveszve járt-kelt az emberek között.

Csak az öregek látszottak hozzá vagy az eggyel korábbi, mondjuk húsz évvel ezelőtti világban élt emberekhez hasonlóknak, és a sárga levelű fa mögötti épületben élő szerzetesek. Nem tudta a fa nevét, csak azt, hogy ha ősszel megy be ruhát venni és hajat vágatni és agyagot és festéket rendelni és telefont javíttatni a városba, a fa mellett vezet az útja, amely olyankor óriás sárga szőnyeget terített az aszfaltra. Megállt előtte, nézte az apró levelekből a szél által szőtt mintát, megjegyezte, és utána addig rajzolta egy-egy részletét, amíg megtalálta a forma szívét, és rákerülhetett a minta az edényekre.

Minden edénye más volt. És minden napja más. Attól függően, hogy hideg vagy meleg volt az agyag, hogy melyik sarokban kelt fel a nap és a műhely mely sarkát világította be, hogy mikor ment le, és hogy a széltől zúgott-e az erdő mellette vagy az esőtől surrogtak a levelek, netán a forróság moccanatlan csöndje telepedett rá, amely elől az erdő magába fordult, hogy óvja magát legbelül, ott ahol már csak Min-Seo járt és a rókatündérek meg a kisebb állatok és óvja azt a hűvös sötétséget, amely minden erdő sajátja, és amelytől annyira félnek, akik nem tudják, hogy a lélek is sötét, hűvös erdő, amíg be nem járjuk.

Akkor ismerős erdővé válik.

Néhányan sajnálták amiatt, hogy egyedül él.

Az elején elmondta nekik, hogy rendkívül sok boldogtalan családot ismer, köztük azt, amelyben felnőtt.

A boldogság rebbenő madár, leginkább sirály, amely nem marad sokáig egy helyen – válaszolta nekik, de egy idő után ezt túl költőinek találta, és udvariatlannak azokkal szemben, akik nem értik.

Lassan tűntek el mellőle az emberek, előbb a barátnői, akikkel egykor annyit vihogtak, amíg iskolába jártak. Ők, amikor felnőttek, elfelejtettek vihogni. Nevetni, mosolyogni és kacagni tudtak ugyan, csak azt a felelőtlen, a madarak tavaszi vircsaftjához hasonlatos vihogást felejtették el, amely olyan, mint a tavaszi föld szaga vagy a szódában a buborék, felelőtlen – és igazi.

Aztán az egykori kollégák koptak ki mellőle, elszívta őket az ipar, mások beadták a derekukat, és cégeknek terveztek arculatot számítógéppel. Tiszta volt a kezük.

Az övé általában nem volt tiszta. Szerette az anyagot. Úgy hitte, ha egy kézművesben nincs annyi alázat, hogy összepiszkolja a kezét egy tárgyért, a tárgy, amelyet készített, halott lesz. Attól még persze lehet szép.

Egyszer olvasott róla, hogy Európában úgy hiszik, hogy van egy isten, aki, amikor megteremtette a világot, belelehelte a lelkét a dolgokba.

Addig nem volt lelkük a dolgoknak. Olyanok lehettek, mint a gépek gyártotta edények – gondolta. Alkonyatkor kiment az erdőbe, és megállt a szentélynél.

Talán itt van az az isten a vízben – jutott eszébe.

A fehér, lapos kavicsok közt egyenletesen, zölden csobogott a patak, a lombok közt betűző napban villogtak a vízfodrok.

Kora este esni kezdett, patakokban folyt le az eső a műhely két hatalmas francia ablakán.

Figyelte, amint a kávégőz nekicsapódik az ablaknak. Nem szerette a teát. A kávét szerette. A gőz mögött eliramló cseppek mintha kiadtak volna egy egyszerű dallamot. Lefirkálta a bal kezénél lévő kottafüzetbe, majd eldúdolta, végül fogta a fadarabot, amit erre a célra használt, és belekarcolta az edény oldalába az esőcseppek útját.

Elállt hamar. Mintha csak azért esett volna, hogy az edénynek mintája legyen.

Megszokta az eső utáni erdő apró zajait, mint ahogy a műhely öreg fabútorainak reccsenéseit, a saját lélegzetvételének hangját vagy ahogy a szél nekifeszül az ablaktábláknak, de ez a hang, amit most hallott, új volt. Kilépett a ház elé, és lesietett a lépcsőn, hogy jobban hallja.

Sirálykacagásnak tűnt.

Lépett még kettőt, és akkor bizonyossá vált, hogy  az: sirálykacagás.

Közel volt a tenger, rögtön az erdő mögött.