Bojár Gábor, a Graphisoft alapítója avatta fel a szobrodat november 22-én az óbudai Graphisoft Park irodaépületei közötti területen. Az erről szóló hír ugyan megjelent néhány lapban, de elgondolkodtató, milyen ritkán esik szó szobrászatról, szoboravatásról, talán szobrászati kritika nem is igen létezik. Mit gondolsz, mi lehet ennek az oka?
Petőfi Sándor egyik sora ugrik be erről elsőnek, a „Sors, nyiss nekem tért…”. Azért szeretem ezt a sort, mert a lehetőségek esélyét a tér fogalmával köti össze. És ez nemcsak költői, hanem történeti megállapítás is. Úgy sejtem, Magyarországon ez a polgári tér hiányzik az életünkből. Fiatalkoromban Franciaországban döbbentem először arra, mennyiféle szobor jön szembe velem folyton a városban, jók és kevésbé jók, de szinte mind kiváló tereken – és egyszerűen megvan ott a társadalmi létezés valódi köztere. Nem politikai köztér, hanem polgári tér, ahol nem járnak autók, ahol találkoznak és beszélgetnek az emberek. Ilyen agora-jellegű beszélgetős hely, amit a polgárok maguknak hoznak létre kifejezetten emberi interakciókra, és nem az állam ügyeivel való foglalkozásra vagy politikai tiltakozásokra, és ez a tértípus nálunk nem nagyon alakult ki.
Számomra a szobor a tér ünnepe. Igaz, amit Lyka Károly írt a 19-20. század fordulóján a Budapesten szaporodó szökőkutakról, hogy csak óvatosan, ne pazaroljunk, nagy dolog, ha feltör a víz! Azt meg kell ünnepelni, ezért nem lehet összevissza szökőkutakat csinálni. Ahogy nem lehet összevissza Szent István-szobrokat se gyártani. Van, ahová szobor kell, máshová pedig közterület-rendezés, fásítás, padok, és csak ezután lehet szoborról beszélni.
Összefoglalva: a köztér fogalmának tisztázása hiányzik az életünkből. Ez lenne a feltétele a szobrászat kritikájának is. Igaz, képzőművészettel foglalkozó valódi művészetkritika sincs nálunk, inkább művészet-ismertetés van helyette, pedig az irodalomkritika, sőt, a zenekritika is élő műfaj. Bár most már legtöbben városokban lakunk, mégis ebben a dologban szinte az alapokról kell indulunk. Gondoljunk bele, ha valakinek ma egy köztér, egy épület, vagy szobor elemzéséből kellene érettségiznie – most még egészen idegen ötletnek tűnik. A saját létezésünk tereiről alig van közös diskurzusunk.
Visszatekintve a saját életutadra, szerinted mikor kellett volna jobban kiállni a szobrásztért?
Igyekeztem kiállni. Nemcsak a szobraimmal, de most, amikor beszélünk, akkor is ezt teszem. Az első alapos elemzésre szoruló mély és nem feltétlenül politikai mező a „nyelvében él a nemzet” toposszal foglalható össze. Szerintem viszont kultúrájában él a nemzet. Azt hisszük, hogy a képzőművészet nyelvi struktúrák leképezése, és emiatt azonosítjuk az emlékműveket a szobrászattal.
A tér és forma viszonyáról nehéz beszélni, ha nem építünk mögé komoly művészettörténeti és filozófiai struktúrát. Jelenleg problémát jelent a művészet értelmezése, és az is, hogy akik művészetelméletet tanulnak, azok legtöbbje sohasem végzett vizuális területen alkotómunkát, nem szerzett ezen a területen személyes tapasztalatot. Képzeld el, mi lenne, ha azok, akik zeneelméletet tanulnak, sohasem zongoráztak, sohasem énekeltek volna. Nálunk a képzőművészeti tevékenységre adott reflexiók emiatt többnyire irodalmi szemléletű reakciók maradnak. Verbális, fogalmi alapon beszélünk a művészetről, de nagyon nehezen tudunk beszélni színekről, színtanokról, kompozíciós jelekről, térről, formákról. A szobrászat számomra térstruktúrák értelmezése, annak a definiálása, hogy a térrel milyen viszonya van valaminek. Készítettem magam is olyan emlékművet, aminek komoly nyelvi strukturális háttere van, de ha nincs valódi formai szerkezete, ha hiányzik az anyaggal való viszony meghatározása, a kivitelezésnek, a technológiának az értelmezése is hiányzik a műből, akkor az csak egy üres fogalmi buborék. Emiatt van, hogy Magyarország közterein ma az ötvenes-hatvanas-hetvenes évek felnagyított porcelán nippjeit látjuk, édesített politikai szószokkal leöntve.
A Graphisoft Parkban felavatott szobrod nem politikai térben van, legalább is a helye szerint, hiszen az egy köz felé megnyitott magánterület. Viszont 11 éve készült a Lánchíd elemeiből, s ettől úgy érzem, mégis van valami kapcsolódása a politikai térhez. Mit gondolsz te erről?
Harminc évvel ezelőtt Dunaalmáson vettem hulladék köveket, két törött kőhasábot. Egy daruval felpakoltuk a teherautóra, és elvittük Budapesten arra a telepre, ahol dolgoztam. Éveken át néztem a köveket, hogy mit is lehetne megfaragni belőlük, mikor felsejlett bennem egy kompozíció. Két hosszú törött elemből elkezdtem lassan egy kompozíciót kialakítani. Eközben egyszer átmentem a Lánchídon és megláttam rajta mellvédköveket, és megdöbbentem, ez ugyanaz a szín és ugyanaz a forma. Rájöttem, hogy ezeket a köveket vagy a második világháború után, vagy a ’78-as felújításnál cserélhették le. Nemrég újra volt felújítás a hídon, és ott láthattam a köveim helyén az újabb kő pótlásokat. Részint meghagytam a mellvédek eredeti külső ívének a felületét, és innentől kezdve elfogott egy fura érzés. „Megújítva megőrizni” – ez volt a vezérlő elvem: fölemelem, kiemelem és megőrzöm.
Tehát igen, van politikai tere, ezért kértem meg Bojár Gábort, hogy ő avassa fel a szobrot. Amit mondott, annak is volt társadalmi felhangja. Ugyanis a jelenlegi időszakban a polgárság nemhogy nem uralja, de nem is képes ellenőrizni az államhatalmat, a gazdasági újraelosztás dominánsan államcentrikus, így a köztér funkciója is visszaszorul.
Mégis, úgy gondolom, hogy a Graphisoft Park most egy olyan tér, ahol a magántőke a saját jogán tud példát mutatni. Ezért volt izgalmas ez a lehetőség, hogy itt, a Graphisoft Parkban állíthassam fel ezt a szobromat, ahol egy komoly kortárs szobrászati gyűjtemény jött létre az elmúlt évek során. Képzeljük el, milyen jelentős dolog valójában, hogy egy magánterületen jött létre egy bárki által látogatható közpark, amelyben a kortárs építészet házait, és a jelenkor szobrait nézhetjük meg. Ez számomra a szabad polgári tér egyik jelentős helyszíne Budapesten.
A gondolkodásmódoddal is kapcsolatban áll az emlékezet, a megőrzés gesztusa, és a szobrászatnak is van egy ilyen funkciója, hogy emléket állítson. Ez a szobor mire emlékeztet minket?
Onnan indult a beszélgetésünk, hogy van-e nyelvtanunk, nyelvi képességünk a szobrászat tevékenységének leírására. A szobrászat tevékenysége több különböző műfajból áll, és ha nem különböztetjük meg ezeket, akkor zűrzavarok keletkeznek. Nagyon leegyszerűsítve a következő négy szobrászati fogalmat kell elkülöníteni: a politikai emlékmű, az emlékjel, a köztéri giccs, valamint az autonóm szobor fogalmait. A Hősök terén a Milleniumi emlékmű, ahogy azt a neve is mutatja, egy emlékmű. A Slachta Margit emlékére mostanában készülő kortárs alkotás, két fiatal alkotó munkája, egy nagydarab tömbvas a Duna-parton, ami a rakpart kőfalán fog korrodációs nyomot hagyni, ez egy emlékjel. Ahogyan a botlatókövek, vagy az egykori budapesti gettó határának jelzései a VI. kerületben, ezek is emlékjelek. A budapesti Madách téren álló Sisi-szobor pedig egy formai közhelyekből összetákolt giccs. Ezektől kell elkülöníteni az autonóm szobrászat fogalmát. A Graphisoft Parkban felavatott szobrom autonóm alkotás.
De mégis emléket állít valaminek, nem?
Igen, de talán több annál. Ez egy autonóm szobor. Csak utal egy közösen ismert eseményre, emlékeztet a kövek eredetére, de nem csak ezzel üzen. Ez azért fontos, mert itt a fogalmi üzenet dominanciája háttérbe kerül. A formáival, a karakterével is üzen, és azzal is, hogy ez szobor történelmi értékkel bíró kövekből áll. Kortárs téri problémát vet fel, a két nagy darab kő szinte kibillen a térben, és mégis megáll. Aki odalép ehhez az alkotáshoz, azt megérinti valami mély érzés, amelyet a gyerekkorban még ismertünk: hogyan is állhat meg ez a dolog? A nagy térben ott áll egy majdnem négy méteres talány, amelynek a jelentését, éppen aktuális üzenetét már csak az egyedi néző tudja megérezni. Ez az autonóm munkák lényege: mindez már nem egyszerű üzenet, hanem sok-sok kérdőjelből összeálló egyetlen felkiáltójel, amely egy olyan mondat végén áll, amelyet csak az önálló véleménnyel rendelkező néző tud megfogalmazni magának.
Azért szereted a követ, mert múltja van?
Igen. Az anyaggal dolgozom, és ennek az anyagnak van üzenete, ilyen értelemben sajátos adathordozó a szobor. Az én médiumom, a gránit egy mélységi magmás kőzet, amely nemcsak több millió évet, de a földköpeny különböző mélységeit is megjárta már. Csodálatos dolog elképzelni is, szinte az idő egy sűrű, kemény szeletét kell megfaragnom, amikor egy gránit szobrot készítek el. Anyagcentrikusan dolgozom, miközben nagyon komolyan veszem a digitális jelent is.
Milyen személyes kötődésed van a III. kerülethez, ahova most szobrod került?
Gyerekkorom egy részét a Római-parton töltöttem. Édesanyám a Statisztikai Hivatalban dolgozott, apám gépészmérnök volt, a családunk a Római-partra járt ki evezni. Nyaranta most is kijövök kajakozni, és néha, ugyan már feljebb, de a Duna-parton alszom. A Dunát jól ismerem, félek is tőle, látom az erejét, de átúszom, ha kell. Nagyon becsülöm a Római parti életet, a Fellinit, a parti helyeket, szeretném, ha megmaradna ilyennek a most még létező kulturális árterek világa.
Most a Jurányiban ülünk, a műtermedben, ahol festeni szoktál, de működik itt egy általad vezetett ’laikusoknak’ szóló rajziskola is. Hogyan alakult ki ez a tevékenységed?
Csak az laikus, aki még nem kezdte el a munkát. Ez az iskolánk hangsúlyozottan nem egyetemi felkészítő előképzés, még akkor sem, ha időnként előfordul, hogy egy fiatal tanítványunk aztán egyetemre megy innen. Inkább azoknak szól, akik szeretik ezt csinálni és fejlődni szeretnének benne. Járnak ide építészek is, van két orvosunk, a legfiatalabb csoporttag 16 éves, a legidősebb 75 év körüli. Ez egy meglepetésekkel teli út. Ez a szép a tanításban, hogy egy idő után megszületnek olyan dolgok is, amelyeket nem vársz, abszolút nem számítottál rá, és egyszer csak oda kerül a vászonra valami nagyszerű. A Covid után különösen másképp gondolok erre.
A Covid min változtatott?
A Covid alatt, aki túlélt, az mind művész lett. Megnőtt az értéke a művészi önkifejezésnek, a szabadidő értelmezésének. Nem az ábrázolás, nem a professzionalitás lett a fontos, hanem a saját énemhez való viszony kiterjesztésének jelentősége. Hihetetlen volt, hogy milyen sokan táncoltak, olvastak fel verset bezárt szobákban, alkottak végtelen kreativitással és tették fel a közösségi felületekre ezek újabb és újabb bizonyítékait. Fontos dolognak tartom, hogy ebben a modernitásban miként tudjuk megőrizni a saját magunk identitását, és az egyéni kreativitás megőrzése is az identitásunk része.
A Széchenyi Lánchíd és Hitel-Világ-Stádium után egyértelmű, hogy egy polgári társadalomnak kell kiépülnie ahhoz, hogy működőképes, versenyképes, fejlődőképes világban élhessünk. De ennek gazdasági formája, a kapitalizmus, néha bedarál minket. A magánélet szentsége és belső misztikuma, az univerzummal való kapcsolata, az emberi élet lényege, a szenvedések és a háborúk: gyerekkorunktól kezdve nézünk szembe ezekkel a kérdésekkel. Valahol itt van a művészet lényege, hogy nem bújunk el a feladataink mögé, nem engedjük ledarálni magunkat.
Miért fordultál vissza a festészethez, hiszen eddig folyamatosan térrendezésről beszéltünk, arról, hogy a tér, illetve a tér dramaturgiája izgat?
Eredetileg festőnek készültem. Az elmúlt időszakban ez a tevékenység különösen foglalkoztat, és a Covid alatt kezdtem festeni egy sorozatot a zsidó imakendők nyomán. Mindegyik kép egy-egy zsoltár szövegét is megidézi. Készítettem egy táblázatot 150 zsoltárról, és mindig kihúzom a táblázatban azt a számot, amely zsoltár száma az elkészült a festményhez kapcsolódik. Nem sorrendben, hanem az érzelmeim mentén haladok. Hatalmas kihívás ez nekem, még 30 képre van távlatom ebben a sorozatban. 2024-ben két kiállításom is volt ezekből. Az egyik a Rumbach zsinagógában, a másik a Kahan Art Space-ben. Erősen foglalkoztat, hogy szinte szobrászi felületek jelennek meg a festményeimen, de egy redukált, hideg színskála szűrésében. Talán ezt is elmondhatom: a színek is megszűrnek engem, sejtetik azt, hogy ki vagyok.
