Keresés
rovatok
mozgás! | 2017 ősz
Fotó: Sánta Balázs
Rorbacher István
KÜZDELEM AZ ESTERHÁZY FIVÉREK NEVELŐEGYESÜLETÉNEK TÚLÉLÉSÉÉRT
Körkép a patinás csillaghegyi labdarúgásról
A futballcsapatot évtizedekig patronáló Csillaghegyi Lenárugyár támogatásának elapadása, de különösen a rendszerváltás óta a megszűnéssel szemben állandó harcot folytató Csillaghegyi Munkás Testedző Egylet – Boldizsár Imrével az élen – a végsőkig kitart.

A kezdetek

A magyar labdarúgásnak számos tehetséget és több sokszoros válogatott játékost adó csillaghegyi piros-fehér egyesületet 1904-ben alapították Csillaghegyi Football Club néven. Ennek ellenére kezdetben még az úszásra helyezték a fő hangsúlyt, a labdarúgócsapat csak 1911. július 16-án alakult meg, és augusztus 2-án tartotta első közgyűlését. Innentől szűk tíz évet kellett várniuk arra, hogy nevük mellé felkerüljön a MOVE (Magyar Országos Véderő Egylet) elnevezés is, amelyet 1945-ig viseltek. 1931-ben egyesültek a velük azonos pályán játszó KTC-vel, azaz Kissingtelepi Torna Clubbal (Kissing a középkorban itt lévő, majd elnéptelenedett község neve volt, ami több helyrajzi névben megmaradt). Ez a pálya a Mátyás király úttól nem messze, a Fodros és Hunyadi utca közötti területen helyezkedett el, amit 1936-ban hagytak ott, mert átköltöztek a Szentendrei út túloldalán megépült új otthonukba, a Rókahegy lábához, a mai Márton utcába. Miután közel másfél évtizedet eltöltöttek a Közép-magyarországi Labdarúgó Alszövetség bajnokságaiban, végül a MOVE I. osztály megnyerésének köszönhetően kerültek fel az NB III-ba 1940-ben, ahol a háború végéig vitézkedtek.

Cél az első osztály

1945 tavaszán, az új idők szellemének megfelelően az akkori HÉV-megálló épületében működő Csúcs Vendéglőben megalakult a munkás tömegbázisra építő Csillaghegyi MTE. 1946-tól az országos harmadosztályba kaptak besorolást, 1949 nyarán egyesültek a Csillaghegyi SzDSE és a Békásmegyeri MTE gárdájával. 1950-ben a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségi határozatával egy osztállyal feljebb, az NB II-be osztotta be őket. Itt a nevük már Csillaghegyi Textil, majd Vörös Lobogó lett, és a klub patrónusául központilag a Kalászi úti Csillaghegyi Lenárugyárat jelölték ki.

A gyárnak egy tehetős orosz katonaparancsnok volt az igazgatója, aki imádta a focit, és fejébe vette, hogy feljuttatja az együttest az NB I-be.

Ez végül nem sikerült, mert 1951-ben és 1952-ben „csak” bronzérmesek lettek, 1953-ban pedig három pont választotta el őket az első helytől. Egyes visszaemlékezések szerint a feljutó hely sorsát döntő mértékben befolyásoló rangadót Szepesi György közvetítésével élőben adta a Magyar Rádió, és Csillaghegyen hangszórókat állítottak fel, hogy a mérkőzésre ki nem jutók együtt hallgathassák az eseményeket. Ugyanezt a meccset állítólag felsőbb utasításra el kellett veszíteniük, ami nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy az orosz gyárigazgatónak elment a kedve az egésztől, és otthagyta a csapatot. Ebben a korszakban, 1946–1953 között focizott a klub utánpótlásában a későbbi kétszeres nagyválogatott Pál Tibor, aki az NB I-ben a Csepel és a Vasas színeiben tíz évig szerepelt, miközben az olimpiai válogatottal 1960-ban Rómában bronzérmes lett.

Az NB III és a Budapest bajnokság osztályai között ingázva

A Lenárugyár (amit később, 1963-ban Csillaghegyi Szövőgyárra neveztek át) következő igazgatója is támogatta az egyesületet, de már nem olyan mértékben, mint elődje. A csapat 1954-ben kiesett a harmadosztályba, majd – immár újra Csillaghegyi MTE-ként – 1958-ban a negyedosztályba (budapesti I. osztály = BLSZ I). 1961-ben ugyan bajnokként sikerült visszakapaszkodniuk az NB III-ba, azonban a szezon végén megint búcsúzni kényszerültek. Ezután bő hét évig, 1969 őszéig kellett várniuk az újabb aranyéremre és feljutásra, az NB III-as kaland ezúttal két szezonon át tartott. A bajnoki átszervezések miatt 1974-ben és 1975-ben már a budapesti másod-, illetve harmadosztályban találták magukat. Az ingázás napjainkig is tart: 2004-ben a BLSZ II-t, 2008-ban a BLSZ I-et nyerték meg, így szűk négy évtized elteltével ismét az NB III-ban szerepelhettek, ám azóta három osztályt visszaestek, és idén csak a BLSZ III-ban indulhatnak. Az Esterházy fivérek közül Péter és György a Csillaghegyben nevelkedtek, 1964-ben közösen megnyerték a serdülő bajnokságot, amit Péter 1969-ben a felnőtt csapattal megismételt. 1974-ben utóbbi alkotta a közben oda igazolt, későbbi huszonkilencszeres válogatott öccsével, Mártonnal a BLSZ II-es gárda csatárkettősét.

Visszaemlékezések szerint Péter tehetségesebb játékos volt Mártonnál, és még többre is vihette volna, ha végül nem az írói pálya mellett teszi le a voksát.

Dunai Lajos szintén itt kezdte pályafutását: 1953–1966 között szerepelt az utánpótlás együttesekben, tíz évet töltött az élvonalbeli MTK-ban, kétszeres felnőtt nagyválogatottságig vitte, és 1968-ban olimpiai bajnok lett Mexikóvárosban.

Esterházy Péter 1969-ben

Korszakos csillaghegyi játékosok a „hőskorból” – Kindl „Dodi” József és Szöllősi Imre

Kindl József 1934. március 21-én látta meg a napvilágot a Szent Margit Kórházban, és azóta is a kerületben él. Húszéves koráig a szüleivel lakott a Szentendrei út mentén, a Csillaghegyi HÉV-megállótól pár háznyira. Édesapjának – egészen a második világháború végéig – saját, helyi hentesboltja volt, ami mellett futballozni is akadt ideje a KTC-ben, majd öregfiúként a Békásmegyerben. 1938-ban lábát törte, amire kisfia megfogadta, hogy ő bizony sohasem lesz focista, ám az élet és a környékbeli játszótársak mégis ebbe az irányba terelték. A háború után az állami gyermekgondozás részeként közel egy évig Biharkeresztesre került. Innen visszatérve csatlakozott a Csillaghegy focicsapatához, ahol a kölyök korosztálytól kezdve az ifjúsági gárdán át végigjárta a ranglétrát egészen a felnőttig, kezdetben balszélsőt játszva.

Az első csapatban 1953-ban játszott először, rögtön az NB II-ben, és a szezonban nagyjából tíz meccsen kapott játéklehetőséget.

Az 1954-es Nyári Kupa I. csoportját ugyan megnyerték, de utána szétszéledt a társaság, és a szezon végén – a bajnoki átszervezéseknek nagyban köszönhetően – ki is estek a harmadosztályba. 1955-ben bevonult katonának a Budaörsi úti laktanyába, a forradalom után pedig áthelyezték Vácra a híradósokhoz, szakácsnak. 1957 őszén tért vissza a pályára, hogy immáron centerként tovább lődözhesse a gólokat az ellenfelek hálójába. 1960-tól térdbántalmai miatt inkább már csak a tartalék együttesben szerepelt, majd 1964-től még néhányszor kizárólag az öregfiúkban. Mivel a nyolc osztály elvégzése után, 1949-ben rögtön munkára jelentkezett a Lenárugyárba, ezért csak jóval később, az 1968–69-es tanévben érettségizett. A Kalászi úti üzemben sorrendben szövőként, szerelőként, segédmesterként, végül mesterként dolgozott, elsősorban éjszakai műszakban. 1994-ben vonult nyugdíjba, egy évre rá költözött mostani lakhelyére, egy Veder utcai panellakásba.

Kindl József 1950-ben

Szöllősi Imre 1937. július 14-én született a Békásmegyer ófalui Kőbánya utcában Zurmühlként. A névváltoztatásra a svábok 1946-os kitelepítése adott okot: a német név közvetlenül a háború után nem csengett túl jól. Négyen voltak testvérek, édesapja helyi szíjgyártóként és nyergesként kereste a család kenyerét. Kissrácként a békásmegyeri futballpályán rúgta a labdát, egészen addig, amíg az egyesület 1949-ben be nem olvadt a Csillaghegybe – ekkor pár csapattársával átment a szomszédos pályára, ahol a serdülő edzőnél jelentkezett, hogy szeretne „beiratkozni”. Annyira fiatal volt azonban ekkor, hogy még nem tudtak igazolást adni neki. A serdülő csapatban együtt játszott azzal a Török Ferenccel, aki 1964-ben és 1968-ban olimpiai bajnok lett öttusában. 1955-ben úgy mutatkozott be a felnőtt együttesben, hogy ifistaként, civilben lement megnézni a Magyar Kábel elleni mérkőzésüket, amikor szólt neki az intéző, hogy az egyik játékos megsérült munka közben, akinek a helyére be kellene ugrania. A debütálás olyan jól sikerült, hogy jobbhalfot játszva 4:0-ra győztek, és két hosszú átadással két gólpasszt adott pont a korábban bemutatott Kindl Józsefnek. Innentől egészen 1966-ig szerepelt aktívan az első csapatban, de a következő években még a tartalékcsapatban való szereplés mellett be-beugrott kisegíteni a gárdát.

Felnőtt pályafutása alatt előfordult, hogy ő lett a házi gólkirály, amiben segítséget jelentett számára, hogy a 11-eseket is ő rúghatta.

Ugyancsak 1955-ben végezte el a kohó- és gépipari technikumot, majd a pesterzsébeti ATRA-nál helyezkedett el technikusként. Innen azonban – a sok utazási idő miatt, már befutott csillaghegyi focistaként – 1961-ben átkérte magát a Csillaghegyi Szövőgyárba, ahol előbb energetikusként, 1982-től pedig műszaki osztályvezetőként dolgozott mint főmechanikus. 1966–1977 között edzősködött a klubnál, a serdülők 1969-ben vele lettek bajnokok. Öt év kihagyást követően, 1982-ben kisebb rábeszélésre elvállalta a Pomáz vezetőedzői tisztségét. 1996-ban ment nyugdíjba, családjával a mai napig Csillaghegyen lakik, nem messze a Szentendrei úti HÉV-átjárótól. Legszebb csillaghegyi emlékei közé sorolja azokat a bajnoki meccseket, amikor zsúfolásig telt tribün mellett 1500–2000 szurkoló buzdította őket hazai pályán, és ami után a csapattal mindig elmentek megvacsorázni törzshelyükre, a jelenlegi házukkal szemközti egykori Arany Bárány étterembe.

Szöllősi Imre 1969-ben

A csillaghegyi futball életben tartója – Boldizsár Imre

1948-ban született Budapesten, sportos családba. Édesapjához hasonlóan végül a futball mellett kötelezte el magát, kapus poszton. Fiatalként védett az MTK-ban, az Építőkben, a Vasasban, és edzett az FTC tartalékban – utóbbiba azért nem igazolták le, mert nyíltan nem szimpatizált az akkori rendszerrel, így nem kaphatott útlevelet, és nem utazhatott a csapattal külföldre. Felnőttként a BKV Előrében és a Postásban játszott, majd edzői pályára lépett, amikor 1976-ban megkapta a III. kerületi TTVE ifjúsági csapatának irányítását. Innen került 1980 januárjában egy „árukapcsolás” révén a Csillaghegyhez, miután felkérték, hogy vállalja el a Szövőgyár anyag- és áruforgalmi osztályvezetői pozícióját. Amikor átvette az együttest, kieső helyen álltak a budapesti harmad­osztályban, és mindössze hét-nyolc játékosuk volt, akik közül már senki nem dolgozott a Kalászi úton. Vezetésével bennmaradtak a BLSZ III-ban, majd egy évre rá feljutottak a BLSZ II-be. 1981 nyarán toborzót hirdetett olyan fiatal futballistáknak, akik klubjukban kiöregedtek az ifiből, de a felnőttbe nem fértek be.

A felhívásra – nagy örömére – vagy 40-en jelentkeztek, akikből megerősítve a gárdát a szezon végén bennmaradtak a BLSZ II-ben.

1987-ben hét évre elköszönt az egyesülettől, mert belefáradt a Szövőgyár igazgatójával folytatott „napi harcba” és abba, hogy játékosainál jobban akarta a győzelmeket. Közvetlenül a rendszerváltás után sikeres vállalkozásba kezdett: baromfihúst importált nagykereskedéseknek Németországból. A bevétel egy részéből 1994 őszi visszatérése után a csapatot segítette, tartotta életben, amit kiegészített a III. kerületi Önkormányzat párszázezres évenkénti támogatása is.

Boldizsár Imre 1976-ban

Boldizsár Imre egyik nagy bánata a helyi lokálpatriotizmus hiánya: Békásmegyer és Csillaghegy határán fekszik a sporttelep, de egyik városrészben sincsenek olyan támogatók, akik helyi kötődésük miatt, érzelmi alapon áldoznának a klubbért. Békásmegyeri oldalról valamelyest érhető a helyzet, hiszen a ’80-as évek elején megépült lakótelepre főként Budapest más részeiről érkeztek a lakók. Az egyesületet Óbuda-Békásmegyer Önkormányzatának évi egymilliós segítsége mellett még a játékosok, illetve azok ismerősei támogatják. Másik szívfájdalma, hogy az ifjúsági együttest a kevés játékos miatt tavaly meg kellett szüntetni, pedig mindig kiemelt fontossággal kezelte, hogy legyen saját utánpótláscsapatuk. A játékoshiány fő okát a csökkenő gyermekszám és a modern kor elszívó hatásai mellett abban látja, hogy a szomszédos lakótelepen felnőtt első generációs gyerekek időközben családot alapítottak, és a második generációval elköltöztek a környékről.

Hiába a jelképes tagdíj, a világítással ellátott műfüves edzőpálya és a saját busz, a felnőtt csapatba is egyre nehezebb megfelelő játékosokat találni.

A bajnokságoknak szinte mindig a feljutás szándékával vágnak neki, ám az elégtelen edzéslátogatottság már a szezon elején elveszi ennek esélyét. A helyzetet tovább nehezíti, hogy 1980 körül a Szövőgyár átadta a sporttelep használati jogát a Külkereskedelmi SC sportszakosztályának azzal a kitétellel, hogy a Csillaghegyi MTE ötven évig térítésmentesen használhatja, ám ennek ellenére tavaly ki akarták tenni őket a sporttelepről, és csak a bíróságon sikerült elérniük maradásukat. Nem véletlen tehát Boldizsár Imre azon kijelentése, hogy amióta a klubnál van, az élet egy hatalmas és örök küzdelem a fennmaradásért. Munkásságát a Budapesti Labdarúgó Szövetség és a III. kerület Önkormányzata egyaránt elismerte: előbbitől kétszer is megkapta a „Budapest labdarúgásáért érem” arany fokozatát, utóbbitól pedig az „Óbuda sportjáért” kitüntetést. Bár egészségi állapota az utóbbi időben megromlott, változatlan elszántsággal veti bele magát a csapatért folytatott munkába, és a meccseken folyamatosan irányítja játékosait a kispadról. Utolsó, BLSZ I-es bajnokcsapatuk sokat látott edzője a következőt mondta róla: „Nála a futballt önzetlenebbül szerető és támogató embert nem ismerek.”.