Pár éve magyar szerzők írásaival Láthatatlan árvák címmel jelent meg egy olyan kötet, amely alkoholbeteg szülők mellett felnőtt gyerekekről szól. A gyerek és a láthatatlanság kapcsolata ezúttal is komoly és komor lélektani tartalmakra utal, a nagy probléma melletti észrevétlenségre, ami maga is probléma. 

Amikor írásomnak a Láthatatlan gyerekek címet adtam, nem a fenti pszichológiai jelenségekre kívántam utalni. A gyerekirodalomban megjelenő láthatatlanság témáját vizsgálom, a test láthatatlanságát – a cím tehát szó szerint értendő. De vajon tényleg csak úgy? Erre a kérdésre keresem a választ. 

Gyerekkorom egyik kedvenc meséje volt A széttáncolt cipellők című Grimm-mese. Kedvenc mese sokféle lehet, és ha most fel akarom idézni, ez a mese miért érdemelte ki nálam ezt a jelzőt, nemcsak a „mesehallgatási transz” állapotát tudom felidézni, ahogyan nagymamám szavaira tátott szájjal, de nyitott elmével figyelek, hanem még valamit: az izgalmat, a félelmet a lebukástól.

A mese szerint egy kiszolgált katona – nem elsőként – megpróbálja megfejteni a titkot, hogyan lehetséges, hogy a király tizenkét lánya, noha a király maga zárja rájuk közös hálótermük ajtaját, minden reggelre széttáncolja a cipőjét. Egy öregasszonytól azt a tanácsot kapja, hogy ne igya meg a bort, amivel este megkínálják, de tegyen úgy, mintha elaludt volna – valamint egy láthatatlanná tévő köpönyeggel is megajándékozza. A katona megfogadja az öregasszony tanácsát, így szemtanúja lesz, ahogyan a legidősebb lány ágya helyén egy alagút nyílik, s a lányok leereszkednek az üregbe. Magára veszi a köpönyeget, és láthatatlanul követi őket.

Egyszer véletlenül ráhág a legkisebbik leány ruhájára. Amikor áthaladnak egy színezüst erdőn, tör magának emlékbe egy ágat, és nagyot kondul a fa, mint a harang. A következő erdőben arany levelek remegnek a fákon – itt is letör egy gallyat, és itt is megcsendül a fa. Végül egy gyémánt erdőn haladnak át, és itt is megismétlődik, ami korábban: letör egy ágat, megcsendül a fa. Ezeknél a jeleneteknél majd kiugrott a szívem! Nem is tudom, hogy a legkisebb királylány riadalmát éltem-e át inkább, vagy a főhős helyébe képzelve magam, ijedeztem. A gyémánt fasor egy tóhoz vezetett, itt a lányok csónakokba szálltak – a katona is beszállt, láthatatlanul, a legkisebb királylány mellé. Később láthatatlanul részt vett a táncban is, sőt nem átallt beleinni egy boroskehelybe.

A mese végén az ezüst, arany és gyémánt ágat bizonyítékként tárja a király elé, sőt még a kelyhet is, elmondja, merre jártak a lányok, és elnyeri feleségül a legidősebb királylány kezét.

A népmesében tehát a láthatatlanság nem eleve adott attribútum, hanem egy olyan állapot, amelyet varázstárggyal lehet elérni, a varázstárgyhoz pedig segítőn keresztül jut hozzá a (felnőtt) hős, hogy küldetését teljesítse. 

A huszadik századi gyerek- és ifjúsági irodalomban nem ismeretlenek a varázstárgyak, és bár gyakori az olyan műmese, amelyben vagy a varázstárgy, vagy maga a főhős nem működik „rendesen” (a népmesékben megszokott módon: Lázár Ervin  meséiből vagy Békés Pál A kétbalkezes varázslójából számtalan példát hozhatnánk), a mindenki által ismert Harry Potter-könyvek első részében (Harry Potter és a Bölcsek köve, még éppen a huszadik századból; eredeti megjelenés: 1997, első magyar kiadás: 1999) Harry szintén egy segítőtől kap ajándékba láthatatlanná tévő köpönyeget (még ha nem is találkozik vele személyesen, és nem is sejti, ki lehet ismeretlen jóakarója), és a köpeny épp úgy működik, ahogyan működnie kell. A népmesétől eltérően Harry (fő)hős ugyan, de – legalábbis, amikor megkapja a köpönyeget – nincs egyértelmű küldetése, a köpenyt nem a feladat teljesítése céljából ölti magára, hanem puszta szórakozásból. Fontos különbség még, hogy Harry gyerek, valamint az is, hogy köpönyegét megoszthatja és meg is osztja barátaival. A köpönyeget végül is felhasználja jó cél érdekében is, ám ez az „is” nem akkora eltérés a népmesétől, hogy azt mondhassuk, láthatatlansága egészen más, mint a népmesei láthatatlanság.

Nem úgy Tove Jansson A láthatatlan kisgyerek című meséjében. Tove Jansson első múmin-meséi 1945-ben jelentek meg, és – ahogyan az az évszámból is sejthető – Múmin-völgy, a múminok világa menedék, nemcsak az ott élők vagy odalátogatók számára, hanem a második világháború, a pusztítás, a veszteségek árnyékában az olvasók számára is.

A láthatatlan kisgyerek című mese kicsit későbbi, A láthatatlan kisgyerek és más történetek című kötetben jelent meg 1962-ben. Főhősében-címszereplőjében én egy második világháborús árvát sejtek, bár ezt a szöveg nem mondja ki egyértelműen. Egy sötét, esős estén múminékhoz beállít Tútikki, és magával hoz egy láthatatlan gyereket. (A múminokat most nem mutatom be aprólékosan: melegszívű trollok; Tútikki pedig ember, akinek figuráját Tove Jansson élettársa, Tuulikki Pietilä ihlette, és afféle közvetítő figurának látom a rideg valóság és a befogadó, mesés világ között.)

„– Tudhatnátok, hogyha valakit folyton ijesztgetnek, könnyen láthatatlanná változik – mondta Tútikki (…). – Na igen. Ezt a Ninnit nagyon megijesztette egy nénikéje, akire rábízták. A néni nem szerette. Találkoztam a nénivel, és mondhatom, rémes volt. Nem haragos, tudjátok, az olyasmit még meg lehet érteni. Csak hűvös és ironikus.”

Ninni láthatatlansága tehát Tútikki szerint a hűvös irónia okozta riadalmból fakad. Mint elmeséli, a néni reggeltől estig ironizált, „[v]égül a kislány körvonalai kezdtek eltűnni, és láthatatlanná változott. A múlt pénteken már egyáltalán nem látszott. A nénije elküldte velem, és azt mondta, hogy igazán nem gondozhat olyan rokont, akit nem is lát”. Az irónia, a másikon való rideg élcelődés azonban éppen a szeretetlenség eszköze, én tehát elsősorban a szeretlenséggel magyaráznám Ninni láthatatlanná válását, és az egész láthatatlanságot metaforikusan értelmezem.

A család be- és elfogadja a láthatatlan kisgyereket. A legtöbbet mama teszi érte. Látszólag azzal, hogy előkeresi a nagymama régi följegyzéseit, és meg is találja, mit kell tenni „Ha ismerőseink köddé válnak, és nehezen láthatók”, és bele is keveri a házi gyógyszert Ninni kávéjába; valójában természetesen azzal, hogy tudja, mikor (meddig) kell békén hagyni a sérült gyereket, hogyan kell vele beszélni, hogyan lehet szelíden bevonni a család életébe, és ha kell – például, amikor elejt egy üveg lekvárt – biztosítani afelől, hogy nincs semmi baj. „Ez éppen az az üveg lekvár volt, amit a dongóknak szoktunk hagyni. Most legalább senkinek sem kell kicipelnie a rétre.” Erre Ninni lábfeje, amiből egy pici korábban már felderengett, újra láthatóvá vált, és hozzá még egy pár sápadt lábszár is.

Ninni láthatóvá válása lassú folyamat, a család egészen megszokja, hogy arc nélkül létezik közöttük. Végül egy nagy nevetés teszi teljesen láthatóvá. „Tudtommal még soha nem nevetett – szólt Tútikki megdöbbenve.” Egyértelmű, hogy egy lélektani folyamat megkoronázása mind a nevetés, mind a láthatóvá válás, de amikor Tútikki azt mondja, „a lényeg az, hogy látszik”, mama ezzel a szívmelengető mondattal summázza a történteket: „Ez kizárólag a nagymama érdeme.”

Ross Welford 2016-os (nálunk 2024-ben megjelent) Ezt ne csináld, ha láthatatlanná válsz című ifjúsági regényének főhőse szintén egy árva kislány. Ethel tizenkét éves, és a pattanásaival akarja felvenni a küzdelmet, ezért elfogyaszt egy adag (talán túl nagy adag) Dr. Chang Tiszta Bőre nevezetű, internetről rendelt gyanús italt, és némiképp émelyegve befekszik a titokban vásárolt, az őt nevelő nagymama elől gondosan titokban tartott szoláriumba, ahol is elnyomja az álom – és láthatatlanul ébred. A láthatatlanságról elég hamar tudomást szerzünk mi, olvasók, az odáig vezető eseményekről lassacskán értesülünk, újabb és újabb részleteket ismerve meg.

A 420 oldalas regény cselekményét röviden összefoglalni itt most lehetetlen és fölösleges is volna, de talán az alapszituációból is kitűnik, hogy Ethel a kamaszkor küszöbén szenved a testi változásoktól, magányos, önbizalomhiánnyal küzd, osztálytársai csak akkor veszik észre, ha csúfolni kell, és ő maga is elégedetlen magával. A valódi – hogy úgy mondjam, a regényvalóságon belül megvalósuló tökéletes fizikai láthatatlanságán túli – láthatatlansága viszont nem az átlagos kamasz-problémákból fakad, hanem abból, hogy a nagymama által felépített biztonságos közeg valójában családi titkokra, elhallgatásokra, hazugságokra épül.

Ethel árvasága: adott, de mind elárvulásának, mind születésének, kora gyerekkorának története meg lett hamisítva. Erről sokáig mit sem sejt. Nem nehéz arra a következtetésre jutni, hogy akinek kitörölték (újraírták) a múltját, akinek nincs valódi,  „látható” (kézzelfogható tárgyakkal is alátámasztható) története, az maga is láthatatlan. Ethel a láthatatlanságát az igazság szolgálatába állítja – egyes ügyekben valóban igazságot szolgáltat, másokban csak szem- vagy fültanúja lesz olyan dolgoknak, amelyekről eddig nem tudott, s amelyek ráébresztik a fájdalmas valóságra. Mégis ez a ráébredés lesz a záloga a láthatóvá válásának, az öntudatra ébredésének. 

Anélkül, hogy az izgalmas fordulatokból bármit elárulnék: engem íróként rendkívül foglalkoztatott, hogyan lehet egy ilyen nyugtanlító történetet megnyugtatóan lezárni. Annyit elárulhatok, hogy többek közt úgy, hogy a Dr. Chen Tiszta Bőre nevű szer elfogy, és Ethel – akiről időközben kiderült, hogy még a neve sem ez! – nem tud újabb adagot rendelni, mert a gyanús weboldal, ahonnan rendelte, eltűnt a netről. A regény végén főhősünk (már nem Ethel néven) a tizenharmadik születésnapjára készül, és boldogan újságolja el azt is, hogy bőre sokkal jobb, mint volt. Számomra ezzel egyértelműen azt üzeni, hogy megtalálta a saját körvonalait, határait; valamint hogy nem külső eszköz, csodaszer, varázstárgy segítségével akar boldogulni. Megtalálta önmagát.

Összefoglalva: az 1800-as években lejegyzett és megjelentetett, de több száz év tudását magába sűrítő népmesében a láthatatlanság a tudás megszerzésének egy módja, rafinált eszköz, amelynek eléréséhez szintén eszközre (láthatatlanná tevő köpönyegre, más mesékben süvegre vagy gyűrűre) van szükség; funkcionális aspektusa egyértelműen eltér a műmese és az ifjúsági regény üzenetétől, amelyekben a láthatatlanság identitásprobléma.

A népmesében a felnőtt hős már készen áll a próbára, saját elhatározásából és segítője jótanácsával felvértezve áll a próbatételek elé, a műmesében, ifjúsági regényben a gyerek főhős elszenvedi láthatatlanságát, s láthatóvá válását – kivéve Harry Potter – nem kontrollálja úgy, mint a népmese hőse, ez az út egy megszenvedett folyamat. A varázstárgy (köpönyeg) is eltűnik az évek során: Janssonnál a láthatatlanság eleve adott, Welfordnál a gyanús ital plusz szolárium kombináció „tudományos” kísérletté teszi, ami modernizálja (a megcélzott olvasói réteg számára is elfogadhatóbbá teszi), de nem szünteti meg a motívum által felvetett kérdéseket.

Ha mégis közös nevezőt, tanulságot keresnénk a láthatatlanság korokon átívelő motívumában, azt mondhatnánk, aki párra, szeretetre és önelfogadásra – vagyis önazonosságra – talál, az (újra) láthatóvá válik.

A széttáncolt cipellők a Márton-Adamik-féle fordításban:

A széttáncolt cipellők, In: Jacob és Wilhelm Grimm: Gyermek- és családi mesék, ford.:

Adamik Lajos, Márton László, Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1989., 489-491.

Én a Rónay-féle fordítás nyelvhasználatában idéztem fel a történetet (amelyben a fák

megcsendülnek, nem reccsennek):

A széttáncolt cipellők, In: Grimm legszebb meséi, ford.: Rónay György, Móra Ferenc

Könyvkiadó, 1986., 244-249.

Tove Jansson: Történet a láthatatlan kisgyerekről, In: Tove Jansson: A láthatatlan kisgyerek,

ford.: Szakonyi Csilla, Móra Ferenc Könyvkiadó, 1989., 107-125.

Ross Welford: Ezt ne csináld, ha láthatatlanná válsz!, ford.: Rét Viktória, Pagony Kiadó,

2024., 421 o.