Olvasóink közül bizonyára sokan nem tudják, hogy ön székely származású.
Édesapám a Székelykeresztúr melletti Medeséren, édesanyám a Marosvásárhely közeli Cserefalván született. A Karácsonyok félig-meddig kisnemesi családok. Vérzivataros történelmünk úgy hozta, hogy anyai nagypapám 1943-ban fölpakolta az egész családot, és átköltözött Ercsibe. Édesapám katonaként megsebesült Budapesten, majd Bécsújhelyen fogságba esett, később tovább szolgált, végül Budapesten szerelt le. Még a fogságban ismerte meg anyukám legidősebb bátyját, meglátogatta őt Ercsiben, így találkoztak össze a szüleim.
Miért Budapesten telepedtek le?
Édesapám a leszerelése után itt talált magának munkát. Négy és fél éves koromig az Oktogonon laktunk.
A kapcsolatot sok éven keresztül tartottuk a kinti rokonsággal, még nyolcadikos koromban is visszajártunk. Amióta rendszeresen megyek játszani Erdélybe, többször is beugrottam látogatóba mind a két faluba, nosztalgiából.
Az első lépések a zenei pályáján… erről milyen emlékei vannak?
1957-ben, első osztályos koromban a szüleim beírattak zongorára, karénekre és szolfézsra. Nem ment a dolog, mert nem volt otthon zongoránk, nem tudtam gyakorolni. Erre azt mondta az énektanár, hogy márpedig tehetséges a Jánoska, és haladjon tovább, a Dugovics Titusz téren, a Krúdy-házzal szemben indul egy klasszikus gitároktatás, jelentkezzen ott!
Abban az épületben, ahol ma az Óbudai Társaskör van?
Igen. Az ötvenes évek elejétől művelődési ház működött benne. Puskás Tibor, a nagyszerű zenepedagógus, gitártanár és előadóművész felvett, és nyolc évig jártam oda. Egy héten egyszer volt szolfézs és kétszer gitár. Úgy fél év elteltével már nagyon szerettem a zeneiskolába járni, és közben nagyon élveztem azt a hatalmas, pezsgő életet, ami a régi Óbudán folyt.
Na, meséljen!
Tengernyi kis ház állt itt, az Üröm-hegyig beépítették a vidéket. Családi házak kis kertekkel, bolgárkertészet, az én gyerekkorom itt zajlott: a Duna-parton, a polgárvárosban, az Amfiteátrumocska környékén. Felbicikliztem a Hármashatár-hegyre, télen pedig az oldalában szánkóztam. És persze a zene! Akkoriban nem volt olyan vendéglátóipari egység, ahol akár hét közben is ne játszott volna valaki. Például az óbudai vasútállomás restijében is, egy cigány egyedül vagy hétvégeken hárman-négyen.
De nem csak cigányzene szólt, gondolom.
Persze, zongoristák is játszottak és tánczenekarok… ja, és a tűzoltózenekar. Az óbudai tűzoltóknak egyébként óriási hagyományai voltak, nagyon régi múltra tekint vissza az Óbudai Tűzoltóegylet tevékenysége, híresek voltak például az összetartásukról is.
A zongoristákat, zenekarokat hallgatva már gondolt arra, hogy a klasszikus zene mellett könnyűzenét is fog játszani?
Akkor még nem. Csináltam a magam dolgát. A hatvanas évek közepén jelent meg itthon is a beatzene. Rendszeresen hallgattuk édesapámmal a Szabad Európát, a Luxembourg rádiót, az Amerika hangját, és ahová a haverokkal elengedtek, oda elmentem. Voltam Liversing és Dogs koncerteken. Aztán a barátaim szóltak, hogy figyelj, James, te tudsz gitározni, mutasd meg, hogy van ez a nóta meg az a nóta, a rádióból kagylóztuk le, fejtsük meg! Megfejtettük. De ez még messze volt attól, hogy hivatásszerűen csináljam. És akkor eljött 1968, az a bizonyos ’68, amikor a világban rengeteg minden történt Chicagótól New Yorkon át Párizsig és Prágában is, mint tudjuk, és történt az is, hogy akkor hallottam először a Cream együttest és a Jimi Hendrix Experience-t kislemezeken. Rácsodálkoztam, hogy ilyen dalokat is lehet írni, és hogy így is lehet zenélni? És azután történt, 1968 telén, hogy a Vincze Viktóriát kísérő Ferm együttes új gitárost keresett…
Személyesen ismerte őket?
Nem, kedves barátaim, akik táncolni jártak a fellépéseikre, hozták a hírt. A Ferm bálokban és mindenféle egyéb összejövetelen játszott, ugyanúgy, mint sok más együttes. Először a szüleim beleegyezésével csak beugrottam helyettesíteni a gitárosukat, aki az érettségire készülve nem ért rá játszani, aztán ott ragadtam. Nemcsak a zenekarban, hanem a műfajban is, ami a mai napig meghatározza az életemet.
A beatzene megjelenése felforgatta a fiatalok életét, az új önkifejezési forma, a lázadás nem csak az „anyukámmal” szemben jelent meg, aki „azt mondta, hogy nem tetszik a frizurám”.
Ragályszerűen terjedt a beat. Sorra alakultak a bandák a gimnáziumokban, a kultúrházakban minimum két-három együttes játszott. Ez a kifejezési eszköz már „megmérgezte” a nyugati világot, aztán a keletit is, és itt Közép-Kelet Európában mi magyarok voltunk talán a legfogékonyabbak rá, a legtöbb tehetség nálunk tűnt fel a beatzenében. Nyugaton a generációk közötti lázadás jelképének számított, Magyarországon jócskán másról is szólt. Az akkori politikai rendszerben a fiatalság tiltakozásaként jelent meg, amivel a hatalom nem tudott igazán mit kezdeni.
A hatalom annyit tett, hogy elkezdte felügyelni ezt a „veszedelmes” műfajt és a szereplőit.
Egy idő után rájöttek, hogy jobb, ha mindezt szem előtt tartják. Rajnáknak, az Ifipark teljhatalmú urának volt az a mondása, hogy „addig jó, elvtársak, amíg itt vannak a szemem előtt, kezemben a gumibot, ha kell, szétverem őket”. Ez a szemlélet ment egészen addig, amíg nem tudatosult a kultúrpolitika illetékesei fejében, hogy hatalmas üzleti lehetőség van a beatzenében. Mivel megakadályozni nem lehetett, meglovagolták, és a Három T közül a tűrés kategóriába rakták be.
Akkoriban még fölmerült, hogy mással is foglalkozzon, vagy már végleg a zene mellett döntött?
Nyolcadik után, 1965-ben jelentkeztem a zenei gimnáziumba, nem vettek föl. Ugyanakkor jelentkeztem a Cirkusz és Varieté artistaképzőjébe is, oda sem. Pedig milyen jó lett volna, Charlie és Somló alatt járhattam volna két évfolyammal! Aztán a szüleim beírattak egy hároméves emelt szintű szakmunkásképző intézetbe, ahol három szakmát – szerszámkészítő, esztergályos és edző – tanultam meg. Az inaséveim a Ganz Villamossági Művekben teltek, és az iskolában és a gyárban azt is megtanultam, hogy ezt nem akarom csinálni. Abban a közösségben, abban a légkörben dolgozni, azt a fajta életmódot élni… Nem!
Szülei elfogadták a döntését?
Sőt, támogattak. Kisfiam, akkor csináld a zenét tovább! Szerintem azzal a hátsó gondolattal mondták, hogy élje ki magát a gyerek, aztán majd lesz valami.
Tehát pontosan úgy történt, ahogy a Mi lesz velem című LGT nótában énekelte, „a kalapács lassan a két kezemből az olajos földre hullt…”
Így van. A Fermbe lépésemkor meg kellett tanulnom három–négyszáz dalt. Egy tánczenekarnak egy este négy órában négy menetet kellett játszania kis szünetekkel. Különböző stílusú dalokat tanultam meg a Beatlestől Tom Jonesig, mindent, ami akkor sláger volt.
Minden számot hallás után tanult meg?
Persze. A rádióból kagylóztam le őket. Ez volt a nagy iskola. Ezért mondom a tanítványaimnak, hogy az iskolát ki kell járni, nem lehet elspórolni.
A Fermbe kerülésekor kezdte megnöveszteni a haját?
Már az inasévekben hosszú hajam volt. De fontos ez a téma annyira, a külső?
Egy rockzenész esetében szerintem nem elhanyagolható.
A hosszú haj csak egy külsőség volt. Nem volt ráírva senkire, hogy ő kicsoda, pékinas vagy K. J. gitáros, aki beatzenész akar lenni. Nem a hosszú haj volt a lényeg, hanem amit belül hordozott magában az ember, bárkiről beszélünk. Nagy szerencsémnek tartom, hogy elmentem a Fermbe, mert különben nem így alakult volna az életem. Ugye ez 1968-ban történt, 1971 telén alakult a Generál, és 1974 szeptemberében már az LGT-ben voltam. Ha azt az első lépést nem teszem meg, akkor az egész nincs. Ha az ember nem gondolkozik a saját életútján, nem egyengeti, akkor nem lesz semmi.
A Generálban alapítótag volt. A Mikrolied vokállal kiegészülve a jókedvű, tempós és fülbemászó zenéjükkel nagyon rövid alatt a legnépszerűbb bandák között találták magukat.
Pedig még csak egy profizálódó zenekar voltunk. Minden elég gyorsan történt. Arra azért nem gondoltam, hogy a megalakulásunk után két évvel Ki Mit Tud?-ot nyerünk a Mit tehet az ember című nótánkkal. Az ottlétem alatt két nagylemezt készítettünk. Azokkal a zenészekkel értem el sikereket, akiket 1970 előtt még nem is ismertem.
És arra sem gondolt, hogy egyszer csak megkeresi az LGT, hogy szálljon be az együttesbe az Amerikában maradt Barta Tamás helyett.
A hír, hogy Barta Tomi a koncertkörútjuk után nem jön haza, hozzám Kelet-Berlinben, a Generál turnéja közben jutott el. Az egész szakma törte a fejét, hogy akkor most mi lesz, kit fognak elhívni.
Miért pont önre esett a választásuk?
A Barta még kint azt mondta a többieknek, hogy a Kiskarácsonyt vegyék be a zenekarba, mert engem tart olyan stílusos gitárosnak, énekesnek és fazonnak, aki megfelelő lesz, és amikor visszamegy az LGT a már lekötött koncertjeire Amerikába, akkor két gitárossal lép fel.
A Generálban hogyan fogadták a döntését?
Nagyon megbántottam őket. Jó barátságban voltam mindannyiukkal, és hát igen, cserben hagytam őket. De egész pontosan az történt, hogy az LGT kölcsönkért engem egy lengyelországi turnéra. Mint később megtudtam, ők eleve állandó tagnak akartak, csak először nem árulták el. Hogy így tompítsák az élét ennek a kényes ügynek, a váltásomnak.
Az, hogy az LGT két gitárossal játsszon Amerikában, nem valósulhatott meg.
Nem volt bekalkulálva, hogy a Belügyminisztérium másképp gondolja. Ha valaki disszidált, akkor mindig büntetésbe kerültek a közvetlen környezetéből valakik, családtagok, vállalati dolgozók vagy éppen egy zenekar, akik nem akadályozták meg az illető lelépését.
Az LGT-t milyen retorzió érte?
Elvették az útlevelünket, és másfél vagy két évig nem mehettünk nyugatra.
A zenésztársai azt várták, hogy a Barta-féle gitárstílust vigye tovább, vagy hogy adja inkább saját magát?
Először meg kellett tanulnom a műsort, tehát Barta dolgait kellett játszanom, ez természetes.
Véglegesítettem magamban, hogy én nem vagyok egy Barta-utánzat, nem is tudok, de nem is akarok az lenni.
Az eredeti felálláshoz képest két éven belül két helyen változott az együttes. Somló megjelenésével jazz-rockos, reggae-s ízek érkeztek, ön pedig egy kis latinos zenét és funkyt is belevitt a hangzásba. A közönség vevő volt a zenei változásokra, és a legigényesebb rockzenét játszó bandaként tartotta számon az LGT-t.
Az LGT világéletünkben kísérletező zenekar volt, és ha jól megfigyeljük, a csapat mindenféle stílusban otthon érezte magát. Ebben az értelemben sincs két egyforma lemezünk. Ha megnézi mondjuk 1976-tól: Locomotiv GT V, Mindenki másképp csinálja, Mindenki, Loksi… A nyugati piacon akkoriban úgy ment, az volt az elfogadott, ha egy stílust vitt végig egy banda. Ha csak a Rolling Stonest vesszük például – bár ők akkor sem csináltak volna mást, ha történetesen követelik tőlük.
A lemezgyár részéről nem merült fel, hogy az LGT állapodjon meg valamiféle egységes stílusnál?
Nem. Jött egy felkérés egy nagylemezre, és mi megcsináltuk úgy, ahogy mi akartuk. És ha már a lemezgyárat említi, az itthoni lemezkiadásban a financiális rész másról szólt, mint nyugaton. A vezető tíz banda egy-egy lemezét 100–200 ezer példányban adták el, a hatalmas bevételekből sok mindenre jutott pénz, lett pufajka meg géppisztoly meg munkásőrség, csak a zenekarok nem kaptak belőle szinte semmit. Ahhoz pedig, hogy felléphessen és pénzért játszhasson egy zenész, OSZK (Országos Szórakoztató Központ – a szerk.) vizsgával, vagy ORI (Országos Rendező Iroda – a szerk.) engedéllyel kellett rendelkeznie, és ha az megvolt, akkor az általuk megállapított gázsiért lehetett játszani.
A nyolcvanas évek közepe táján az LGT felfüggesztette működését. Azt hiszem, hogy ennek az oka még ma sem közismert. Nekem rémlik egy régi újságcikk, amiben pont valami financiális kérdéseket említettek, amik közrejátszottak a leállásban. Mi történt pontosan?
Az LGT évente öt-hat lemezen dolgozott. A sajátján kívül Zorán, Katona Klári, Révész, Karácsony szólólemez is készült az LGT istállóban. Kértük, hogy forgassák vissza a bevételünk bizonyos százalékát reklámra. A lemezeket nem kellett reklámozni, azok elkeltek lábon, de az előadásokat, a koncerteket szívesen kiplakátoztuk volna, és egyáltalán, az egész team munkájához kellett volna még anyagi segítség. Rajtunk kívül még működött egy-két csoport, akik hasonló team-munkát végeztek, ők részesültek ebben a fajta finanszírozásban. Nekünk azt mondták, hogy abból gazdálkodjatok, amitek van. Ekkor úgy döntöttünk, hogy akkor viszont nem dolgozunk, nem csinálunk lemezt.
De külön-külön dolgoztak tovább.
Somló kiment külföldre vendéglátózni. Solti elment öt zenekarba dobolni, csak hogy játszhasson. Presser csinálta a vígszínházas munkáit, én pedig átnyergeltem stúdióembernek, vagyis zenei rendezőnek és hangmérnöknek. Közreműködő zenészként is dolgoztam a lemezfelvételeken, a Napóleon Boulvard-tól kezdve a Komárig nagyon sok mindenkinél játszottam, kvázi így éltem ki a szereplési vágyamat az LGT szünete alatt.
Az LGT nem adott ki lemezt, nem koncertezett idehaza. Mondhatjuk azt, hogy ezek a nyugisabb évek tették lehetővé, hogy családot alapíthasson? Ha a Locomotiv tovább robog, akkor talán erre nem is került volna sor?
Könnyen lehet. 1986-ban ismertem meg a feleségem, aki akkor kezdte a színi pályát. Nagyon sok időt tudtunk együtt tölteni, aztán amikor elköltöztünk Szentendrére, és úgy döntöttünk, hogy gyerekeket vállalunk, ő otthagyta a színpadot, és a családot választotta életpályának. Két lányunk született.
2007-ben a Szigeten láttuk őket a színpadon az LGT-vel, a kisebbik fuvolázott, a nagyobbik énekelt az Áldd meg a dalt című nótában. Követték az édesapjukat, és zenei pályára léptek?
Rebeka és Eszter akkoriban még intenzíven zeneiskolába is járt. Aztán jött az érettségi, az egyetemi évek, diplomáztak, és elvitte a cica, hogy így fogalmazzak, a zenei életüket. Másképpen szólva, a tanulást és a zenét nem lehetett már együtt csinálni. Néha persze leülnek, zongoráznak, szól a fuvola, a lexikális tudásuk zenei téren óriási.
Visszatérve a zenekarra, nem tartottak attól, hogy a leállás évei alatt az LGT csendben lassan elmúlik?
Nem. Hiszen láthatta, hogy milyen szépen feltámadtunk utána.
Igen, de végül is 1992 májusában a Nyugati Pályaudvaron adott búcsúkoncertek arról szóltak, hogy befejezték.
Arról szóltak, de aztán meggondoltuk a dolgot. Azt mondtuk, hogy a kevesebb több alapon legyen akkor pár évente kis turné és nagykoncert, ugyanakkor nagylemez is, így jött ki 1997-ben a 424-Mozdonyopera és 2002-ben A fiúk a kocsmába mentek.
Új koncepciójuknak köszönhetően a közönség nagyon ki volt éhezve az élő Loksira, 1999-ben a Felvonulási téren kétszázezer ember előtt játszottak, és a frenetikus hangulat a Szigeten is a régi időket idézte.
Abszolút. Élőben utoljára 2013-ban léptünk fel Alsóőrsön. Somló Tomi halálával 2016-ban lett vége az LGT-nek, közös megegyezéssel oszlattuk fel a zenekart. Ez nem jelenti azt, hogy nem zenélünk együtt, most is játszom Soltival a Zenevonat-produkcióban, augusztusban Presserrel és az Amadindával adunk több koncertet a Klebersberg Kultúrkúriában.
A Zenevonat műsorában értelemszerűen LGT számokat játszanak?
Természetesen. Az Abrakazabra együttes vendégei vagyunk Soltival, Heincz Gábor Bigával és Veres Mónika Nikával.
Jelenleg Szentendrén élnek a feleségével. Óbudáról mikor költözött el?
1986-ban eladtam a Hármashatár-hegy oldalában álló régi villa felső szintjét, ahol laktam, és megvásároltam az első szentendrei házamat. Korábban még sokáig visszakényszerültem az aquincumi szülői házba. (nevet) Két-három év távollét után mindig visszamentem kicsit, aztán a Hármashatár-hegyen megragadtam.
Már esett szó a tanítványairól. Szentendrén tanít gitárt.
Azokban az években, amikor a zenei szünetecskék voltak, kvázi időkitöltés miatt fogtam bele. Volt öt évem, amikor intenzíven csináltam, az egyik évben harminc tanítvánnyal foglalkoztam. A kezdőktől a haladókig jártak hozzám, a nyolcéves balkezes kislánytól az ötvenkét éves orvos barátomig. Az elmúlt években úgy alakult, hogy egyre kevesebb időm maradt az oktatásra.
Miért alakult úgy?
Három éve visszatértem a színpadra, újra nagyon sokat játszom. Idén nyáron is zakatol a Zenevonat, mellette fellépek a Csík zenekarral, az Ivan & the Parazollal, az Ismerős arcokkal, Charlie-val, a Napos Oldal zenekarral, Für Anikóval, Malek Andreával, Firkinnel és a saját formációmmal, a Trióval, illetve sok helyre hívnak szólóestre.
Térjünk még vissza picit az LGT-hez! Olvastam, hogy óriási mennyiségű hang- és képfelvétel van a zenekar birtokában, amit még nem jelentetett meg. Miért nem?
Tengernyi felvételünk van valóban. Ha csak a Nyugati pályaudvar koncerteket nézzük, a zeneanyag csupán fele jelent eddig meg CD-n és DVD-n.
Azóta sem történt elmozdulás az ügyben?
Nem. Vegyük a Nyugati pályaudvar koncertek kiadatlan felét. Mindenekelőtt be kellene vonulnunk egy stúdióba, átnyálazni az anyagot, soksávos felvételekről van szó. Ez a rész használható, az a rész nem, a soundon javítunk, a képfelvételen javítunk – rengeteg idő és munka.
Drukkolok a zenekarnak, hogy egyszer sikerüljön tető alá hozni!
Telnek az évek, de bármi megtörténhet.
Végezetül jöjjünk még vissza kicsit Óbudára! Vannak helyek, ahová szívesen benéz?
Hogyne! Például Ószeres Frici barátom régiségboltjába, ahol most vagyunk. (Ószeres Frici, a gróf és az igazi Zsola műintézete. Óbudai Anziksz, 2016 nyár – a szerk.) Rendszeresen itt adok interjúkat, itt találkozom a fotósokkal. Itt olyan tárgyakkal vagyok körülvéve, amelyek kicsit visszaidézik a régi Óbuda, a régi polgári lét illatát, hangulatát, ezért nagyon szeretek itt lenni.
Régi barátság fűzi Fricihez?
Sok évtizedes. Ja, és elmondanám, hogy idefelé jövet az autóban pedig pont olyan helyek jutottak eszembe, amik már nincsenek meg. Például emlékszik még valaki az Óbudai piacra, amikor ecet- és jéggyárocska is volt ott a Vörösvári út sarkán? Bizony ám! És emlékszik még valaki Huszár úrra, a nagyszerű kárpitosra? A Vörösvári út száznemtudom hányban, még a régi házikóban volt a műhelye. Rá azért is emlékszem jól, mert édesapám hatvan évig volt epedarugó készítő, így ismertem az összes nagynevű kárpitost a régi Óbudán.
Szokott fellépni Óbudán?
Az Óbudai Társaskörben volt szerencsém együtt játszani az Óbudai Danubia Zenekarral. Egyébként néha beugrom az épületbe, csak úgy. Hogy kicsit visszaemlékezzem arra a nyolc évre, amikor a kölyök James ide járt gitározni tanulni. Csak átgyalogolok a Fricitől, kétszáz méterre van.
