Éppen almát eszem, amikor beviharzik a konyhába, és meglát. Mit csinálsz, almát eszel? Egyél almát! Jóváhagyólag megpaskolja a hátamat, és elkezdi bepakolni az edényeket a mosogatógépbe. Mozdulatai lendületesek és célratörők. Eszmélni sincs időm, mert pár pillanattal később, mintha csak emlékeztetni szeretne, hogy mi a dolgom, kedvesen és vidáman, a hangjában némi szórakozottsággal újra felszólít, hogy egyem az almát. Szereti kézben tartani a dolgokat. Ha például almát eszem, rám szól, hogy egyek almát. 

Máris az történik, amit ő akar. Ki tudná most már megmondani, melyik volt előbb, az, hogy rám szólt, vagy az, hogy almát eszem? Az is lehet, hogy ha ő nem szól, akkor pont abbahagytam volna az evést, de lám, a figyelmeztetésének hála én továbbra is falatozom, herseg fogaim között a kemény gyümölcshús, egyszerre édes és fanyar, pont, ahogy szeretem. Émelyegni kezdek dühömben, de nem annyira, hogy elhányjam magam. Elvette tőlem az almaevést, mintha már nem is azért ennék, mert enni akartam, hanem mert ő azt mondta. Kár, hogy nem tudok hányni, amikor csak szeretnék. Sírni sem tudok, ha nem jön magától, de ha most elkezdenék bőgni, amiért tönkretette az almaevésem, a kezdeti meglepődés után biztos azonnal nekem szegezné a kérdést: mit csinálsz, sírsz? Sírjál! Ha mégis öklendezni kezdenék, arra biztatna, hogy okádjak. Ha kirohannék a konyhából, ki a lakásból, le az utcára, kihajolna az ablakon, és utánam kiáltana, hogy futni jó, menjek futni egyet. 

Valami kevésbé színpadias gesztuson gondolkozom, egy méltányos, de egyértelmű válaszon. Talán elég lenne, ha lenyelném a számban lévő falatot, a maradékot pedig meghagynám. Arra csak nem mondaná, hogy hagyjam abba az almaevést! Nem lenne értelme. Az evés abbahagyása egy pillanat műve, lezárul, nem lehet visszamenőlegesen kisajátítani, nem tudja megparancsolni, hogy fejezzem be, amit már be is fejeztem. Még szerencse, hogy nem létezik felszólító módú múlt idő. Ha lenne, használná, így viszont csak azt tudja irányítani, amit folytatólagosan csinálok. Szóval csak félbe kellene hagynom az almát, megmutatni neki, hogy nekem ez így nem megy, nem bírok almát enni, ha utasít rá. Mi lenne, ha egyszerűen csak kiejteném a kezemből. Koppanna egyet, és elgurulna. Nem fűznék hozzá semmit, csak elejteném, ahogy Ádám kezéből esett ki az alma, ez jut eszembe, talán ez történt, amikor rádörrent az Úristen baritonja. Mi van, ha Isten nem is tiltotta meg az első emberpárnak, hogy egyenek a jó és a gonosz tudásának fájáról, mi van, ha egyszerűen csak megkívánták, békésen ették a gyümölcsöt, amikor meghallották az Úr hangját az égből. Mit csinálsz, Ádám, almát eszel? Egyél almát! Ez volt a kígyó pillanata, előtekeredett a semmiből, és sziszegve megszólalt. De mit mondott vajon? 

Persze, ha éhes lettem volna, egyszersmind döntésképtelen, hogy mit is kívánok, ha eszembe sem jutott volna, hogy ehetnék például egy almát, ha megosztottam volna vele a dilemmámat, és ő mintegy mentőötletként bedobta volna, hogy bizonyára egy alma esne jól nekem, akkor most hálás lennék neki. De így? Eszem az almát, erre bejön a konyhába, és odaveti, hogy egyem az almát, pedig látta, hogy mást sem csinálok! 

Félbe kellene hagynom az evést, akkor talán észreveszi magát, felfogja, hogy ez egy határátlépés, hogy ezt nem teheti meg velem, nem utasítgathat valamire, amit egyébként is csinálok. Általában sem szeretem az utasítgatást, szeretem az udvariasságot, a tapintatot, a kérést, a kérdezést. Mindent meg lehet beszélni! Ha például azt vetette volna oda, miközben almát eszem, hogy hozzam át a piszkos edényeket az étkezőből, akkor megmondtam volna, hogy éppen almát eszem, utána viszont beszélhetünk róla. Most viszont le vagyok fegyverezve, ki vagyok rabolva, el vagyok némítva, le vagyok bénítva. Almát akartam enni, de felszámolta az akaraterőmet, hogy az ő akaratával egyem az almát. Ha kiejtem a kezemből, hogy koppanjon a konyhakövön, talán összerezzen egy pillanatra. Legalább egyetlen másodpercre sikerülne zavarba hoznom! Vegye észre, hogy elment az étvágyam. Csak hát nem az étvágyam ment el, egyszerűen csak nem bírom elviselni, hogy irányítani akar. Hiába sikerülne megmutatnom, hogy képes vagyok neki ellenállni, a lázadásom éppen azt bizonyítaná, hogy meghátráltam. Ha éppen az ellenkezőjét csinálom annak, amit mond, akkor feladom az eredeti célomat, márpedig én semmi mást nem szerettem volna, mielőtt bejött a konyhába, mint nyugodtan elfogyasztani egy almát. Aljas kis örömöt érezne, hogy legyőzött, hogy leigázott a szavaival, hogy tőle függ, mit csinálok, és ebből a szempontból szinte lényegtelen, hogy azt teszem, amit mond, vagy annak az ellenkezőjét: akár engedelmeskedem, akár ellenállok, már nem vagyok szabad. 

Csak úgy mellékesen kellene abbahagynom az evést, csendben le kellene tennem a konyhapultra a gyümölcsöt, hogy ne is vegye észre. De hát ez hülyeség: ha eltitkolom, ha elsunnyogom, akkor ezzel az erővel meg is ehetném – de ha megeszem az egész almát a szeme előtt, akkor ugyanott tartok: önelégülten veszi tudomásul, hogy a markában tart. Szereti, ha az emberek azt csinálják, amit mond. Szereti kézben tartani a dolgokat, én az almát, ő engem. Nézem a kezemet, és már nem tudom, hogy a saját kezemet látom, vagy az övét. Nézem az almát, és már undorodom tőle, mintha összenyálazta volna, nézem az egyre barnuló a harapásnyomot, és már az ő fogsorát látom kirajzolódni a szélén. Lehet, hogy tényleg az övé? Kitátom a számat egy pillanatra, hozzámérem az almából kiszakított falat méretéhez. 

Akkurátusan elrendezi a nagyobb tálakat a mosogatógépben, okosan és türelmesen talál helyet mindegyiknek, ellenőrzi, hogy a forgókar ne ütközzön a legnagyobb lábas fenekének. Körültekintő és figyelmes, ha a háztartási gépekről van szó, szereti, ha minden úgy működik, ahogy szerinte működnie kell, az edények pedig zokszó nélkül engedelmeskednek az akaratának. Soha nem mondanak neki nemet. Én képes vagyok rá, egyszer már sikerült. 

Lomtalanítás volt, egyedül rámoltam ki a pincét, a komódot viszont nem bírtam el, sehogy nem találtam rajta jó fogást. Erre meghallom a lépteit a lépcsőház felől, mármint lépteket hallottam, de egyből tudtam, hogy ő az, senki másnak nincs ilyen ruganyosan öntelt járása. Most lejön a pincébe, ki fogja venni a kezemből a komódot, hogy majd ő kiviszi az utcára, meg akarja mutatni, hogyan kell, amivel persze csak azt akarja demonstrálni, hogy ő elbírja egyedül is. És tényleg megjelent a tárolókhoz vezető folyosó bejáratánál, láttam a sziluettjét, ahogy közeledik, és ahogy a folyosó közepén lógó negyven wattos izzó fényéből egyre több esett az arcára, lassan kirajzolódtak a vonásai, láttam azt az önelégült, kétely nélküli, magabiztos arcot, amit csak én vagyok képes észrevenni a tökéletesen eljátszott természetesség mögött. Nahát, egyedül pakolsz? Ha szóltál volna, szívesen lejövök segíteni. 

Most fogja elvenni tőlem, most kell vigyáznom, hogy ne fusson ki az erő a testemből, úgy markoltam a komód peremét a nyitott pinceajtónál, hogy belefehéredtek az ujjaim. Ez nagyon nehéz egyedül, te! – és itt megállt egy pillanatra, ez után a „te” után, ilyen apró trükkökkel képes elhitetni mindenkivel, hogy a viselkedése spontán és ártalmatlan, én viszont tudtam, hogy csak előkészíti a tőrdöfést. Vigyük ketten, ezt volt képes mondani. Ennél még az is jobb lett volna, ha tényleg felkapja az egész bútort, és a fél kezében tartva kiszalad vele a ház elé, megpörgeti a mutatóujja hegyén, mint valami labdát, és ledobja a többi lom közé. Nem, neki éreztetnie kellett, hogy kegyet gyakorol, hogy megosztja velem a munkát, érezzem magamat hasznosnak én is. Azt akarta, hogy felfogjam, hogy bár megtehetné, mégsem akar megalázni. Lehet valami ennél megalázóbb?

Köszönöm, elbírom egyedül is. 

Egy ideig ragaszkodott hozzá, hogy segítsen, ami természetesen nem jelentett mást, mint hogy sétáljak bele a csapdába, és vegyek részt színjátékban, de miután megértette, hogy ebben nem leszek partner, fejcsóválva otthagyott. Hogy lehet valaki ennyire makacs, egy gyanútlan szemlélő ezt látta volna a fejcsóválásában, én viszont pontosan éreztem, hogy dühös és tehetetlen, mert kiálltam magamért, mert nem hagytam magam.

Azt mondják, az életveszély megsokszorozza az erőt az izmokban, az ember képes lesz olyan távot is leúszni, amire normál körülmények között esélye se volna, meg tudja mászni a sziklát, ha nincs más lehetőség a túlélésre. Az amygdala érzékeli a veszélyhelyzetet, a hipotalamusz vészjelzést küld, és aktiválja a vegetatív idegrendszer szimpatikus ágát, az stimulálja a mellékvesét, amelyben adrenalin és noradrenalin szabadul fel, ez serkenti a vázizomzat vérellátását, a légutak és a pupillák kitágulnak, a máj glükózt juttat a vérbe, az energiaszint az egekbe szökik. Ha a szabadságodra törnek, talán hasonló történik, nem lehet leélni úgy egy életet, hogy mindig meghunyászkodsz. Nem biztos, hogy mérföldeket kell úszni, vagy fel kell hágni egy szédítő sziklafalra, néha elég csak annyit mondani, hogy köszönöm, elbírom egyedül is. Ha képes vagy kimondani ezt a mondatot, képes leszel elbírni egy komódot is, bár őszintén, fogalmam sincs, hogyan cipeltem végig a tárolók bejáratáig, onnan fel a lépcsőn, hogyan tudtam elkanyarodni vele lépcsőfordulóban, és aztán felszuszogni a kapuhoz vezető, újabb lépcsősoron. A lomisok, akik a sarkon ücsörögtek és szotyiztak, odaszaladtak hozzám, és mielőtt szó nélkül elvették tőlem a komódot, őszinte aggodalmat láttam a szemükben, alig akarták elhinni, hogy jól vagyok, hogy idejét sem tudom, mikor éreztem ilyen jól magam. 

Alaposan végigrágom az almát, egész a csutkáig, csak a szárát és a magházat dobom ki a szemetesbe. Egyedül vagyok a konyhában, a mosogatógép halkan és engedelmesen zümmög. Miután kiment, eszembe jutott, mit kellett volna tennem, mit kellett volna mondanom neki, utólag mindig eszembe jut a jó megoldás. A lélekjelenléten múlik minden, erre gondolok, aztán meg arra, hogy min múlik a lélekjelenlét. Lehet, hogy az is rajtam múlik, lehet, hogy a lélekjelenlét az erősek jutalma, lehet, hogy csak erősebbnek kellene lennem. Tudom, milyen erősnek lenni, és képes leszek rá újra. Lehet, hogy csak jobban kell akarnom.