Biztonság antik módra
A római korban élt emberek számára természetes volt, hogy a világ tele van látható és láthatatlan veszélyekkel. A balesetek, betegségek, szerencsétlenségek mögött gyakran természetfölötti hatalmak neheztelését, emberi rosszakaratot, szemmel verést, vagy akár ártó varázslatokat sejtettek.
Az ilyen veszélyek ellen már a születéstől kezdve védekezni kellett.
Ezeken az ékszereken gyakoriak a fallosz alakú medálok, amelyeket különösen hatékonynak véltek az ártó szándékú lények elűzésre és a szemmel verés elleni védekezésben.
Védőerőt tulajdonítottak továbbá egyes ékszereken viselt apró egzotikus istenszobrocskáknak, vallási szimbólumoknak vagy mitológiai alakoknak is. Bizonyos anyagokat, így például a borostyánt, korallt vagy az állatfogakat különösen alkalmasnak véltek arra, hogy távol tartsák az ártó erőket. Ezeket nyers formában vagy gondosan megmunkálva gyakran hordták nyakláncokon, karkötőkön.
Az amulett-tartók legelterjedtebb változatai a kerek vagy ovális alakú, fémből vagy bőrből készült bullák voltak. A bullákat újszülött kortól viselték a csecsemők bajelhárító céllal. A szöveges források alapján a polgárjoggal rendelkező fiúk a felnőtt kor határán, 14–16 éves kor körül ünnepélyes szertartás keretében, gyermeki ruhájukkal együtt váltak meg bullájuktól, és helyezték azokat a házi oltárra, mielőtt felnőtt tógájukat magukra öltötték volna. A nők estében nincsen ilyen szertartásra vonatkozó szöveges adat, de a császárkori sírleletek alapján felnőtt nők is viseltek amuletteket.
A bullák belsejébe mágikus feliratokat tartalmazó fémlemezeket és valószínűleg szerves anyagból készült varázsszövegeket, bajelhárító tulajdonságúnak vélt anyagokat, így tüskéket, növényi magokat, ásványdarabok, vagy akár érmeket helyeztek.
De hogy pontosan hogyan is „működtek” ezek a varázseszközök, azt megmutatja két aquincumi lelet.
Tüskék a sírban
2001-ben az aquincumi katonaváros romjai között ásott egyik késő római temetőből olyan kerek bronzbulla került elő, amelynek a belsejében lévő szerves anyag szerencsés módon sértetlenül vészelte át az elmúlt több mint másfél ezer évet. Az igen rossz állapotú, vékony bronzlemezből készült kapszula belsejéből egy kis golyót formázó, három textilszállal átkötött textil csomagocskát sikerült kibontani. A botanikai vizsgálatok alapján kiderült, hogy csomagban lévő szerves maradványok varjútövishez (Rhamnus cathartica) tartoznak.
Fotó: Szilágyi Nóra
A latin szövegekben „fehér tövisként” szereplő gyógynövényt bajelhárító funkcióval ruházza fel a hagyomány. Pedaniosz Dioszkoridész ókori botanikai művében hashajtó és bőrbetegségek elleni tulajdonsága mellett azt írja a varjútövisről, hogy annak ága ajtóra vagy ablakokba helyezve alkalmas arra, hogy távol tartsa a varázslatokat.
Ez a bajelhárító funkció szerepel Ovidiusnál is, miszerint Janus Cranaenak, az elcsábított nimfának lányságáért cserébe ajándékként adta azt: „Szólt és néki tövist nyújtott át, tisztafehéret, / hogy vele ajtóból messzire űzze a bajt.” (Ovidius: Római naptár, Gaál László fordítása).
A Kr. u. IV. század második felére keltezhető gyermeksírból előkerült amulett tartalma jól mutatja, hogy ezek a hagyományok ismertek voltak Pannoniában is, de néprajzi adatok szerint sok helyen a növénynek démonűző hatást tulajdonítottak még a XX. században is.
A Napfény a nyakban
A Vályog utcaihoz nagyon hasonló, szerény kivitelű amulettartót talált Nagy Lajos az Aranyhegyi-patak menti temetőben zajló ásatáson 1927–28-ban. A bulla felbontására csak a második világháború után került sor, belsejében egy apróra hajtott, fólia vékonyságú ezüstlemez és egy ezüst érme volt. A lemezbe hat, szabálytalan sorba karcolt karakter értelmezésére több kísérlet történt. Az első komolyabb olvasatát Németh György, a legújabbat pedig Fehér Bence adta.
Az első sorokban Iao, a legfőbb istenség héber nevének görögös változata és a feltételezés szerint egy további egyiptomi istenalak, Paknouphisz neve olvasható. A továbbiakban két óegyiptomi hieroglifát, a lelket jelentő „ka”-t és a horizonton álló napkorongot ábrázoló „ahet” jelet vélik felismerni a kutatók. A rajzolatok alsó része héber karakterek utánzatát tartalmazza, amelyek olvasata talán „lélek” és „fény” lehet, de nem kizárt, hogy Hórusz isten neve.
Az érem hátoldalán Sol, a napisten sugárkoronás büsztje látható, amely ritkaságnak számít a kor érmein.
Ha a lemezen szereplő háromnyelvű felirat fénnyel, nappal, a szoláris istenségekkel kapcsolatos szavait összevetjük az érme hátoldalán látható napisten ábrázolásával, világosan látszik, hogy az amulett a fény erejével igyekezett megvédeni viselőjét a negatív hatásoktól.
A bullák használata a Római Köztársaság kortól egészen a késő római korig általános volt a római birodalomban, de a forma a népvándorlás korában is tovább élt Európában. Hasonló amulett-tartók a mai napig megtalálhatók a Közel-Keleten, az arab világban és Afrika egyes részein is.
(A szerző régész, az Aquincumi Múzeum munkatársa)
