Úgy érzékelem, valószínűleg szereted Óbudát, hiszen a triola ganggel van egy Óbuda-himnuszotok. Milyen a kapcsolatod a kerülettel?
Akkor fogalmazódott meg bennem, hogy kifejezetten Óbudát is mennyire szeretem, nem csak Magyarországot, amikor kiköltöztem Bostonba tanulni. Amíg az ember itt él, addig ez csak egy kerület a sok közül. Nem is laktam addig máshol, így nem nagyon volt rálátásom arra, hogy milyen a többi kerület. Aztán elköltöztem Boston külvárosába, ahol semmi sem volt sétatávolságra, egy kertvárosi részen éltem. Akkor jöttem rá, milyen jó is volt Óbudán lebattyogni a Fő térre, ott volt az Óbuda Napja meg a Kobuci a Zichy-kastély udvarában. Amikor a párommal összeismerkedtem, aki eredetileg veszprémi, de a 13. kerületben van egy lakása, akkor volt egy tizenharmadik-harmadik összecsapás közöttünk, próbáltam meggyőzni, hogy Óbudánál nincsen jobb, és ez egy visszatérő poén lett a kettőnk között. Addig-addig csináltuk ezt, amíg végül ide költöztünk, és akkor már meg kellett írni ezt az Óbuda-dalt.
Egy korábbi interjúdban elmesélted, hogy érettségi után Chicagóban filozofikus teológiát és apologetikát tanultál, de ez nem a te utad volt. Miért érezted ezt? Valamilyen hatással azért voltak rád ezek a tanulmányok?
Ezt csak retrosprektíve tudom elmesélni, mert miközben történt velem, nem igazán raktam össze a darabokat. Angol szakos gimibe jártam, ahol beengedtek misszionáriusokat az iskolába az angolóra keretein belül. Valójában nem is angolórát tartottak, bújtatottan inkább az volt a céljuk, hogy megtérítsenek minket. Ez pont abban az időszakban történt, amikor 14-16 éves lehettem, az embernek ilyenkor még nem olyan erősek a meggyőződései. Amúgy is akartam angolozni, úgyhogy elmentem a gyűlésekre, de rájöttem, hogy ők keresztények, ez pedig tőlem távol áll. Fél évig gyűrtük egymást, végül beadtam a derekam, hogy jó, próbáljuk meg, és három évre belekerültem ebbe a körbe. Így jutottam el Chicagóba. Úgy gondoltam, hogy embereket fogok megtéríteni, mert ez a legfontosabb dolog a Földön. Teológiát tanultam, de elég kellemetlenek voltak a körülmények. Egy ponton rájöttem, hogy nem feltétlenül látnak itt szívesen…
És megrázó is, gondolom…
Igen, de annyira meg mégsem volt az, vagy talán csak az idő szépítette meg. Most már úgy vagyok vele, hogy kellett ez. Szerintem mindenkinek szüksége van egy olyan élményre az életben, amikor valamit igazán rosszul mér fel, mert így megtanul változtatni a dolgokon.
Ezután döntöttél úgy, hogy elvégzed a Bartókot és utána a Berklee-t. A zene korábban is jelen volt már az életedben?
Igen, a szüleim klasszikus zenészek. Anyukám fuvolista, apukám pedig kürtös. Apukám tanít és zenekarban is játszik, anyukám pedig, ahogy megszült engem, elkezdett inkább a tanítás irányába menni. Nálunk soha nem volt kérdés, hogy tanulok-e valamilyen hangszeren, inkább, hogy milyen hangszeren.
Ők teljesen más szinten érezték a hangszert, mint én. A másik pedig, hogy nagyon vágytam volna arra, hogy polifonikus hangszerem legyen – egyszerre több hangot is meg lehessen szólaltatni –; akkordokat akartam. Azért kezdtem el gitározni, mert formailag nagyon hasonlít a hegedűre, és mert ez a hangszer tudta, amit én akartam. Nem éreztem azt sem, mint amit a hegedűnél, hogy már 8 évesen lekéstem arról, hogy jó legyek.
Mint középszerű egykori fuvolista, átérzem.
Egyébként az a helyzet, hogy kellenek a középszerű fuvolisták is! Az ember azért tanul hangszeren játszani, hogy kifejezze magát. Ha valaki előadóművész szeretne lenni, és a legmagasabb szintre szeretne eljutni, az szép és jó dolog. De ha csak zenél és élvezi, az egy másik dolog – és ez is fontos. Utóbbihoz pedig bőven elég, ha az ember középszerűen játszik.
Milyen élmény volt a felvételi a Berklee-re?
Izgalmas. Ki kellett mennem Londonba. Emlékszem, a felvételi napján úgy keltem fel, hogy alig bírtam megmozdulni, nagyon stresszes voltam, és beállt a hátam. A felvételin kedvesek voltak, pedig volt egy olyan jelenet, amin azóta is nevetek. Egy B bluest kértek, én meg játszottam egy H bluest, mert összekavarodott bennem a B meg a H. Csak néztek rám, hogy mi történt. Ezt leszámítva egyébként nagyon jól sikerült. Ritka az, amikor az ember a teljesítőképessége maximumát tudja hozni egy ilyen szituációban, és nekem pont összejött.
Milyen ott tanulni?
Minden nehézséggel együtt az is nagyon jó volt. Nehéz elmagyarázni, hogy milyen évekre kiköltözni egy olyan országba, ahol az ember még nem járt, egy olyan helyzetbe, amilyenben még nem élt. Hirtelen mélyvíz volt, mert fenn is kellett magamat tartani. Ami nagyon felszabadító volt a Berklee-n, és más, mint itthon, az az, hogy csak mi, gitárosok hétszázan voltunk. A Zeneakadémián felvesznek tizenöt embert egy évfolyamba, van köztük három gitáros, és mindenki tudja, milyen a másik, hogyan játszik. Itt nem így volt. Van negyven gitártanár, akik közül választhatsz, így simán végig tudsz menni a négyéves képzésen úgy, hogy minden évben más a tanárod és más is vizsgáztat. Más léptékek vannak.
Volt olyan félév, amikor csak R&B-t játszottam, és úgy voltam vele, hogy jazzt biztos nem fogok, a következő félévben viszont úgy éreztem, hogy ide nekem az összes bebop-standardet! Senki meg nem kérdőjelezte, amit csinálsz, és nem kérdezte, hogy miért nem azt, amit eddig. Emellett szupertehetséges emberekkel találkoztam – egyszerűen akkora a merítés, hogy abból több lesz a durván tehetséges. Ennyi nagyon kedves, szép, tehetséges embert egy helyen… Magyarországon is egyre jobban benne van a kultúrában, hogy legyünk támogatók egymással, mert attól senkinek nem lesz jobb, hogy a másik embert ekézi, de ott ez valahogy nagyon jelen volt.
Hozott valamilyen szemléletváltozást a zenéhez való hozzáállásodba a Berklee?
Kicsit igényesebb lettem a körülményekre. Ott, ha volt egy zenekari gyakorlatunk, akkor mindenki időben érkezett, fel volt készülve, pazar kottákat írt, minden ki volt találva. Nem volt olyan, hogy jaj, majd a beálláson megnézzük.
Talán az oktatók sincsenek annyira kiégve ott.
Az biztos, hogy sokkal több pénzért sokkal kevesebb munkát végeznek, amihez így nyilván sokkal több kedvük is van. A zenekari gyakorlat tanárunk gyakran beült egy kávézóba, és csak morfondírozott, hogy pontosan hogyan legyenek a dolgok. Jó hatással van rájuk, hogy nem aggodalmaskodnak a megélhetésük miatt. Ott van az is, hogy ha az ember késve érkezik vagy nem tanulja meg, amit kellett volna, akkor a 699 másik időben érkezik, és tudja. Mindez kissé futószalag- szerű, de jó értelemben: Ez a helyzet elősegíti, hogy az ember megbízhatóvá váljék, akivel jó zenélni, profi és gyakorol.
Van valami, amiben nagyon másképp működsz a Berklee előtt és után?
Igen, abszolút. Valahogy addig azt képzeltem, ahhoz, hogy az ember jó zenét írjon, kellenek a megfelelő körülmények, eszközök, sok idő, türelem, még a csillagok állása is olyan kell, hogy legyen. A Berklee-n pedig ezt lazán kezelték. Az emberek leültek a folyosóra, elővették a fülesük mikrofonját, és felvették a vokálokat. Persze, ha volt rá esélyük, akkor bementek a stúdióba, és ott folytatták, de mégis korlátok közt dolgoztak. Az ötlet volt nagyon fontos, a vágy, hogy csináljanak valamit. Mindenki csóró diák volt, senkinek nem volt sok pénze meg ideje. Persze volt pár gazdag ember köztük, de nem ez volt az átlag. Volt olyan például, hogy bementünk a suli öltözőjébe egy hangkártyával, és felvettünk pár számot. Megtanultam, hogy a zenei ötlet a legfontosabb, az pedig, hogy a fülesünk milyen, szinte másodlagos. Vannak ötletek, amelyek, jó, ha nyersen kijönnek, és még jól is áll nekik. Azóta sokkal kevesebbet stresszelek, és nem gondolom, hogy minden eszköznek a legdrágább cuccnak kell lennie.
Az ELTE Informatikai Karára is jársz épp, itt mit tanulsz?
Ha nem zenéltem volna és nem mentem volna filozofikus teológiára, akkor matekot tanultam volna. Imádom a zenét, de néha kicsit egysíkúnak érzem. Kellett valami más, úgy éreztem, az agyamban van még potenciál.
Egyébként a zenének és a mateknak van találkozási pontja.
Igen, ezt sokszor mondják, de több olyan zenészt ismerek, aki inkább messziről elkerüli a matekot.
Dobolni is tanultál szabadidődben, igaz?
Ez a másik dolog, amit szoktam csinálni – elég gyorsan ki tudom égetni magam. Ha valami érdekel, akkor az megszállottan érdekel, nem tudok róla lekapcsolódni. Ez hosszú távon megterhelő. Néha ahhoz, hogy egy kicsit kipihenjem magam, át kell állítanom magamat másra, és akkor annak a megszállottja leszek, és a másik dologban ki tudom pihenni magam. Így tanultam meg dobolni meg basszusgitározni is, és az informatikát is emiatt akartam elvégezni: hogy ne huszonnégy órában pörögjek a zenén, hanem mondjuk csak tízben.
És hogy állsz a dobolással?
Azt egy fél évig csináltam, nagyon élvezetes volt, és szerettem. Főleg azért akartam megtanulni, hogy amikor producerkedem, akkor értsem, hogyan működnek a dolgok. Egyébként nem szoktam dobolni, de sokat segített abban, hogy ha zenét írok, akkor a dobrész hogyan van a helyén. Amikor pedig az ember már ismeri a szabályokat, akkor azokat át lehet hágni.
Több zenekarban, felállásban is aktívan benne vagy – Flanger Kids, triola gang –, Szécsi Böbével is zenélsz, és még ki tudja, hány helyen… Más-más energiák kellenek ezekhez az egyébként sokszor nagyon eltérő zenekarokhoz? Van, amikor jobban éled az egyiket a másiknál?
Szerintem nincs olyan, hogy egyformán élem az összeset, az egyiket mindig kicsit jobban, mint a másodikat meg a harmadikat. Viszont megpróbáltam minimalizálni azt az időt, amikor alkalmazott zenészként és producerként dolgozom, és próbálom főleg azt csinálni, amit én szeretnék. Viszonylag kevés időm van most zenélni, ahhoz képest, hogy a nap 24 órájában csak ezt tenném. Kicsit kiégtem abban, hogy nagyon sok dolgot csináltam, amit gyorsan, határidőre kellett elvégezni – pár hónap alatt megírni albumokat, megproducerelni elejétől a végéig.
Ha óradíjban producerkedem, kevésbé kezdem el rákötni a gitár effektet a dobra. Akkor nincs meg az a szabadságom, hogy na akkor itt most csináljunk valami állatias dolgot. Mindig közelebb érzem magamhoz azokat a projekteket, ahol van lehetőségem csak úgy „lenni”. Most épp arra vágyom, hogy alkalmazott gitárosként működjem egy ideig, amikor csak megkapom a kottát. Nagyon meg tudom élni ezeket a szituációkat is, de a kreativitás azért nagyon kell.
A zenén kívül milyen más művészeti ág van rád nagy hatással?
Mindig is az olvasás volt fontos, mert az csendes. Régen csak non-fictiont olvastam, csak tényeket, manapság meg csak szépirodalmat. Egész egyszerűen nem visz rá a lélek, hogy elolvassam azokat a könyveket, amelyekben valaki tényszerűen megmond valamit valamiről.
Mi volt a legutóbbi könyv, ami nagyon tetszett?
Durica Katarina kötetét olvastam nemrég, a legutolsó a Városi rókák volt, a béranyaságról. Ne kérdezd, hogy miért, vagy hogy, ezt találtam otthon a polcon, és nagyon megdöbbentő volt ilyen női sorsokról olvasni.
Úgy érzékeltem, hogy ez nálad amúgy is fontos téma.
Abszolút!
Említtetted korábbi beszélgetésekben, hogy kevés női producer van. Vajon miért?
Nehéz megmondani, rengeteg oka van. Az egyik fő ok az, hogy a nők nem látják maguk előtt ezt a lehetőséget, kevés a példa. Amikor végeztem a Berklee-n, és elkezdtem az újpesti zeneiskolában tanítani, egyetlen női növendékem volt. Amikor eljöttem onnan, kicsit kevesebb, mint a fele már nő volt. Semmit nem csináltam, csak én voltam a gitártanár, és aki oda akart jönni, az látta, hogy lehet jönni nőként is. A producerkedéssel is ez van. Egyrészt nagyon technika-orientált, néha azt érzem a nőkön, hogy megtanulják, hogy ők ehhez nem értenek, és félnek tőle. És valahogy érzékenyebbek egy ilyen szituációra, jobban tartanak a hibáktól. A csávók meg megrázzák magukat utána.
Összességében a projektjeidben több nővel dolgozol együtt.
Nem direkt. Legfeljebb tudat alatt jött ki így a lépés. Egy nagyon mainstream férfi előadónak valószínűleg eszébe sem jut az, hogy női gitárosa legyen – és nem arra a típusú női gitárosra gondolok, aki egy szál melltartóban áll a színpadra, hanem hogy gitáros, és mellesleg nő. A szakmában dolgozó nőknek hamarabb eszébe jut, hogy keressenek maguk mellé nőket. Sok nőnek pedig megnyugvás más nőkkel dolgozni, nincsen benne átszexualizáltság.
Min dolgozol most?
A Flanger Kidset csinálom teljes erővel. Most nagyon sok kedvem van zenélni – ez nem mindig van így. Dolgozom más projekten is, de arról még nem akarok beszélni, nem tudom, milyen formában valósul meg. Tele vagyok új ötletekkel. A triola gang-et is nagyon szívesen bedurrantanám újra, de Zsófival van egy egyezségünk, hogy amíg ő nem érzi, hogy akar mondani valamit, addig nem csináljuk csak azért, hogy valami legyen. Ha majd meg akar nyilatkozni, ott leszek, hogy beat-et rakjak alá. A Madách Színház egyik darabjában, a SIX-ben is zenélek, az kifejezetten csak előadó-művészeti tevékenység. Úgy licencelték a darabot Magyarországra, hogy csak nők játszhatják, ami kihívás volt a színháznak. Nehéz volt összeszedni háromszor négy női zenészt.
Különleges hangszeresekre van benne szükség, vagy ennyire nincsenek nők ebben a szakmában?
Gitár, dob, basszusgitár. Ennyi. Még csak nem is barokkfurulyásokat kellett keresni, csak olyanokat, akik nem hobbi szinten zenélnek, beültethetőek, és el tudnak olvasni 81 oldalnyi kottát. Nagyon nehéz volt ilyen nőket találni.
