Lassányi Gábor: A halottak titkai Aquincumban

Óbudán a XIX. század óta folyó kutatások során mintegy 5000, az aquincumi településhálózathoz tartozó római kori temetkezés feltárására került sor. Ezek a régészeti módszerekkel vizsgált sírok hatalmas mennyiségű információval szolgálnak az ókori települések és katonai táborok lakosságáról, az itt élők életmódjáról, egészségéről, hitvilágáról, és persze egy fajta időkapszulaként nagyon jó állapotban őriztek meg különböző tárgyakat: edényeket, viseleti és hétköznapi eszközöket. Írásom első felében a római uralom négy évszázadában használt temetkezési szokásokat, második részében pedig Aquincum római kori temetőit mutatom be.

Temetés római és kelta módra

A klasszikus ókori hagyomány szerint a végtisztesség megadása az utódok és rokonok, ezek híján pedig a közösség kötelessége. Ez minden elhunytnak jár, ellenkező esetben a nyugtot nem találó halottak veszélyt jelentenek az élőkre.

A tradicionális római szokások szerint a halottat a saját házában, lakásában ravatalozták fel először, amelyet fáklyákkal, mécsesekkel világítottak ki.

A holttestet megmosták, illatos olajokkal megkenték, felöltöztették. A halott szájába vagy kezébe érmét helyeztek, hogy a túlvilág folyóján átvivő révészt, Kárónt ki tudja majd fizetni. Fontosnak tartották a halottat megsiratni, az asszonyok megtépték ruhájukat, kibontották a hajukat, a gazdagabbak siratóasszonyokat, zenészeket fogadtak.

Az elhunytat a családtagok, barátok, ismerősök kísérték ki a temetőbe, ami a régi törvények szerint csak a városokon kívül húzódhatott. Az arisztokrata családoknál a temetési menetben megjelentek az ősök viasz halotti maszkjait viselő színészek, akik jelképesen az egész családot megjelenítették. Amennyiben a halottat hamvasztották, akkor a városok mellett egy központi égető helyen állították fel a máglyát, amelyre az elhunytat gyakran kedvenc tárgyaival, valamint étellel és itallal együtt helyezték el. A máglya leégése után a hamvakat kisebb csomagba, vagy kő‑, üveg‑, esetleg kerámiaurnába temették el. Ha a család nem a hamvasztást választotta, akkor a holttestet textilbe csavarva, fakoporsóban helyezték a földbe.

A kőszarkofágok használata a Kr. u. II–III. század fordulóján vált a gazdag családok szokásává. A III. század elején ezek egy részét faragványokkal díszítették, és oldalára felvésték a halott nevét, rangját, esetleg a temetést intéző rokonság nevét is. A halotti szertartások közben égő és folyékony (legtöbbször bor) áldozatot mutattak be az alvilági isteneknek. Az áldozati állatok közül halotti áldozatnak legalkalmasabbnak a sötét színű példányokat tartották.

Az elhunyt családja a temetés résztvevőinek halotti tort szervezett. A temetés utáni kilencedik napon a családtagoknak szokása volt a sír ismételt felkeresése és újabb áldozatok bemutatása.

A római naptárban fontos szerepet kaptak azok az ünnepek (Parentalia, Feralia), amikor minden család megemlékezett őseiről, és áldozatok bemutatása mellett a síroknál, a temetőkben együtt lakomáztak. Ezeknél a temetés utáni áldozati szertártartásoknál használták azokat a sírokba levezető, legtöbbször kúpcserepekből összeállított „etetőcsöveket”, amelyeken keresztül folyadék áldozatot lehetett „leküldeni” az elhunytaknak.

A Duna mentén nagy számban éltek kelta törzsek, amelyek büszkék voltak identitásukra, viseletükre, hagyományaikat pedig egészen a Kr. u. III. századig temetkezési szokásaikban is megőrizték. Ilyen kelta törzs volt az Aquincum környékén őslakos eraviszkusz. Az ilyen bennszülött temetkezések túlnyomó többsége hamvasztásos rítusú, fontos szerepet kaptak benne az edényekbe helyezett hús­ételek. A gazdag kelta származású személyek római stílusú, latin feliratos sírköveikre is felvésették a kelta asszonyok jellegzetes népviseletét, gyakran pedig asztrális szimbólumokat, vagy a túlvilági utazásra szolgáló utazó kocsikat is.

A leggazdagabb törzsi vezetők pedig megengedhették maguknak, hogy négy- vagy kétkerekű utazó kocsijaikat és lovaikat is magukkal vigyék a túlvilágra.

Ilyen csodás bronzdíszekkel ellátott kocsitemetkezés került elő 2017-ben a csillaghegyi strandnál. A keresztény hit terjedésével a hamvasztás szokása fokozatosan eltűnt a Kr. u. IV. század folyamán, és a melléklet­adás szokása is háttérbe szorult, de ez a római kor végéig sok sírban megmaradt.

Már a keresztény korszak első évtizedeiből, a Kr. u. IV. század elejéről származnak azok a rejtélyes múmiatemetkezések, amelyekből jelenleg hatot ismerünk Aquincumból, és mintegy másfél tucatnyit egész Pannoniából. Aquincumban elsősorban a hegyvidéki villaövezetek magántemetőiből: a Szemlőhegyről, a Táborhegyről, a Testvérhegyről, valamint az Aranyhegy oldalából kerültek elő ilyen temetkezések.

Ezekben a sírokban az a közös, hogy a holttesteteket – amelyeket talán sós fürdőben igyekeztek kiszárítani – ruhátlanul, több rétegű textilbe csavarták.

A textileket vastagon átitatták valamilyen gyantás-olajos tartósító folyadékkal, néha szurokkal is. Az így tartósított testeket ezután habarccsal szinte hermetikusan lezárt kőládákba vagy szarkofágokba helyezték. A sírok helye, az azokban található luxustextilek minősége, valamint a mellékletek alapján az így eltemetettek személyek a társadalom igen gazdag, pogány rétegéhez tartoztak, akiknek pontos vallási hovatartozását még nem ismerjük.

 

A katonaváros temetői 

A köztársaság kor óta fennálló szigorú római vallási előírások szerint temetkezni csak a településeken kívül volt szabad, így a temetők nagy részét Aquincumban is a főútvonalak mentén nyitották. Itt a legkorábbi, Kr. u. I. század 50–70-es éveiben induló római kori temetkezések Óbudától délre, a Vízivárosban található lovassági táborhoz tartoznak, de ezen a környéken késő római temetkezések is előkerültek.

A katonai táborok északra helyezésével párhuzamosan az óbudai lovas-, majd legiótábortól nyugatra, a mai Bécsi út mentén épült ki a római út két oldalán a katonaváros legnagyobb temetője.

A mintegy 2,5 km hosszan, de nem összefüggően, 40–180 méter széles sávban húzódó nekropolisz egyes részei a Kr. u. IV. század végéig használatban voltak. A sírmező parcelláiból vegyesen kerültek elő hamvasztásos és csontvázas temetkezések: koporsó és földsírok, majd a Kr. u. III. századtól szarkofágos, kőláda és téglasírok is.

A katonavárostól északra, a polgárvárost a katonai táborral összekötő út mentén a Kr. u. I. század végétől sírkerteket, sírépítményeket tartalmazó temető jött létre (Ladik utcai temető, ma a Filatorigát HÉV-megálló környéke). Ettől nyugatra egy szabálytalanabb szerkezetű, vegyes rítusú sírmező húzódott (Kaszásdűlő – Raktárréti temető), amelynél a sírok nagy része a Kr. u. II–III. századra keltezhető, de szórványosan késő római temetkezések is megtalálhatóak itt. Ettől északra valószínűleg szintén a katonavároshoz tartozott egy másik kiterjedt nekropolisz (Benedek Elek utcai temető, ma Kaszásdűlői Aldi áruház környéke), amelyben a feltárt mintegy 700 sír többsége a Kr. u. II. századra keltezhető.

A katonaváros kiürülése, a városi élet megszűnése után, a Kr. u. IV. század második felében – az V. század elején a késő római tábor előterében, az elhagyott épületek között számos helyen temetkeztek, egyes sírokat az elhagyott épületek falaiba, padlóiba vágták bele.

 

Temetők a polgárváros körül

Az aquincumi polgárváros legrégebbi temetője a település legkorábbi kelet-nyugati főutcájának folytatása mentén, a várostól nyugatra jött létre (Aranyárok menti temető, ma Óbudai vasútállomás környéke). Itt a feltárások eddig mintegy 50 sírkertet és több mint 400, jórészt hamvasztásos temetkezést hoztak felszínre.

A sírmező használata a Kr. u. I. század második felében indult, a Kr. u. II. századig intenzív volt, de az újabb kutatások több Kr. u. III. századi temetkezést is kimutattak a területen.

A polgárváros ma ismert legnagyobb nekropolisza a várostól keletre, a Duna-parti dombokon húzódott, ahol a feltárások eddig több mint 1500 temetkezést hoztak a felszínre (Keleti vagy Gázgyári temető, ma Graphisoft Park). A szabálytalan szerkezetű, intenzíven a Kr. u. I. század vége – III. század vége között használt, vegyes rítusú temetőre jellemzőek a sűrű egymásra temetkezések. A Gázgyár építésekor ugyancsak a Duna-parti részen, egy zárt sírcsoportban egy mintegy száz sírból álló, késő római (Kr. u. IV. század második fele – V. század eleje) korú sírcsoport is ismertté vált.

Míg a polgárvárostól északra csak kisszámú temetkezés ismert, a településtől délre kivezető főútvonal nyugati oldalán (ma Szentendrei úti Auchan parkolója) sírkertek, sírépítményekkel ellátott parcellasor épült ki a Kr. u. II. század eső harmadában, elsősorban hamvasztásos sírokkal, és ezt a temetőt legalább a Kr. u. III–IV. század fordulójáig használták. A polgár- és katonavárosi temetkezéseken kívül eső falvak, villagazdaságok külön kis temetőkkel rendelkeztek, amelyek egy része a főútvonalak mentén jött létre.

A temetők és a sírok kifosztása már az ókorban megkezdődött, legelőször természetesen a leglátványosabb sírokat, elsősorban a kőszarkofágokat törték fel a főleg nemesfém ékszerekre vágyó sírrablók. A modern kor építkezései is rengeteg temetkezést semmisítettek meg, de ezzel együtt is még több tízezer ókori sír vár feltárásra a főváros területén.

(a szerző régész, a Várkapitányság Nonprofit Zrt. munkatársa)