rovatok
múzeum | 2017 nyár
Fotó: Aquincumi Múzeum
Lassányi Gábor: A Gázgyár ősi múltja
Az óbudai Duna-part leglátványosabb műemléki épületegyüttese az Óbudai Gázgyár, amely 1909 és 1913 között épült meg Albert Weiss tervei alapján. A hatalmas, tégla homlokzatú ipari csarnokok, tornyok, a gyárhoz tartozó munkás lakótelep és a változatos szociális intézmények szinte kivétel nélkül évezredekkel korábbi emlékek fölött emelkednek.

Ezek közül a legismertebbek a római kori maradványok, de a Duna-part magasabban fekvő részei és időszakos szigetei már legalább hétezer éve, az újkőkor óta vonzónak számítottak az emberek számára, és a középső rézkor (Kr. e. 4000 k.) időszakától fogva ismerünk sírt és kutat ezen a részen.

A korai bronzkorban (Kr. e. 2500–2200/2100 k.) egy település is állt itt, amelynek lakói halottaikat a dombtetőkön elterülő temetőkben temették el.

Ezek az emberek hozzátartozóik hamvait földbe ásott gödrökbe vagy nagy urnákba helyezték el, és a hamvak mellé nagy kerámia edényeket, apró poharat helyeztek a túlvilágra szánt étellel, itallal.

Kora bronzkori sír bontása Forrás: Aquincumi Múzeum

Miután a Kr. u. I. században a Római Birodalom fokozatosan kiterjesztette uralmát a Duna vonaláig, a környéken élő kelta eraviscus törzs szállásterületén is katonai táborok, majd polgári települések létesültek.

Az I. század második felében épültek meg annak a falunak is az első házai, amely később Aquincum polgárvárosává vált. Ennek a településnek a legkorábbi magja a Solymár-völgyből a Duna-partra vezető kelet-nyugati főútvonal mentén épült meg. Ez az út az Óbudai Gázgyár északi részén, valahol az északi összekötő hídtól délre érkezett meg a folyóhoz, ahol egy kikötő és átkelőhely állhatott, bár ennek pontos helyét még ma sem ismerjük.

A Gázgyár építése során ebben a zónában találták meg a Hadrianus császár uralma alatt városi rangot nyert Aquincum ipartelepét, ahová a nagy vízigényű és tűzveszélyes téglaégető és fazekas műhelyek települtek.

A feltárásokon fellelt kemencék monumentális méretei század eleji fotókon nézve ma is lenyűgözően hatnak. Nagy számban bukkantak itt római kori kutakra is, amelyek közül néhány alján még a béleléshez használt 1800 éves fahordók is megmaradtak.

Római téglaégető kemence az 1910 körüli feltárásokon Forrás: Aquincumi Múzeum

Szintén a Gázgyár területén húzódott a város eddig ismert legnagyobb temetője. A nekropolisz első sírjaira, négy szarkofágra még 1830-ban bukkantak az akkor még Homokosdűlőnek nevezett területen. 1892-ben Kuzsinszky Bálint, az Aquincumi Múzeum első igazgatója kisebb leletmentés során további tucatnyi késő római sírt tárt fel itt.

A Gázgyár építésekor a terület északi részén közel száz tégla- és kőláda sír került elő egy ókeresztény temetőkápolnaként meghatározott, apszissal ellátott épület körül, azonban ezen munkák során még nem dokumentálták az egyszerűbb csontvázas temetkezéseket.

Elképzelhető, hogy ez az északi, késő római kori, Kr. u. IV. századi sírcsoport fizikailag is elkülönül a délebbre fekvő, Kr. u. I–III. századi városi temetőtől, amelyből szintén sok tárgy került be a Gázgyár kivitelezésével párhuzamosan az Aquincumi Múzeum gyűjteményébe.

A II. világháború utáni leletmentések során további római temetkezéseket, elsősorban kőláda- és földsírokat, valamint néhány, a nedves rétegekben megőrződött fakoporsót tártak fel itt.

Római kori fakoporsó kiemelés 1956-ban Forrás: Aquincumi Múzeum

Szisztematikus kutatásokra, ásatásokra 1996-tól a Graphisoft Park építése kapcsán került sor először. A feltárásokat először Zsidi Paula, majd e sorok írója vezette. A keleti temető valódi mérete és jelentősége a 2005-től szinte évente folytatódó kutatások során vált világossá, amikor a modern ipari létesítmények által kevésbé bolygatott területen összesen több mint 1500 római kori temetkezés került napvilágra.

Ez a sírmező a Kr. u. I–III. században a nagyjából 10–15 ezres polgárváros legjelentősebb temetője volt, amely a szigorú római szabályozásnak megfelelően a lakott területen kívül, a keleti városfal előterében húzódott. Használatának mintegy három évszázada alatt a sírokat helyenként sűrűn egymás fölé és mellé ásták. Bár a föld felszínén álló, kőből és minden bizonnyal fából készült síremlékekből csak kevés töredék maradt meg, elmondható, hogy megtalálható volt itt a provinciális római temetkezési szokások szinte teljes spektruma.

Népszerűek voltak a kő sírsztélék, amelyekre az elhunyt nevét, életkorát, karrierjének legfontosabb állomásait is felvésték, a leggazdagabbak pedig látványos sírkerteket, domborművekkel díszített síremlékeket emeltettek maguknak és családjuknak.

 

Ásatás 2006 novemberében Forrás: Aquincumi Múzeum

A klasszikus ókori hagyomány szerint a végtisztesség megadása az élők, utódok és rokonok híján a közösség kötelessége volt, amit mindenkinek meg kellett adni, ellenkező esetben a nyugtot nem találó halottak veszélyt jelentettek az élőkre. A hagyományos római szokások szerint az elhunytat saját házában, lakásában ravatalozták fel először, a helyiséget pedig fáklyákkal, mécsekkel világították ki. A holttestet megmosták, és illatos olajokkal kenték be, amiről a sírokba elhelyezett apró balzsamos üvegek tanúskodnak.

A halott szájába vagy kezébe érmet helyeztek, hogy a túlvilág folyóján átvivő révészt, Kárónt ki tudja majd fizetni. Ilyen érmeket nagy számban találtunk az aquincumi sírokban is.

Fontosnak tartották a halottat megsiratni, az asszonyok megtépték ruhájukat, kibontották a hajukat, a gazdagabbak pedig siratóasszonyokat, zenészeket fogadtak. Az elhunytat a családtagok, barátok, ismerősök kísérték ki a temetőbe.

Amennyiben a hozzátartozók a hamvasztást választották, a városok mellett egy központi égető helyen állították fel a halotti máglyát, amelyre gyakran az elhunyt kedvenc tárgyait is elhelyezték étellel és itallal együtt. A máglya leégése után a hamvakat kisebb textil csomagba vagy más szerves anyagba összegyűjtve helyezhették a földbe. A gázgyári temetőben ez a leggyakoribb, más nekropoliszokban azonban kő-, üveg- vagy kerámia urnák is megtalálhatók. A kiásott hamvasztásos sírgödrök egy részét a temetkezés előtt híg agyaggal kitapasztották és kiégették, így rituálisan megtisztították azt.

Ha a család nem a hamvasztást választotta, akkor a holttestet textilbe csavarva vagy fakoporsóban helyezték a földbe.

A gazdagabb családok egy része a Kr. u. III‒IV. században kőkoporsókat, szarkofágokat vagy kőlapokból összeállított sírládákat készíttetett szerettei számára, de ugyanebben a korban téglákból is építettek sírokat.

Kerámia edények a temetőből Forrás: Aquincumi Múzeum

Általános szokás volt, hogy a halottak mellé ételt és italt adtak kerámiaedényekben a túlvilágra. A sírokban talált kerámiaedények között a legtöbb Aquincum környékén készült, de néhány, a nyugati provinciákból származó drága pohár és tányér is előfordul. Egyedülállónak számít például két itt talált díszes korsó, amely a mai Tunézia területén készült.

Számos nőt ékszereivel, kozmetikai eszközeivel temettek el, a temetőből több szép gyöngysor, karkötő, hajtű, tükör, továbbá a bronz ékszerek mellett jó néhány ezüst és arany fülbevaló, gyűrű és amulett-tartó is előkerült.

Tükrök, kozmetikai eszközök és egy kés a temetőből
Forrás: Aquincumi Múzeum

A halotti szertartások közben égő és folyékony (legtöbbször bor) áldozatot mutattak be az alvilági isteneknek. Az áldozati állatok közül halotti áldozatként tradicionálisan a sötét színű példányokat tartották a legalkalmasabbaknak.

Az elhunyt családja a temetés résztvevőinek halotti tort szervezett. A temetés utáni kilencedik napon szokás volt a sírt a családtagoknak ismét felkeresni, és itt újabb áldozatokat mutattak be.

Római kori arcos edény töredéke Forrás: Aquincumi Múzeum

A római naptárban fontos szerepet kaptak azok az ünnepek (Parentalia, Feralia), amikor minden család megemlékezett őseikről, és áldozatok bemutatása mellett a síroknál, a temetőkben együtt lakomáztak. Ezeknél a temetés utáni áldozati szertártartásoknál használták azokat a sírokba levezető, legtöbbször kúpcserepekből összeállított „etetőcsöveket”, amelyeken keresztül folyadékáldozatot lehetett „leküldeni” az elhunytaknak. Ilyenek nyomát szintén sikerült kimutatnunk több temetkezésnél.

A holttestek antropológiai vizsgálatának eredményei azt mutatják, hogy a temetőben eltemetett népesség békés, városias életmódot folytatott, kevés az erőszakos eseményre utaló csontsérülés.

A leggyakoribbak a háztartási balesetekre utaló alsó végtagi törések. A lakosság jelentős része vékony csontozatú mediterrán típus volt, szinte csak a férfiak között találunk erősebb testalkatú, talán északi származású személyeket.

A temetőben a temetési szertartásokon túl alkalmanként különleges varázsrítusok is folytak. Jelenleg már három olyan ólomlapra írt, latin nyelvű átokszöveg is ismert innen, amelyet a sírok között ástak el.

Lassányi Gábor: Sötét varázslatok Aquincumban

Ezek olyan perek folyamán készített rontó szövegek, amelyekkel ellenfeleiket, azok tanúit, ügyvédeit kívánták elnémítani, hiteltelenné tenni a megrendelők. Szintén varázsszertarásra utal egy olyan rejtélyes temetkezés, amelynek hantjába öt emberi és egy lókoponyát ástak el.

Antik varázseszközök a Gázgyár földjéből

A Kr. u. IV. század közepére az egykori polgárváros elnéptelenedett, romossá vált.

A Gázgyár északi részén fekvő átkelőhelyet, kikötőt azonban valószínűleg a római uralom végéig használták, ahol egy katonai ellenőrző pont, egy őrtorony is létesült.

Ennek a kis településnek a katonái és lakói temetkezhettek a városi temető déli részén szórványosan, és az északi részén egy különálló keresztény temetőkápolna melletti sírcsoportban egészen a Kr. u. IV‒V. század fordulójáig. Erről tanúskodik néhány késő római üvegedény és egy különleges agancsfésűt tartalmazó sír. A Homokosdülő aztán egészen a XIX. század végéig, az Esztergomi va­sútvonal fejlesztésig nyugodt vidékké vált, a századfordulón még szőlőt termesztettek a Duna-parton.

(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)