Mit jelent az ön számára Óbuda?
Úgy érzem, az elmúlt évek során teljesen óbudai lettem. 19 éve élek Budapesten, de sokáig megmaradt számomra a víz közelsége. Az egyetem alatt csak szezonális urbanista voltam, ugyanis június közepétől augusztus végéig vízi túrákat vezettem a Szigetközben és Csehországban. Ez a szabadság kellett ahhoz, hogy Budapesten tudjak élni. Belvárosi albérletlakó voltam, de még nem igazán budapesti, mert nem volt mihez kötődnöm. Amikor megismertem a feleségemet, és meglátogattam a családját, akkor jöttem rá, hogy addig nem voltam még normális otthonban Budapesten, ahol évtizedek óta él egy család. A gyerekeim már ide születtek, három lány és egy fiú. Nem egyszerű a napi logisztika, de a feleségem segítsége nagy támogatás számomra, hiszen „kötetlenül” sokat dolgozom. Zuglóban lakom a családommal, de amikor Óbudára kerültem, akkor lett közöm közügyekhez és egy sok összetevőből álló közösség életéhez. Óbudán nagyon meghatározó Bús Balázs polgármester úr kultúrához kötődő, innovatív személyisége.
Mikor kezdődött és hogyan alakult ki a művészethez való kötődése?
Mosonmagyaróváron születtem, édesapám, nagyapám építész, édesanyám óvónő volt, tehát elmondhatom, hogy valamilyen formában kapcsolódott a család a művészethez, hisz az óvónő is foglalkozik versekkel, énekléssel. A rajztanárom arra biztatott, hogy kezdjek el rajzolni, vigyük el versenyekre a rajzaimat, és később se hagyjam abba a művészeti tevékenységemet. Győrben van egy szakközépiskola, aminek az a célja, hogy a művészeti oktatásnak rendhagyó módon adjon teret. Nagyon nehéz volt oda bekerülni, de engem elsőre felvettek szobrász szakra. Egész napos rendszerben, kis létszámmal, családias hangulatban működött. Nagyon jó tanárom volt, sok szabadságot adott, mindenki csinálhatta azt, ami érdekelte. Pezsgő művészeti élet volt Győrben. A középiskola után arra gondoltam, hogy a pécsi egyetem szobrász szakára van esélyem bekerülni, de mivel nem tudtam fejet mintázni úgy, ahogy azt jogos elvárás szerint kellett volna, nem jutottam be.
Abban a helyzetben a legjobb döntésemnek bizonyult az, hogy a Magyar Nemzeti Galéria Jelenkori Gyűjtemény részlegéhez mentem dolgozni. A művészettörténész munkatársak, illetve a komoly szakmai légkör nagyon meghatározó volt számomra. A falakon kortárs képek lógtak, naponta jártak be művészek. Még ha sokszor csak fültanúként is, de bekerültem a modern művészeti körbe, és olyan műtárgyakkal találkozhattam közvetlenül, amelyeket korábban csak könyvekben láttam. Ezután Szegedre mentem művészettörténet szakra, de az nem volt az igazi, és végül a Magyar Képzőművészeti Egyetem intermédia szakán médiaművész diplomát szereztem, amely a technikai médiumokkal – videókkal, fotókkal – való foglalatoskodást jelenti. Én elsősorban rajzokat és videókat készítettem. A Képzőn a folyamatos szellemi készenlétet tanították meg, azt, hogy akkor is eszünkbe jusson valami, ha éppen nem jut eszünkbe semmi.
A művészet világában folytatta a pályáját?
Nem. Az egyetem utolsó évében megismerkedtem a feleségemmel, három hónap múlva elmentünk Mexikóba egy ismerősünk esküvőjére, ahol meg is kértem a kezét. El kellett döntenem, hogy az egyetem után rászánok-e arra 2–3 évet, hogy minimális pénzt keresve felépítsem a művészeti karrieremet, vagy inkább a családot helyezzem előtérbe. Az utóbbit választottam, és mivel abban a tekintetben klasszikus felfogású ember vagyok, hogy úgy gondolom, a családomnak egzisztenciát kell teremtenem, ezért elmentem pultozni egy VII. kerületi kocsmába. Ez még a romkocsmás korszak elején történt, a hely pedig a Budapesten élő külföldiek és képzősök törzshelye volt. Éjszakánként ott dolgoztam, napközben pedig elvégeztem az egyetemet. Így telt el hét év, közben jöttek a gyerekek. Minden szempontból sűrű időszak volt, de a művészektől nem szakadtam el, hiszen ezek a helyek nem pusztán kocsmák voltak, hanem Budapest meghatározó közösségi és kulturális színterei koncertekkel, kiállításokkal, amelyekből nagy hiány volt abban az időben. A fordulópont a cigarettázás kitiltása volt a belső terekből, mert kikerültek a vendégek az utcára, amiből konfliktusok lettek a lakóközösségekkel. Az új helyzettel járó feszültségek végül szinte felemésztettek a hét év éjszakázás után. Az életeseményeim alapján úgy tűnhet, hogy nagyon lazán éltem, de én klasszikus gondolkodású ember vagyok. Nyitott vagyok a világ dolgaira, miközben nagyon fontos számomra a család, és szeretem a rendszert az életemben.
Mindezek után hogyan került az óbudai Esernyős csapatába?
2014-ben a feleségem látta meg a hirdetést, amelyben egy kávézó és kulturális hely munkatársat keresett. Úgy éreztem, hogy ez ugyanaz a munka, amit addig csináltam, csak nyugalmasabb keretek között. Sikernek éltem meg azt, hogy engem választottak. Amikor öt éve az Esernyős elindult, még az Óbudai Kulturális Központhoz tartozott. 2014 augusztusában kezdtem el itt dolgozni, induló társaságban, és ilyenben mindig jó részt venni, mert felpezsdíti az embert. Óbuda addig csak a Pünkösdfürdői Strandot jelentette számomra, mert oda néha eljártunk. Nem voltam itt ismerős, főként azért, mert a VI. és VII. kerületekben éltem éveken keresztül. Nagyon furcsa volt, amikor egy szeptemberi reggelen a párás ablakú 1-es pótlóbuszon találtam magam, és elgondolkoztam azon, hogy ez most hogy is lesz… Mi lesz ebből az épülő valamiből?
Nagyon aktív időszak volt, délelőtt beszereztük a vetítővásznat, felszereltük, és délután már itt volt Makk Károly rendező, a filmvetítés meghívott vendége.
Milyen változást hozott az életszemléletében az, hogy az Esernyősbe került?
Egyrészt az új munkám adta azt, hogy közöm lett a közügyekhez, illetve a gyermekeim „intézményesülése” is erősen hatott a gondolkodásomra. Ráláttam a közoktatásra, az egészségügyre, amelyek alapján napra kész tapasztalataim, közügyeim lettek.
Milyen további lépcsőkben fejlődött az Esernyős?
2015-ben megkaptuk a volt Szabó Ervin Könyvtár területét, ahol kortárs galériát hoztunk létre. Közben átvettem a vendéglátás vezetését, és mivel már működött a kamaraterem, a programok szervezésében továbbra is részt vettem. A galériát 2015 októberében egy horvát kiállítással nyitottuk meg. Később megnyílt a Gázlámpa Kioszk is. Folyamatosan új feladatok és új emberek jöttek, minden mozgásban volt. Az Esernyősben mindig multifunkcionális emberek dolgoztak, és szükség volt minden kolléga valamennyi tapasztalatára, energiájára és lelkesedésére, hogy teljes erőbedobással dolgozzon azért, amit szeret.
Eszerint az Esernyősről elmondhatjuk, hogy összművészeti kulturális intézmény?
Teljes mértékben, és az Esernyős elsődleges célja az, hogy Óbuda turisztikai célpont legyen, és a programjainkkal vonzóvá tegyük a kerületet. Vannak kiállításaink, művészettörténeti előadások, itt a filmklub és a zenei programok, idén nyáron már színházi programjaink is lesznek. Azt szeretnénk elérni, hogy vonzóvá tegyük a Fő teret, amely 2006-ban vált autómentes övezetté. Ez volt Bús Balázs első intézkedése, miután polgármesterré választották. Nekünk életre kellett kelteni ezt a szép környezetet, mert addig csak átmentek az emberek a téren, de ahhoz, hogy leüljenek a padokra, változatos programokra volt szükség. Azóta évről évre egyre több ember tölti az idejét a Fő téren. Elkezdtük kedd esténként a Nyugtával DJ a napot! programsorozatot, és a környező házakból lejöttek az emberek, idevonzotta őket a zene. Most már sokan sétálnak babakocsival, kutyával, vagy leülnek a padokra, a Gázlámpa Kioszk teraszára, nézelődnek, beszélgetnek, hallgatnak egy kis zenét.
Ugyanez érvényes a belvárosból a Római-part felé kerekezőkre, akik a téren áthaladva egyre gyakrabban szállnak le a bicikliről, hiszen ez a tér egy üde sziget, oázis a nagyvárosban.
A törzsközönség ezek szerint elsősorban óbudai?
Főleg Óbudáról érkeznek, de más kerületekből is felfedeztek minket, rendszeresen látogatják a programjainkat. Egy időben sokan találtak meg minket a IX. kerületből. Az is tény, hogy egyre több hasonló intézmény jön létre, mert a vendéglátás és a közösségi terek egyre inkább összekapcsolódnak. Nem titok, hogy hasonló intézmények vettek át tőlünk ötleteket, gyakran akár teljes programokat is.
Mi a jellemző, kik a rendszeresnek mondható Esernyős látogatók?
Alapvetően a fő célcsoportunk a 30 és 50 év közöttiek. Nehéz pontosan behatárolni, de a programokat elsősorban a nők keresik és figyelik, a férfiak pedig elkísérik őket. A családok is fontos célcsoportunknak számítanak, főleg advent idején figyelünk arra, hogy a család minden tagja találja meg a számára kedvenc ételt, italt és programot. A szabadtéri koncertek szintén nagyszerű családi programlehetőségek, hiszen a gyerekek kiélhetik mozgásigényüket. Színvonalas előadókat hívunk meg, akik emberközeli távolságban vannak a nézőktől, ezért a programok hangulata mindenképpen egyedi. A minőségi előadások, a művészfilmek, a tárlatok természetesen kulturális értelemben érzékenyebb réteget vonzanak az Esernyősbe, de ez így van jól, és ezt figyelembe kell vennünk.
A fiatalok is kezdik felfedezni az Esernyőst?
Igen. És azt is jó látni, hogy amint kisüt a nap, itt vannak a fiatalok a teraszon, és a maguk korosztályos lezserségével, akár az asztalra felrakott lábbal töltenek itt időt. Fontosnak tartjuk, hogy minél több fiatalt meg tudjunk szólítani. A Warm-up Udvar (WuU) nyári zenei sorozat is ezt szolgálja. A sorozat indulásakor a Cseh Tamás Program által támogatott zenekarok mutatkozhattak be, olyan együttesek, akiknek már van nevük, tehát nem kifejezetten kezdő előadók. Később ez a program formálódott, egyre több lett az akusztikus koncert.
Hogyan állnak a fellépők az Esernyős egyedi helyszíneihez?
Fontos számunkra, hogy ne csak a látogató, a néző, hanem az előadó is jól érezze magát nálunk, hiszen az számára sem mindegy, hogy milyen hatások érik. Ez a mi felelősségünk, mivel az, hogy meghívjuk, csak egy dolog. Nem azt mondom, hogy körbe kell ugrálni őket, de fontos, hogy milyen miliőt biztosítunk az előadóknak. Magyarországon még az is szokatlan, hogy világosban játsszon egy zenekar. Sok zenekar azon nem sértődik meg, ha a Sziget Fesztiválon délután négykor kell játszania, de kisebb helyeken ez még nem jellemző, és ezt a megszokást nem egyszerű áttörni. Akkor lesznek jók a bulik, az előadások, ha kialakul a közönség és az előadó közötti összhang. Ez nem csak a zenei rendezvényekre érvényes, itt van például a népszerű filmklubunk, amelyet a kezdetektől Baróti Éva vezet. Idén nyártól keddenként lesz kertmozi is, bisztró jelleggel, ahol asztalok mellett ülve, iszogatva lehet filmet nézni.
A programokat általában ki vagy mi határozza meg?
Többségében én, mert korábban is én foglalkoztam ezzel, de egészében csapatmunka kell hozzá. A programjaink változatosak, ugyanakkor egyfajta egységes, „Esernyős arculatra” törekszünk, és ez a változatossággal együtt adja a hely érdekességét.
A mostani Esernyős Galériát hová helyezné el a budapesti kiállítóterek tekintetében?
Egyedi a hely térbeli adottsága. Egy itteni kiállításhoz nem elég az, hogy a festőnek van 40 képe. Fontos, hogy azt érezze, hogy nem véletlenül szeretné pont ebben a sajátos elhelyezkedésű térben megmutatni az alkotásait, mert köze van a helyszínhez, az udvarhoz, ahová néz a terem, a kávézóhoz, az „óbudaisághoz”, a „budapestiséghez”. Ha mindez megvan, akkor a kiállítás jó lesz. Az egyediségünk abban is megnyilvánul, hogy nyitottak vagyunk, nem szabunk műfaji határokat.
Egy laikus számára olyan egyszerűnek tűnik, hogy vannak az alkotások, és azok felkerülnek a falra. Hogyan és mi alapján áll össze egy kiállítás?
Változó, hogy mi keresünk meg egy művészt, vagy ő talál meg minket. Ha egy kiállítás jól felépített, akkor azon akár könnyedén végig is szaladhatunk. Viszont, ha rosszul van összerakva, akkor valami zavarni fogja a látogatót, csak nem biztos, hogy meg tudja fogalmazni, hogy mi.
Az Óbudai Tavaszi Tárlat már hagyományos kiállítása az Esernyősnek. Mit lehet tudni erről a tárlatról?
A kiállítás lényege, hogy minden Óbudán élő és alkotó művész adhat képet a tárlathoz. Nyilván ez nem lehet művészileg egységes kiállítás, hiszen mindenkinek más a témája, stílusa, narrációja és kvalitása. Vannak, akik ezt a kezdeményezést szakmaiatlannak tartják.
Óbudán nagyon sok elismert művész él, sokan tagjai az itteni képzőművészeti közösségnek, és az ő képeik jelennek meg ebben a tárlatban.
Milyen Óbudát érintő kiállítást tud még említeni?
A Kórház utcában, szabadtéren látható a Kaleidoszkóp című fotókiállítás, amelynek én voltam a kurátora. A tavalyi évben harmadik alkalommal került megrendezésre a III. kerületi önkormányzat felhívására az Óbudai Fotótárlat. Az elmúlt három évben kiállított, több mint 300 képből merít az itt látható anyag. A különböző tematikákban Óbudát megörökítő fotók, mint egy kaleidoszkóp színes kavicsai rendeződnek most új formába és adnak képet Óbudáról. A három tárlat tematikája – A Római P’art, Óbuda/Aquincum, Aqua/Óbuda vizei – sok esetben mutat átfedést. A valóságban is hasonlóan fonódik össze az óbudaiak hétköznapjaiban az antikvitás mint a múlt, a víz mint az élet és a Római-part mint a jövő kérdése. A képek szabadon értelmezhetőségét mi sem igazolja jobban, hogy ebben az új elrendezésben, csoportosításban már nem is evidencia, hogy az adott képet mely tematika ihlette. A négy csoport formai, hangulatbeli kapcsolatok alapján szerveződött, külön és együttesen is egy harmadik absztrakt tartalmat hozva létre. Ezek a kapcsolódások és váltakozó ritmusok, szerkezetek a fotográfia eszközével adnak átfogó képet a mai Óbudáról.
Milyen egyéb tevékenységei vannak az Esernyősnek?
Ebben is speciálisak vagyunk, hiszen sok mindennel foglalkozunk. A kulturális programok mellett a Szindbád Rendezvénytér a legnagyobb bevételi forrásunk. Ez a vendéglátással is összefügg, hiszen megfelelő catering ajánlatokat kell adnunk a bérlőknek. A Szindbád Coworking Iroda szintén rendkívüli kezdeményezés. A régi Vörös Postakocsi Étterem helyén sokáig csak a molinóval borított ablakokat lehetett látni, évekig borzalmas állapotban, üresen, kihasználatlanul állt. Végül Bús Balázs polgármester meglátta a helyben rejlő lehetőséget, így lett méretét tekintve hiánypótló rendezvénytere a kerületnek. A terem hátsó részében közösségi iroda kapott helyet, amit a környéken élők nagy örömmel fogadtak, és igénybe is veszik. A mi közösségi irodánk nagyon különbözik a belvárosi coworking irodáktól, amit a külföldi digitális nomádok két hétig használnak, aztán továbbállnak. A mi bérlőink teljes mértékben kihasználják a hely adta lehetőségeket, vannak, akik évek óta visszajárnak, és olyanok is, akik itt, a Szindbádban tervezgetik a jövőjüket. Egyik erősségünk, hogy nálunk jó időjárás esetén az udvar is közösségi irodává változik, bérlőink a kerti asztaloknál tartják partnereikkel az üzleti tárgyalásokat.
Több óbudai kávézóval együttműködve zajlik a Bike & Breakfast kerékpáros reggeli, amelynek főszervezője az Esernyős. Mesélne erről?
Igen, ez különösen népszerű rendezvényünk, már negyedik éve csináljuk. Én magam tizenöt éve biciklivel járok. Ez a kezdeményezésünk új arculatot ad a biciklizésnek.
Biciklizzenek, de szálljanak le róla, üljenek le az asztalhoz, és igyanak meg egy minőségi kávét, egy gyümölcslevet, egyenek egy croissant-t vagy kakaós csigát, a reggeli napsütésben olvassák el a napi újságot. Mi ehhez zenét is szoktunk szolgáltatni. Rohanó világunkban akár életmódbeli váltást is hozhat a Bike & Breakfast kezdeményezésünk.
Ön egy éve lett az Esernyős ügyvezetője, hogyan élte meg ezt a változást?
Tavaly júniusban kérdezte meg Bús Balázs polgármester úr, hogy elvállalnám-e az Esernyős vezetését? Bevallom, nagyon meglepődtem a felkérésen, erre egyáltalán nem számítottam, és nagy megtisztelés volt számomra az, hogy polgármester úr rám gondolt. Az első reakcióm az volt, hogy végig pörgettem magamban azt, hogy kik azok a kollégák, akiknek mindenképpen itt kell maradniuk, vagy ide kell jönniük ahhoz, hogy én jól tudjam ellátni a vezetői feladatomat. Azt gondolom, hogy egy kívülről jövő, új vezető számára sokáig tartott volna mindent átlátni és megérteni, főleg egy ilyen állandóan változó, lendületben lévő hely esetében. Számomra nagyon fontos a csapat, mivel hosszabb távra szeretek tervezni, tehát fontos, hogy akik idejönnek, itt is tudjanak maradni. Ezért is igyekszem az interjúkon olyan információkat megtudni, amiket nem ír be valaki az önéletrajzába, mégis meghatározza a mindennapjait. A lehető legtöbbet mondom el az Esernyősről az interjú során, hogy senkit ne érjen meglepetés, ne menetközben derüljenek ki olyan dolgok, amikhez esetleg valaki nem tud alkalmazkodni. Például a vendéglátásban dolgozók jelentős része azért dolgozik itt, mert a munka mellett lehetőségük van továbbtanulni.
Vállal még más közösségi szerepet az Esernyős?
Igen, ilyen az Óbudai Turisztikai Egyesület, amelynek az Esernyős szervező motorjaként működik, és egész Óbudát érinti az Egyesület tevékenysége. Vannak benne vállalkozók, önkormányzati cégek, vendéglátóhelyek, múzeumok, illetve a Sziget Fesztivál is a tagja.
Ez összhangban van az Esernyős tevékenységével is. Az ide érkező turistáknak az a vonzó, ha zajló életet tapasztalnak Óbudán. Ez a mi fő feladatunk, és minden eszközzel ezt a célt kell szolgálnunk.
Úgy tudom, hogy az Esernyős mellett szerepet vállal egy Római-parthoz kötődő civil mozgalomban is. Mit lehet erről tudni?
A szervezet teljes neve a Mi Rómaink – Közösségi és Turisztikai Egyesület a Római-partért, amelyet Csepeli Zsuzsa vezet. Ez más jellegű, mint a Turisztikai Egyesület, ebben több olyan tenni akaró magánszemély és vállalkozó jött össze, akiknek lételemük a rendezett Duna-part. Nyilván szó lehet arról, hogy mi ne legyen, de az is fontos, hogy mi van most, és mit lehet alkotni. A Római-part nagyon egyedi terület. Az óbudaiaknak fontos, hogy a helyiek és az odajárók létezni tudjanak a Római-parton.
Milyen szerepet vállal a Mi Rómaink Egyesületben az Esernyős?
Egyrészt a médiacsatornáinkon keresztül népszerűsítjük a programjaikat, másrészt van olyan tapasztalatunk, kapcsolatunk, amiket hasznosítani tudnak. Csepeli Zsuzsa vezetésével a Mi Rómaink Egyesület nagyon jól működik, olyan közösségi eseményeket szerveznek, mint például a jóga vagy a nordic walking programok. Nekem személy szerint is fontos a Duna, hiszen vízpart közelében nőttem fel. A Mosoni-Dunában tanultam meg úszni. Az evezések olyan élményt adtak nekem, amelyekhez a Rómain is adottak a lehetőségek. A vízpartok mentén általában ugyanazok a problémák, például a túl gyors motorcsónakok vagy a jetskik. A Római-parton szükség lenne egy útmutatóra, amely támpontokat ad a terület „okos használatához”. Például sok a biciklis a parton, és a sétálók szidják őket, valamint gond az autók parkolása. Egy civil egyesület ezeknek a problémáknak a megoldásában tud segíteni. Lehetne lobbizni új parkolókért az önkormányzat és a főváros felé, de még egyszerűbb, ha azt kommunikáljuk, hogy közösségi közlekedéssel vagy kerékpárral menjünk ki. Emellett hirdetheti a saját platformjain például azt, hogy „értjük, hogy nincs elég szemetes, de ha idehozod a szemetet, kérlek, vidd is el innen”, ahogy kirándulás alatt sem dobjuk el az erdőben a szemetet. Szerintem ezek fontos kérdések és megoldandó dolgok. Ki kell alakulnia a jó közösségi együttélésnek, amihez párbeszédre van szükség.
Úgy gondolja, hogy az Esernyős mintát adott vagy adhat az újonnan létrejövő kulturális terek számára?
Igen, így van, de ez nem gond, inkább egy természetes folyamat. Az emberek igényei ma már komplexebbek. A program előtt egy kávé, utána egy vacsora elfogyasztása már egyre természetesebb. Nagyon fontos a vendéglátó tevékenységünk, mert a betérők azzal találkoznak elsőre, ezért sem adtuk ki bérbe, és csináljuk mi magunk. Mindenki azt mondja, hogy vége a nyomtatott újság világának, ennek ellenére nagyon sokan értékelik azt, hogy harminc féle sajtóterméket járatunk. Ez nem azt jelenti, hogy egy ilyen jellegű közösségi tér, mint az Esernyős, jobb vagy rosszabb, mint egy művelődési ház, egész egyszerűen más. A régi művelődési házaknak sokat kellett változniuk, nagy lépéseket kellett tenniük, ahogy az Óbudai Kulturális Központ is tette, ami sikertörténetnek számít.
Mi talán jobban kísérletezhetünk a kisebb léptékünk miatt, de az óbudai kulturális helyek kapcsolatban állnak, építik egymást. Ha nincsenek az ÓKK-ban színvonalas programok, akkor nem fogják a miénket sem értékelni vagy az Óbudai Társaskörét sem.
Van esetleg olyan jövőbeli, akár őszi programtervezet, ami foglalkoztatja?
Mi úgy működünk, mint az iskolai szemeszterrendszer. A nyári programjaink teljesen mások, mint az ősziek. Szeptembertől júniusig mennek tovább a megszokott és népszerű eseményeink, sorozataink: a filmklub, a művészettörténeti előadások, a koncertek és a tárlatok. A mostani ősz attól lesz különleges, hogy szeptemberben öt évesek leszünk. Szeretnénk ősszel az Esernyőst úgy bemutatni, hogy kiderüljön mindaz, ami az elmúlt öt év alatt történt, hogy hol tartunk most, mik az eredményeink. A jubileumhoz szeretnénk eseményeket, koncerteket kapcsolni. Ahogy említettem, nagyon sok, a miénkhez hasonló jellegű és működésű intézmény van, ezért szerveznénk egy konferenciát, ahol tapasztalatot cserélhetünk. Decemberben pedig jön az Óbudai Advent a Főtéren, ami nagy és kiemelt rendezvény minden évben.
Milyen a mostani viszonya művészethez?
A munkám adta feladatokon túl elsősorban az irodalom és a zene foglalkoztat, azon belül is a klasszikus és a jazz, bár van egy együttesem, amellyel popzenét játszunk, de ezek a dolgok jól megférnek egymás mellett az életemben.
Énekese a Barcsay Jenő Emlékzenekarnak. Mit lehet tudni az együttesről?
A kollégiumban hoztuk össze, minden tagja „képzős” volt. Eleinte csak próbáltunk, és olyan zenét játszottunk, amelyek egyszerűek és szórakoztatóak voltak. Saját kikapcsolódásunkra zenéltünk. A rockosabb zenék mentek abban az időben, de mi diszkószámokat választottunk. Nagyon jó hangulatú próbák voltak. Játszottunk Boney M-et, Modern Talkingot, ABBA-t. Rájöttünk, hogy ez a stílus azért is jó, mert mindenki ismeri a számok szövegét. Hamarosan felkértek minket egy képzős bulira a Kuplungban, amire nagyon sokan eljöttek. Furcsa volt számomra, hogy úgy zenélünk, hogy közönség is van, és ha én felteszem a bal kezemet, akkor száz ember szintén felemeli. Ez döbbenetes élmény volt! Jól sikerült a koncert. Onnantól kezdve heti szinten próbáltunk, és sokat koncerteztünk. Nekünk az a hozzáállásunk, hogy mi, a zenekar megadjuk a szórakozáshoz a lehetőséget, és a közönségtől függ, hogy milyen lesz a buli. A cél ma is az, hogy másfél órán keresztül ne gondoljon semmire az, aki ott van, és kapcsoljon ki teljesen. Már csak évi három koncertet adunk, hiszen mindenkinél ott a család, gyerekek vannak, de a mai napig megvan a Barcsay Jenő Emlékzenekar, és azt hiszem, most már mindig is lesz – legfeljebb négyévente egyszer koncertezünk majd.
