1980. április 19-én kötött egyezményt Magyarország és Kuba a munkacseréről. Ez esetben mindkét fél jól járt: a magyar textilipar súlyos munkaerő-hiánnyal küzdött, a kubaiak pedig tanulni szerettek volna a textilipar területén, és ezt Magyarországon megtehették.
A KGST-országokban megszokottnak számított a munkacsere: a magyarok között az NDK munkavállalás volt népszerű, amely három évig tartott, és már 1967-től lehetett német nyelvterületre menni. Ugyanígy jöttek NDK-sok is dolgozni Magyarországra. Dolgoztak a szocialista országban baráti – szintén a szocializmust építő – afrikai országokból érkezők is, így az NDK-ban angolaiak.
„Csinosak és elevenek, szeretnek nevetni, szórakozni. Némelyikük bőre csokoládészínű, mások szinte sápadt fehérek, csak sűrű fekete hajuk árulkodik messzi hazájukról. Máris otthonosan mozognak a fővárosban” – írt róluk a Textilélet 1983-ban.
Voltak, akiknek a repülője Prágában landolt, onnan szállította őket busz Magyarországra. A repülőtéren már várták őket a gyár képviselői, és első útjuk gyakran a Centrum, a Corvin vagy a Skála Áruházba vezetett, ahol meleg holmit vásároltak nekik. A ruhavásárlás költségeit a gyár később levonta a fizetésükből.
A kubaiak számára meglepő volt az időjárás, az, hogy nagyon hideg van, télikabátot kell hordani és esik a hó. Szánkózni azonban szerettek, ahogy röplabdázni is. A magyaroktól azt hallották, hogy az első hóesés széppé tesz, így a lányok égnek emelték az arcukat az első hópelyhek láttán, hogy rájuk hulljanak. Kubában szikrázóan kék az ég, vakít a nap, és érett gyümölcsöktől roskadoznak a pálmafák, így volt közülük, aki egyáltalán nem tudta megszokni a mi éghajlatunkat. A helyi ruhaviseletet „ruhatoronynak” nevezték, hiszen itt rétegesen kellett öltözködni, nem lehettek az otthon megszokott sortokban és nyári blúzokban. Nem volt könnyű megszokniuk a hat órás időeltolódást sem.
A karácsonyt otthon nem ünnepelték, itt viszont igen: a műhelyben is állítottak karácsonyfát nekik. Kulturális különbségnek számított, hogy a kubaiak visszafelé számoltak: a kisujjukkal mutattak egyet, a gyűrűs ujukkal kettőt és így tovább. Amikor megérkeztek, a tolmácsuk is kubai volt. Először nyelvet tanultak, majd a gyárakban betanították őket a munkafolyamatokra. A magyar nyelvet nagyon nehéznek találták, ezért sokszor ki voltak szolgáltatva tolmácsaiknak a kommunikációban, akik egyúttal felügyelték is őket.
Érdekes Caridad Flores, az egyik tolmács története:
A kubai lányokra Magyarországon szigorú szabályok vonatkoztak. Két év folyamatos munka után látogathattak csak haza, de vissza kellett térniük dolgozni. Ez alól a szabály alól egy kivétel volt: ha egy kubai lány várandós lett, akkor azonnal haza kellett térnie. Fizetésük 3000 Ft volt, a valósnál jóval kevesebb – ez 5500 Ft lett volna –, ugyanis minden hónapban 2500 forintot le kellett adniuk a kubai államnak. Az így összegyűlt összeget azután kaphatták meg, hogy hazatértek Kubába. Havi 150 forintot kellett fizetniük a leányszállón a szállásért, a megmaradt pénzt tartós fogyasztási cikkekre költötték, amit hazavittek – és divatos ruhákra. Segítették is egymást: ha valamelyikük például mosógépre gyűjtött, összedobták az árát, és utána a kolléganő nekik törlesztette a részleteket. A kubaiak ugyanakkor nem szerették meg a magyar konyha ízeit, túl csípősnek találtak mindent, így a szállón az otthoni ételeiket főzték. Furcsa volt nekik az is, hogy Magyarországon este tízkor már mindenki aludt, míg Kubában akkor kezdődött el az igazi élet. Újdonság volt számukra az önkiszolgáló boltokban a bevásárló kosár, és előfordult, hogy véletlenül kivitték a boltból magukkal. Ugyancsak nehézséget okozott nekik az, hogy az éttermekben az étlapról rendeljenek, mivel nem szerepelt spanyolul a kínálat.
1983. október 3-án közel 150 kubai lány dolgozott a Keltexben, egyharmaduk akkor jött Magyarországra. Az elsők között érkezők közt voltak olyanok, akik korábban nem dolgoztak nagyüzemben, így nehezen szoktak bele a munka ritmusába. A tényleges munkába állásuk előtt orvosi vizsgálaton és egy úgynevezett Werner-teszten kellett részt venniük. Ez utóbbi egy kézügyességi teszt volt: időre kellett összerakniuk különböző idomokat és fonalszálakat befűzni. Ennek az eredménye alapján döntötték el, kiből lesz előfonó, fonónő, szövést előkészítő és szövőnő.
Készültek a szakmunkásvizsgára is, azonban kevés kubai lánynak sikerült azt letenni, mivel magyar nyelven kellett vizsgázniuk, és bonyolult feladatokat elvégezniük. Szocialista brigádot is kellett alakítaniuk, amelyet Ana Betancourt kubai forradalmárról neveztek el. Automatikusan beléptették őket a gyári KISZ szervezetekbe, és részt kellett venniük a május 1-jei felvonulásokon, ahol sokkal hangosabban és lelkesebben énekeltek, mint magyar munkatársaik. A teljesítménybérhez nehezen szoktak hozzá, mivel előtte nem dolgoztak az iparban.
A magyar betanító művezetőknek volt egy furcsa szokásuk: előfordult olyan, hogy a kubai lányoknak magyar neveket adtak, azon szólították őket, így megkérdőjelezve identitásukat. Jelenlétükkel mindemellett kézzelfoghatóvá vált az internacionalizmus a gyárakban. Szerencsére volt jó példa is: akadt olyan magyar művezető, Németh Istvánné, aki elkezdett spanyolul tanulni, hogy szót érthessen a lányokkal. Szövődtek barátságok is: a hírek szerint Maria Guerra Kiss Erzsiéknél karácsonyozott és szilveszterezett; ők a Keltexben dolgoztak együtt. A barátkozás a kubai lányokkal eleinte a művezetők és brigádvezetők kötelező feladata volt, akár a brigádmozgalomban az öregek vagy az állami gondozott gyermekek patronálása. Azonban – mint a kötelező brigádfeladatoknál is – az már az egyes embereken múlt, hogyan érezték magukat a találkozókon, így az is, hogy tényleg szövődtek-e igazi barátságok.
Az Ország-Világ számolt be Olga és Orlandó, a két kubai munkás szerelméről, akik Magyarországon ismerkedtek meg. Előfordult olyan is, hogy magyar fiúba lett szerelmes kubai lány vagy kubai fiúba magyar lány, de ritkábban, mivel a kubaiak eléggé elzárt életet éltek a gyár és a munkásszállás között ingázva. A munkásszállón maguk szórakoztatására rendeztek bulikat, táncos esteket. Ha sétáltak, vásároltak, azt együtt tették, sokszor a tolmácsuk kíséretében. A Balatonon nyaraló NDK-s lányokkal szemben – akikről sok legenda keringett – a munkásszállókon élő kubai lányok megközelíthetetlenek voltak. A kubai férfiaknak csak egy kicsit volt nagyobb mozgásterük, tolmácsaik őket is felügyelték.
1986-ban Pomázra érkezett harminc kubai dolgozó, hogy enyhítsék a munkaerőhiányt a Hazai Fésűsfonóban. Mivel a gyárnak nem volt munkásszállása, előbb Angyalföldön, majd a Fehérvári úton találtak nekik ideiglenes otthont, így viszont, ha reggelesek voltak, hajnali négykor kellett kelniük, ha délutánosok, akkor éjfélre értek haza. 18-20 évesen jöttek el otthonról egy idegen, ismeretlen világba, így az első hetekben nagyon fáradtak voltak, olyan is előfordult, hogy elaludtak a gép mellett. Ők voltak azok, akik hétvégeken is zokszó nélkül túlóráztak és nem kellett otthon maradniuk beteg gyermekük miatt. Migdalia Ramos – ahogy a Textilmunkás 1989 júliusi száma beszámolt róla – mindig mosolygott. A testvére is Magyarországon dolgozott, Szegeden. Egy másik lány, Aida Cece egyszerre négy gépen dolgozott. Az újságíró szerint nevetve mesélték, mennyire tetszenek ők a magyar fiúknak tánctudásuk, temperamentumuk miatt.
A kubai lányoknak a rendszerváltás után haza kellett térniük, ugyanis a kubai állam szocialista maradt, Fidel Castro pedig nem szerette volna, hogy egy kapitalista országban dolgozzanak az állampolgárai.
2013-ban a Vs.hu Elszalasztott szerelmek címen filmet készített Doráról, aki kubai vendégmunkásnő volt Magyarországon, és akkor Havannában élt. (A film Egyed Péter, Arányi Bálint, Mikola Vanda és Janka Waejien alkotása.) A ma szerény körülmények között élő Dora még a film készítésének idején is azokat a tartós műszaki cikkeket használta, amelyeket Magyarországon vett: rezsót, rádiómagnót, mosógépet. Megvolt a denevérujjú pulóvere is, amit egy itteni butikban vásárolt. A magyarokra úgy emlékezett, mint akik kedvesek voltak velük, bár a bőrszínükre beszóltak: csokibabáknak nevezték őket. Dora számára, ahogy mondja, összességben a magyarországi időszak volt a legjobb egész életében. A kubai lányok emlékezete a magyarok közt elsősorban pozitív: szép, kedves, egzotikus teremtéseknek írták le őket, akik színessé tették az 1980-as évek mindennapjait.
Antal István képei:
