(Opto) sit tibi terra levis. ’(Kívánom,) legyen néked könnyű a föld.’ A Római Birodalom latin nyelvű tartományaiban (a Három Gallia kivételével) gyakran szerepel ez a kívánság sírfeliratok záróformulájaként. Közismertségére jellemző, hogy a kőfaragók gyorsan felhagytak a teljes mondat kiírásával, és inkább rövidített formában vagy divatos medalionba szerkesztve alkalmazták. A megkövesedett kifejezés mögött – legyen az kiírva, rövidítve vagy körbélyegző-szerűen megszerkesztve – természetesen nem a holttestet elfedő földmennyiség tényleges súlya miatti aggodalom húzódott meg, hanem az a metaforába oltott vágy, hogy az elhunyt békében nyugodjon, örök álmát ne zavarja semmilyen bagatell kellemetlenség. Minden élő közös érdeke, hogy a halott nyugodt legyen. És hogy nyugton is maradjon.
De mi történt olyankor, amikor a hátramaradottak úgy gondolták, hogy halottjuknak úgysem lesz könnyű a föld? Gondoskodtak róla, hogy még nehezebb legyen.
„Csontváz került elő, láncokkal át- meg átkötve…”
Szabálytalan temetkezések a római korban
A kora császárkort a hamvasztásos temetkezések túlsúlya jellemezte. (Mainstreamről leágazó, regionális sajátságok természetesen mindig akadtak). Ez a helyzet a középső császárkor első szakaszában sem változott meg. A Kr. u. 2. század közepétől azonban a halottégetést fokozatosan háttérbe szorította a hantolásos temetkezés szokása, amely a római civilizáció még hátralévő évszázadaiban uralkodó rítus is maradt. (Mainstreamről leágazó, lokális kivételek természetesen mindig akadtak). A hantolásos rítusnak – csakúgy, mint a halottégetésnek – megvoltak a maga sztenderdjei. Egy szabályosan eltemetett római hanyatt fekszik a sírgödörben, nyújtott testhelyzetben. A karok lehetnek a törzs mellett kinyújtva, de keresztezhetik is egymást a mellkason, hason vagy a medencén. (De a hát mögött már nem.) További kritérium, hogy a csontváz anatómiai rendben feküdjön, és lehetőleg legyen birtokában minden testrészének. Ha a csontok számában mégis mutatkozna némi deficit, szabályos temetkezésről csak abban az esetben lehet szó, ha az érintett a csonkítást még életében szenvedte el. (A csonkulás ante- [halál előtti], peri- [halál beállta körüli] vagy posztmortális jellegének megállapítására az antropológia tudománya hivatott.) Végezetül fontos szempont, hogy a sírgödörben ne legyen semmilyen olyan tárgy, amely a temetéssel nem áll szoros összefüggésben: építőanyag vagy vasszög nem megfelelő kontextusban, bilincs, lánc, idegen test a szájüregben, állati tetem stb. Ha egy sírban fekvő csontváz testhelyzete vagy sírba helyezésének körülményei bármiben eltérnek a szabványtól, akkor szabálytalan temetkezésről beszélünk.
Római kori sírmezőkben a szabálytalan temetkezések aránya akár igen jelentős is lehet. Fontos azonban leszögezni, hogy az anomáliák egy része természetes folyamatokra (állati tevékenység, földmozgás, talajvízszint-ingadozás, lebomlás során zajló, post mortem biokémiai folyamatok) vezethető vissza. Máskor vétlen emberi tevékenység (rigolírozás, talajfúrás stb.) is állhat a háttérben. Régészeti szempontból azonban kétségkívül a szándékos emberi beavatkozás által előidézett devianciák a legizgalmasabbak. Utóbbiak elsősorban a kísértethittel (necrophobia), meglehetős gyakorisággal az elhunyt halál utáni büntetésével, olykor pedig a római korban gyakori halottidézéssel (necromantia) hozhatók összefüggésbe.
„Léteznek-e szellemek, van-e valóban testük és valamiféle hatalmuk…?”
A gonosz halottak
A szabálytalan temetkezések túlnyomó többsége a kísértethitre vezethető vissza. A potenciális kísértet-jelöltek, az esetleges gonosz halottak zöme életében a közösség megbecsült tagja lehetett, akit kellő tisztelettel a „rendes emberek” között temettek el. Sőt, ha társadalmi helyzete megengedte, akár fényűző körülmények között, viseleti tárgyakkal és gazdag mellékletekkel kísérve indulhatott a hosszú útra. Ilyen esetekben a visszatéréstől való félelmet nem az elhunyt züllött vagy bűnös életvitele, hanem halálának abnormális körülményei indokolták. Ebbe a körbe tartoztak az idő előtt elhunyt személyek: szülő nők, öngyilkosok és általában véve mindazok, akik erőszakos halált haltak.
A hátramaradottak az ilyen kényes esetekben különböző módszerekkel próbálták meg elejét venni a holttestek nemkívánatos halál utáni jövés-menésének. A bőséges eszköztár részét képezte a szimbolikus (mellkasra helyezett vasszög, végtagra helyezett emberi koponya) vagy a bántóan konkrét fizikai lesúlyozás (koponyába, szemüregbe, egyéb testrészekbe ütött szög; tégla- vagy kődarabok lábfejekre, térdre, medencére, mellkasra, fejre vagy egész testre fektetése). Hasonló hatást reméltek a leláncolástól és összekötözéstől is. Szélsőséges esetekben a felsőtest, a lábfejek, az alsó állkapocs vagy a fej leválasztásával és sírba nem tételével vagy anatómiailag nem megfelelő helyre történő behelyezésével igyekeztek kedvező hatást elérni.
Az aquincumi temetőkre a szélsőséges ötletek általában nem jellemzők, amiképpen az egészen eredeti vagy egyedi megoldások sem. A két uralkodó helyi technika a szimbolikus vagy fizikai lesúlyozás, illetve a kötözés volt. A vasszög mellkasra fektetése sem ismeretlen eljárás, de ilyen esetekben a szög közismert bajelhárító szerepe miatt az egyéb körülmények is vizsgálatra szorulnak. A holttestre fektetett bűvös tárgy ugyanis sok esetben éppen hogy a holtak nyugalmát szolgálta a kéretlen látogatókkal szemben. Az aquincumi temetők római kori bolygatottsági arányát elnézve szükség is volt efféle óvintézkedésekre. Mert mindig több volt a gonosz élő, mint a gonosz halott.
Fél évnél nem idősebb kisgyermek téglasírja két lefejezett barna varanggyal (Bufo bufo). Baggiovara (Modena) Kr. u. 5–6. századi temetője, 8. sír. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum / Lajtos Tamás [Luca Cesari eredeti grafikája nyomán])
Az aquincumi temetőkre a szélsőséges ötletek nem jellemzők, ellentétben a birodalom egyéb tájaival. A Modena megyei Baggiovara Kr. u. 5–6. századi temetőjéből származó gyermeksírba például lefejezett varangyokat helyeztek. A kisdedek és varangyok együttes eltemetésének hagyománya az etruszk kort megelőző Villanova-kultúráig (Kr. e. 1000–750) követhető vissza, és amint látható, a kései antikvitásban is élő szokás maradt. Az égi és alvilági szférához egyaránt kötődő varangyok feladata lehetett a szellemek túlvilági dimenzióba kalauzolása mellett a gonosz halottak vándorlásának blokkolása is. A varangyokra a rómaiak is az ártó szellemekkel szembeni hatékony védelem letéteményeseiként tekintettek. Arra viszont egyelőre nincs magyarázat, hogy a varangyfejek miért nem kerülhettek be a sírba.
Az óbudai Szeszgyár telkén 2017 óta zajlik régészeti feltárás. A telephely északi térfelén csoportosuló késő római kori sírok között szép számmal akadnak szabálytalan temetkezések is. A leggyakrabban tetten érhető deviancia – más temetőkhöz hasonlóan – a lesúlyozás, amelynek műhelytitkaiba az alábbiakban némi bepillantást engedünk.
A lesúlyozás iránti igény a gyakorlatban változatos megoldásokat szült. A legolcsóbb eljárásnak az számított, amikor barlangot vájtak a sírgödör egyik rövid oldalának falába, és a holttestet fejjel előre mellközépig becsúsztatták. A volt Szeszgyár területén mindjárt a második sírbontáskor ezzel a helyzettel szembesültünk. A barlangba csúsztatott, rendkívül erős testalkatú férfit végzetes koponyasérülés érte. Az egyértelműen erőszakos halálok kielégítően indokolja a holttesttel szembeni különleges bánásmódot.
A szeszgyári 2. sírcsoport 2. sírjának bezúzott koponyájú férficsontváza. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum / Lajtos Tamás [Fabó Attila László ásatási rajza nyomán])
A szeszgyári eset szépen szemlélteti, hogy egy holttestet egyszerre sújthat szándékolt emberi beavatkozás és valamilyen természetes okból fakadó anomália. A férfitest bomlása során zajló biokémiai folyamatok ugyanis kimozdították a testet eredeti, hanyatt fekvő pozíciójából, és a csontvázat „táncos” mozdulatra késztették.
A fizikai lesúlyozás klasszikus módszere a holttest nagyobbacska téglák vagy kövek általi paralizálása a mozgás szempontjából alapvető testtájakon. E gyakori technika a Szeszgyár temetőiben is jól dokumentált, tankönyvi tisztaságú példája azonban nem innen, hanem a katonaváros nyugati temetőjéből, a Bécsi út egyik parcellájából ismert. Ott, egy 15–17 éves nő medencecsontjára vaskos padlótéglát fektettek, de olyan módon, hogy az alkarjai is alászoruljanak. A két térdére egy nem sokkal kisebb kőkolonc került. Sírja mellett egy tégladarabokból összetákolt ládikában egy csecsemő csontváza is napvilágot látott. A baba téglakoporsójának egyik darabja éppen arról a nagyobb lapról vált le, amellyel a fiatal nő medencéjét és alkarjait súlyozták le. Ez alapján nem nehéz megfejteni, mi történt: a fiatal nő és a kisbaba nem sokkal a szülés után elhunyt. Az anya esetleges visszatérése pedig olyan mély aggodalommal töltötte el a rokonságot, hogy lépnie kellett az ügyben, és bizonyíthatóan lépett is. A csecsemővel szemben viszont nem tett óvintézkedést, valószínűleg nem ismerte a varangyos mágiát.
Suspensura-téglával lesúlyozott anya, illetve csecsemője sírja Aquincum-katonaváros nyugati temetőjéből. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum / Lajtos Tamás [Fabó Attila László ásatási rajzai nyomán])
A szimbolikus lesúlyozás is magáénak vallhatott bizonyos technikákat. A leghátborzongatóbb módszer azonban kétségkívül az, amikor az elhunyt lábára helyezett emberi koponyával blokkolták annak esetleges mozgási ambícióit. A BUSZESZ-telep egy szegletében három csontváz feküdt egymás szoros közelségében. Egyiküket a fent említett módon emberi koponyával szögezték a sírgödréhez, másikuknak pedig egyértelműen hátrabilincselték a kezét. A harmadik csontváz esetében nem bizonyítható semmilyen praktika alkalmazása.
Deviáns temetkezések a BUSZESZ-gyártelep alatt. (Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum / Budai Balogh Tibor)
A lesúlyozási technikák non plus ultrája azonban a ritkán látható teljes lefedés. Az egyik szeszgyári temetőrész belsejében, a „rendes emberek” között kapott helyet az a brutális csontozatú férfi, akit törtkövekből álló szemfödéllel borítottak le úgy, hogy csak a lábai kandikáltak ki alóla. A csontvázon külsérelmi nyomok nem érzékelhetők, a köveket szemmel láthatóan óvatosan helyezték az elhunytra, nem dobálták. Esetében nyilvánvaló, hogy a lesúlyozás volt a cél, nem a hullagyalázás.
Tetőtéglákból készített szemfödéllel letakart csontváz Aquincum-katonaváros nyugati temetőjében. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum / Lajtos Tamás [Fabó Attila László ásatási rajza alapján])
A temetkezések kapcsán tapasztalt anomáliák éles fényt vetnek a társadalom alsóbb néprétegeit mélyen átható kísértethitre. A régészeti adatok egyrészt jól illusztrálják, másrészt bőségesen kiegészítik az ebben a témában szegényesnek mondható írott forrásainkat. A kísértethistóriák, ha meg is közelítették a római értelmiségiek ingerküszöbét, inkább csak a babonaságok anatómiájának vizsgálatára és szatirikus bemutatására szolgáltak. Komolyabb aggodalmat csak ifjabb Plinius fogalmazott meg barátjának, Surának címzett egyik levelében: „Én hiszek bennük.”
* * *
A régészettudománynak nem feladata metafizikai problémák fölött borongani. Nem is tesszük. A szikár tények talaján állva csupán annyit rögzítünk, hogy a potenciális kísértetjelöltekkel szemben alkalmazott lesúlyozási módszerek kivétel nélkül elérték céljukat.☼
(A nyitóképen: Medalionba szerkesztett OSTTL-formula egy aquincumi sírsztélén. Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum / Komjáthy Péter)
