Az oszmán török hódítás hosszú, csaknem kétszáz évig tartó ideje alatt az ország számos területe és települése részben vagy teljesen elnéptelenedett. Ez arra ösztönözte a magyar királyi címet is birtokló Habsburg-udvart, hogy betelepítések útján pótolja az elmenekült vagy elpusztult lakosságot. A 18. század elejétől zajló betelepítések szervezetten működtek, de spontán is zajlottak. A szervezett betelepítések – kormányzati vagy földesúri akarattal – egyik egyértelmű célja az volt, hogy az új betelepülők főleg németajkúak és római katolikus vallásúak legyenek. Emellett a gazdasági érdekek voltak a legfontosabbak, amelyek szerint a lehető legrövidebb idő alatt újjáépülő települések és uradalmak anyagilag prosperálóvá váljanak.
Óbuda a török hódoltság idején csak rövid periódusokra vált néptelenné, az elmenekült lakosság mindig visszatért. Buda visszafoglalását (1686) követően – megvárva Fehérvár felszabadítását –, 1688-ban negyven, korábban a harcok elől elmenekült óbudai család költözött vissza a településre. Ezek a családok mind magyarok és protestáns vallásúak voltak.
Nyilvánvaló, hogy ez a csekély létszámú magyar lakosság kevésnek bizonyult a település sikeres újjáépítéséhez, a gazdaság beindításához, s ez a tény az új földesurak előtt is ismert volt.
Az oszmán török hódoltság korában Óbuda, illetve a hozzátartozó uradalom a komáromi királyi váruradalom részét képezte, tehát a Királyi Kamara (Kincstár) tulajdonában volt. A további harcokhoz a Habsburg-udvarnak jelentős bevételekre és hűséges alattvalókra volt szüksége, ezért több, a Kamara kezelésében álló birtokot eladott vagy elzálogosított. Ezt a lehetőséget használta ki id. Zichy István kamaraelnök, aki fényes katonai karrierje mellett jelentősen növelte birtokait, illetve egyre magasabbra emelkedett a ranglétrán. Ennek köszönhetően grófi címet kapott. I. Lipót király 1659-ben kelt adománylevelének értelmében id. Zichy István megvásárolta, így a család tulajdonába került az elzálogosított komáromi váruradalom és annak tartozéka, az óbudai uradalom. Az udvar és az új földesúr között kötött kontraktusnak megfelelően az egykori koronabirtok magánföldesúri tulajdonba került.
Az óbudai uradalom tizenkét településből állt – Óbuda mellett hozzátartozott Békásmegyer, Szentendre, Zsámbék, Budakeszi, Budaörs, Bogdán (Dunabogdány), Perbál, Szántó (Pilisszántó), Monostor (Szigetmonostor), Tótfalú (Tahitótfalu), Tök, Bolgárfalu, Csík, Szentpéter, Kissing, Tah, Torda és Várad –, amelyeknek egy része teljesen elnéptelenedett. A törökök kiűzését követően a Budai Kamara Felügyelőség kétségbe vonta a Zichyek földesuraságát Óbuda és az uradalom többi települése felett, a királyi adománylevelet formai hiányosságok miatt nem tartotta érvényesnek. Azonban a nagy befolyású Haditanács a korábban komoly hadisikereket felmutató Zichy István mellé állt, és egy időre elcsitultak a birtokviták. A betelepítések ügyében a Zichyek pártolták a németajkú katolikus családok prioritását, de más népcsoportok is egyre nagyobb számban érkeztek.
Óbudára kezdetben kizárólag délnémet – leginkább sváb és bajor – területekről jöttek telepesek, akik egy jobb élet reményében költöztek a településre. Eredeti lakóhelyükön túlnépesedés volt, valamint folyamatos háborúk dúltak, mindemellett jelentősen súlyosbodott a földesúri kizsákmányolás. Az első német telepescsoport – tizenhét nőtlen fiatalember – 1698-ban érkezett Óbudára. Őket több hullámban követték telepesek német területekről, akiknek először meg kellett váltaniuk szabadságukat, majd szerződést kötöttek az új földesúrral. Ennek értelmében az Óbudára költözők házhelyet és csekély méretű földet, továbbá három év adómentességet kaptak, sőt a szőlőműveléssel foglalkozóknak öt év adómentesség járt. A földesúr és a jobbágyok közötti kontraktus más számos kötelezettséget is tartalmazott. Ezek a szerződések nemcsak az újonnan betelepítettekre, hanem a korábbi magyar lakosságra is érvényesek voltak, és lejártuk után mindig meg kellett azokat újítani. Idővel jellemzővé vált – akár az uradalmon belül is – a jelentős népességmozgás, elköltözés és beköltözés.
Az első német bíró Thomas Hientzmann volt, aki 1702-től töltötte be a tisztséget. Óbudán – a többi uradalomhoz tartozó településtől eltérően – évtizedeken át német volt a bíró és az esküdtek között is csak pár magyart találunk. Ezt a rendszert csak jóval később szabályozták.
Óbuda újjáépítése és a szőlőföldek újra művelése viszonylag gyorsan zajlott, amiben óriási szerepe volt a frissen betelepült németajkú családoknak. A régi, magyar lakosság hamar háttérbe szorult és jelentős részük el is költözött. A protestáns vallásúakra is hatással volt a nagyarányú katolikus német lakosság befolyása, hiszen a Zichy család őket támogatta. Azonban ez nem jelentette azt, hogy a német jobbágyokkal más területen kivételeztek volna. Az Óbudán és az uradalom más településein élő népesség életét – származásától függetlenül – alapjaiban határozta meg a jobbágyi szolgáltatások mértéke és módja, amely hatással volt a vagyoni helyzetre és tagolódásra, a gazdálkodásra. A Zichy család maximálisan ki akarta használni az uradalom gazdasági lehetőségeit, ezért keményen megadóztatta jobbágyait és jelentős robotszolgáltatásokat szabtak meg. A jobbágyi terhek mértékét sok minden befolyásolta – a lakosság összetétele, gazdálkodási szint, árutermelés fejlettsége, a jobbágyok jogi helyzete és teherbírása, valamint ellenállási lehetőségei –, mindez a Zichyek óbudai földesurasága alatt, 1659–1766 között többször változott. A különböző földesúri terheket rögzítő és adott időnként megújított szerződések nem voltak egységesek az egész uradalomban, sőt a magyar és a német lakosságra vonatkozóan sem. Településenként és nemzetiségenként, illetve foglalkozási áganként is más szerződés volt érvényben.
A birtokszerző id. Zichy István unokája, Zichy Péter gróf 1701 és 1726 között állt az uradalom élén. Rossz híre még édesapja, ifj. Zichy István idején elterjedt, és amikor átvette a hatalmat, a hír be is igazolódott. Ugyan elődeihez hasonlóan voltak katonai érdemei, és idővel számos méltóságot viselt, erőszakos természete mellett rendszeresen túlköltekezett (halálakor adósságai meghaladták a 300 ezer forintot, de a pontos összeget nem ismerjük). Minden, az uradalmat érintő intézkedése folyamatos adósságai törlesztésére és kifizetésére irányult. Felgyorsította a betelepítéseket, ami a földparcellák elaprózódásával járt, miközben jelentősen és rendszeresen emelte a kisebb telkekkel rendelkezők adóit és robotszolgáltatásait. Megnövelte a saját kezelésű földesúri földek területét, és három napra emelte az ott végzendő robotot. Engedélyt adott a Budáról és Pestről vagy a birodalom más területeiről elüldözött zsidók óbudai és zsámbéki letelepedésére, amit védelmi pénz lefizetéséhez és az országos kereskedelembe történő bekapcsoláshoz kötött. Az adósságok fejében több uradalmi birtokot elzálogosítottak. A földesúri birtokban lévő malmok, mészárszékek, kocsmák és az óbudai serfőzde haszonbérleti (árenda) díját szintén a végletekig emelte, ami újabb konfliktusokhoz vezetett. Már az 1700-as évek elején arról tájékoztatta a grófot Szenthe Miklós uradalmi jószágkormányzó, hogy az óbudaiak inkább a Vízivárosba készülnek zsellérségbe menni, mint a sajátjukon dolgozni.
Zichy Péter a szabadságharc idején Nyugat-Magyarországra tette át székhelyét, és több panaszos levelet írt az uralkodónak, hogy a „szörnyű zendülés” miatt milyen hatalmas károk érték. Azonban a ránk maradt összeírásokból világosan kiderül, hogy ezek a károk korántsem voltak olyan mértékűek, mint amilyennek a földesúr beállította.
A kamarának is kapóra jött a Zichy-jobbágyok elégedetlensége, főleg, hogy azok többsége már német volt. A pattanásig feszült állapotokat kihasználva nem nyíltan indított támadást a földesúr ellen, hanem az óbudai jobbágyokat használta fel célja eléréséhez. A már többségi óbudai német lakosság, 1714. január 1-én hivatalos beadványt küldött az udvarnak, amelyben a település középkori jogállásának visszaadását kérték. A beadványt hivatalosan a városi tanács jegyezte, amelynek élén Thomas Hientzmann állt, aki 1714– 1715 között volt második alkalommal óbudai bíró (már 1703– 1704 között is bíró volt). Az iratban II. Ulászló király kétszáz évvel korábban, 1514-ben kiadott egyik dekrétumára hivatkoztak, amelyben Óbudát az elidegeníthetetlen koronabirtokok közé sorolta. Az óbudai kommuna így akart megszabadulni a Zichy család, konkrétan Zichy Péter zsarnoksága alól. Az óbudaiak petíciójának értelmezése és a döntéshozatal hosszú ideig elhúzódott. A kulcskérdés a település középkori jogállása volt, amiről a német telepesek csak felszínes információval rendelkezhettek. Az óbudai jobbágyok felbujtásában közvetve a pesti várkapitány és a pesti városi tanács jogtanácsosa is részt vett, akik szintén betelepült németek voltak, és csak felsőbb körökből értesülhettek Óbuda középkori jogállásáról.
Közel nyolc évig tartó pereskedés és harc kezdődött az óbudai jobbágyok és Zichy Péter között, amely változó eredményeket hozott. A jobbágyok oldalán az Udvari Kamara állt, amely mindenképpen vissza akarta szerezni az értékes uradalmat, ám ehhez számos jogi procedúrán kellett megvédeni érdekeiket. 1714 nyarán a beadványt továbbították a Pozsonyban működő Magyar Kamarának, ahol több mint egy év elteltével született jogi szakvélemény, amely az óbudaiaknak adott igazat. A vélekedés szerint II. Ulászló és Habsburg Albert király rendelkezései szerint Óbuda elidegeníthetetlen koronabirtok, amelyet vissza kell szerezni, de addig is a földesúrnak abba kell hagyni a helyi jobbágyok háborgatását. Ez komoly figyelmeztetés volt Zichy Péternek, aki Bécsben és Pozsonyban is mindent megtett érdekei és a családi birtokok megvédéséért. Közben nem feledkezett meg az óbudaiakról sem, akiket tiszttartója útján tovább fenyegetett. A Magyar Kamara 1715 végén lehetőséget adott a grófnak, hogy kifejthesse véleményét a beadvánnyal kapcsolatban. Ezzel élt is, és teljesen alaptalannak tartotta az általa megvetett óbudaiak kérelmét. A Magyar Kamara 1716 szeptemberében adta tovább a kérvényt a bécsi Udvari Kamarához. Ez óriási fordulat volt a korábbi döntéshez képest. Az új szakvélemény – ezt is ugyanaz a jogtanácsos, Majthényi János készítette, mint az előzőt – szerint Zichy Péternek van igaza, mert az óbudai német lakosság nem helyben született (idegen), így semmilyen módon nem formálhatnak jogot a település régi jogállásának visszaállítására. A betelepült jobbágyok a Zichyek földesurasága alá tartoznak, amit szerződésben is rögzítettek, elfogadtak.
Ezt kihasználva Zichy Péter újra megemelte az adókat és kötelezettségeket, amire válaszul az óbudaiak újabb beadványt intéztek az udvarhoz, amelyet Thomas Hientzmann és Johannes Frei vittek Bécsbe. Az uralkodó, Habsburg III. Károly 1717 elején erélyesen felszólította Zichy Pétert, hogy a kialakult helyzet rendezéséig fejezze be az óbudaiak sanyargatását. Azonban a grófot ez már nem nagyon riasztotta el a további zaklatásoktól, sőt, a lázadók általa vélt négy vezetőjét – Orbán Péter csizmadiát, Andreas Weirer ácsot, Simon Elsant és Franz Richter kőművest – lefogatta, és a zsámbéki uradalmi központ börtönébe záratta. A két valódi vezető, a korábbi óbudai bíró, Thomas Hientzmann és Johannes Frei továbbra is szabadok maradtak, mert Pozsonyban és Bécsben intézték a beadvány ügyeit. Az óbudaiak újra tiltakozó iratot küldtek az uralkodóhoz a letartóztatások miatt, amely hatására a király újfent felszólította Zichy Pétert a zaklatások befejezésére és rabok szabadon engedésére. Végül a raboknak sikerült megszökniük – valószínűleg a zsámbéki tiszttartó tudtával – és elmenekülniük.
Végül az ügy a nádori bíróság elé került, ahol 1717 nyarán, a Pálffy Miklós vezette testület elutasította az óbudai lakosság beadványát. Ez a döntés nem igazán tetszett az Udvari Kamarának, amely továbbra sem tett le a birtok megszerzéséről. Ennek az egyik módja egy birtokcsere lett volna. Erre Zichy Pétert is figyelmeztették bécsi ismerősei, de a gróf semmilyen módon nem akart lemondani a borkereskedelem miatt jelentős bevételt adó óbudai uradalomról. A helyzet odáig fajult, hogy a gróf még a szüret elkezdését is megtiltotta az óbudaiaknak, nehogy a bevételeikből tovább tudják intézni kérésük támogatását a hivatalos szerveknél. Ismét az udvarnak kellett intézkednie az ügyben, hogy a szüret minden bonyodalom nélkül megtörténjen. Az év végére megszületett az új szerződés Zichy Péter és az óbudai jobbágyok között, amelynek érvényében már nem egy összegben kellett az évi adót befizetniük, hanem házanként tizenöt forintot. A további pontokban megszüntették a kötelező robotot, engedélyezték az egész évben nyitva tartó községi kocsmák működését a megmaradt urasági kocsmák mellett, rögzítették, hogy az óbudai serfőzde csak helyben árulhatta sörét. Az új kontraktus utolsó pontja szerint az óbudaiak elfogadják a Zichy család örökletes földesuraságát, és többet nem lázadnak fel ellenük.
A haragos gróf 1718 nyarán lefoglaltatta a mozgalom vezetője, a távollévő Thomas Hientzmann minden vagyonát. A korábbi bíró bepanaszolta Zichy Pétert méltánytalan tettéért, főleg az óbudaiak ügyét eddig is támogató királyné állt ki mellette. Az Udvari Kamara szintén megkapta a panaszlevelet, de érdemben már nem foglalkoztak vele. Thomas Hientzmann és fivére, Mathias elköltözött az uradalomból, ami a mozgalom végét is jelentette. Ezt követően a gróf többször akart változtatni az 1717-ben kötött szerződésen, hogy az számára kedvezőbb legyen, de ez végül nem sikerült neki. A bosszúszomjas földesúr keményen be akarta hajtani az óbudaiakon a beadványuk miatt keletkezett adósságaikat, amelyet nehezen, de teljesíteniük kellett. Az udvar még évekig foglalkozott az uradalom ügyével. A procedúra végül csak 1722 elején zárult le, és elismerték a Zichyek jogait.
Az 1720-as évektől Óbudán jelentős fejlődés és növekedés kezdődött, aminek mozgatója a borkereskedelem volt. Az óbudaiak, pontosabban a városi tanács Zichy Péter ellen indított mozgalma, amelynek tagjai főleg németajkúak voltak, nem érte el eredeti célját, és az uradalom földesúri kézben maradt. Azonban az új szerződések alapján kijelenthető, hogy a földesúri terhek és a robot kötelezettségének ügyében jelentős sikert értek el. Az Udvari Kamara nem adta fel a küzdelmet, és végül 1766-ban az óbudai uradalom a Zichyektől visszakerült a koronajavak közé. A sors fintora, hogy a Kamara ugyanarra hivatkozott, mint évekkel korábban a Thomas Hientzmann vezette óbudai jobbágyok.