A Budapesti Történeti Múzeum néhány nappal korábban kapott bejelentést Alt Józseftől, hogy vízvezeték ásása közben egy lezárt kőkoporsóra bukkantak a Táborhegyen, a Jablonka út 15/a szám alatt. A habarccsal gondosan lezárt láda súlyos fedelét négy munkás és egy csörlő segítségével sikerült csak megemelni.

A szarkofág alján egy sűrű szövetrétegbe csavart, még érintetlen holttestet pillantottak meg, amelynek állaga gyorsan romlani kezdett a levegő hatására.

A holttest- és textil­maradványok feltárása komoly feladatot jelentett a restaurátoroknak, és csak nagy nehézségek árán tudták azokat a múzeumba szállítani.

Mint a későbbi vizsgálatok megállapították, a sóval és gyantával konzervált fiatal nő, akit ékszereivel, bőrpapucsával és ládikájával együtt temettek el, legalább öt különböző textilfajtából készült ruhát viselt, és a testét további textilbe csavarták be. A restaurálás során a holttest lábánál talált fatáblán egy festett férfiportré is kirajzolódott, amely szinte páratlannak számít a régióban.

A Jablonka úton talált holttest, bár ritkaságszámba megy Pannoniában, korántsem egyedi Aquincumon belül. A legelső ismert ilyen temetkezést 1912-ben tárták fel Budapesten, a Szemlőhegyen.

Itt egy kőlapokból álló sírban egy sokrétegű textilbe csavart, sóval, gyantával és szurokkal konzervált nő holtteste került elő. 1929-ben szintén a Táborhegyen találtak egy idősebb nőt, aki több textil­rétegbe csavarva, gyantával és szurokkal tartósítva feküdt egy kőlapokból álló, szinte hermetikusan lezárt kőládában. A katonaváros temetőjéből két további mumifikált holttest ismert: az egyiket 1976-ban találták a Perc utcában, a másik, egy négyéves kislány gyantával átitatott, legalább háromféle textilbe csavart holtteste 1983-ban került elő a Margit Kórháznál. Az Aquincumból ismert temetkezések mind női sírok, ám hasonló, textilbe csavart férfi holttestek is előkerültek 1958-ban Brigetióban (Komárom-Szőny).

A romlandó test konzerválása, épségének megőrzése ősi szándék, mely eljárás az ókori vallásokban és néphitben a halott túlvilági boldogulását segítette, és az épen tartott test a lélek hajlékául is szolgált.

A holttest tartósítása, néhány különlegesen száraz éghajlatú helyet leszámítva, mesterséges eljárások sorozatát tette szükségessé. Ezen eljárások legfontosabb célja a gyorsan bomlásnak induló belső szervek eltávolítása, a test kiszárítása volt. További kiegészítő és esetenként magában is célravezető eljárás volt a holttest konzerváló anyagokkal való leöntése, oxigéntől elzárt koporsóban való elhelyezése.

A legkorábbi múmiákat a Kr. e. III. évezred elejéről Egyiptomból ismerjük, ahol eljárások sorozatát dolgozták ki évezredek alatt a holttestek tartósítására. A bonyolultabb eljárások komoly anatómiai, orvosi ismereteket igényeltek, amelyeket a különleges tudással rendelkező papok különböző mágikus rítusokkal együtt alkalmaztak.

Egyiptomban a mumifikálás komplex folyamat volt, amelynek legbonyolultabb változata hellénisztikus kori leírás szerint a következő módon folyt:

előbb az orrlyukon keresztül eltávolították az agyat, majd az ágyékot felvágva kivették a belső szerveket, és a kimosott hasüreget különböző illatszerekkel és füstölőszerekkel töltötték meg.

Ezután negyven vagy hetven napra nátronnal vonták be, így szárítva ki a tetemet. A megmosott holttestet végül ragasztóanyaggal bevont vászoncsíkokkal csavarták körbe.

A holttestet tartósító eljárások már a bronzkorban előfordultak a Közel-Keleten, és mind elterjedtebbé váltak a hellénisztikus korban, a leggazdagabb emberek és uralkodók gyakran balzsamoztatták be szeretteiket. Egyiptomnak a Római Birodalomhoz való csatolása után (Kr. e. 30) a mumifikálás szokása az itáliai arisztokrácia körében is megjelent. A mumifikálás elterjedése a Mediterráneumban minden valószínűség szerint kapcsolatban áll különböző közel-keleti kultuszok és misztériumvallások népszerűsödésével. A kereszténység elterjedésével a mumifikálás és a balzsamozás szokása új lendületet kapott egészen a késő-antikvitásig, hiszen a testi feltámadásban való hit a kereszténység fontos tételei közé tartozik.

Pannoniában az ilyen temetkezések mind a Kr. u. IV. század első feléből származnak. A provincia területéről összesen 16 ilyen temetkezést ismerünk, ezek közül öt Intercisában (Dunaújváros), négy Brigetióban (Szőny-Komárom), egy pedig Carnuntumban (Petronell) került a felszínre.

Aquincumban a közelmúltig öt ilyen temetkezést ismertünk, de 2015-ben az Aranyhegy oldalában egy további hasonló rítusú, két holttestet tartalmazó szarkofág is előkerült.

A tetemek konzerválási rítusa nagyjából megegyezik, mely folyamat a következőképpen rekonstruálható: a holttesteteket, amelyeket talán sós fürdőben igyekeztek kiszárítani, ruhátlanul, több rétegű, magas minőségű, drága textilbe csavarták. A testek belső szerveinek eltávolítása nem volt sehol sem megfigyelhető, kivéve a táborhegyi múmiánál, ahol Nagy Lajos megfigyelései szerint a kiszedett szemgolyók helyére gyantával átitatott szövetcsomókat tettek. A textileket vastagon átitatták valamilyen gyantás-olajos tartósító folyadékkal. A szemlőhegyi múmiánál ezen kívül állítólag szurkot is alkalmaztak tartósító anyagként. A holttesteket ezek után hermetikusan lezárt kőládákba vagy szarkofágokba helyezték.

A pannoniai múmiatemetkezések mellékleteiben azonban semmilyen bizonyíthatóan egyiptomi kultuszra utaló lelet nincs. Minden jel szerint tehát a Kr. u. IV. század első felében élt gazdag, pogány csoport temetkezései ezek, mely csoport pontos vallási és etnikai hovatartozásáról még keveset tudunk.

(A szerző régész, muzeológus, az Aquincumi Múzeum munkatársa)