Keresés
rovatok
novella | 2021 tavasz
Fotó: pexels.com
Bartók Imre
Lépéshiba
Pazar minimalizmus a máskülönben festői tájban. Egy minden ízében kimért, gondosan egymáshoz hegesztett acéllemezekből álló, egyszintes, hatalmas üvegtáblákkal kirakott konferenciaközpont. Az áramvonalas monstrum úgy emelkedik ki sötét környezetéből, mint valami békés, láthatatlan lényektől hemzsegő, örökké zümmögő alvilágból. Ha megállunk előtte, a háttérben felsejlenek a tengerparti kisváros éles sziklakiszögellései, a rajtuk túl kezdődő, türelmesen csapkodó hullámok, és a víz fölé boruló, kifakadni kész, fekete buborék: a koraesti égbolt.

Damien Lazard a szeme sarkából érzékelte, hogy egy kéz indul el felé. 

Sokféle lehet egy mozdulat, de bármilyen is, beavatkozik a dolgok rendjébe. Márpedig ő szerette a dolgok rendjét, szeretett elidőzni a pillanatban, és hiába szokta meg, mindenki mással együtt, hogy nem tarthat szünetet, azért még sóvárgott utána. Ezért aztán nem igazán szerette mások mozdulatait, néhány kivételtől eltekintve, természetesen, ez a mostani azonban nem tartozott ezek közé. 

A szeme sarkából érzékelte, mert a figyelme már percek óta máshol járt. A padlótól mennyezetig húzódó, és vagy húsz méter széles üvegfalon kopogó esőt figyelte. Már délután szemerkélt, de mostanra rendesen rázendített, és a konferenciaterem belsejét megvilágító lámpák fénye bájos akvarellekké varázsolta az üvegtáblákra csorgó vizet. Damiennek fotografikus memóriája volt, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló, mert nem emlékezett ugyan mindenre, amire viszont igen, arra ijesztő, már-már fájdalmas élességgel, és tudta, hogy most majd ezekből a mintákból is jó néhány megmarad a fejében. Gyors egymásutánban megjelenő, jelentés nélküli tájképek, felderítetlen országok. Turner világa: fény, amely fejedelmi pompájában trónol árnyai felett, víz, amely még sosem találkozott semmi terresztrikussal. A tekintete nem állt meg a másodperc törtrésze alatt születő és elmosódó képeknél, hanem továbbvándorolt a hatalmas üvegtáblák előtt parkoló kocsikra, hátha várakozik az egyikben valaki, hátha megpillant valamit, egy nyomot, amelyen elindulhat. Vajon hogy jut vissza a szállodába? 

Aztán csak azt látta, hogy mi közelít felé. Egy kéz volt, de hosszabbnak tűnt, mint amire számított, mintha egy protézis volna, egy kesztyűbáb, netán egy kesztyűbáb, amely a protézist tartja, a kesztyűbáb mögött pedig az igazi kéz.

Érthetetlenül hosszúnak tűnt, rugós bohóckar, és már jócskán áthaladt a tábla felé eső végén, megszegve ezzel a sakk íratlan szabályai közül az egyik legfontosabbat, nevezetesen, hogy döntetlen esetén a két kéznek a centrummezők fölött kell találkozniuk egymással. 

Felpillantott, és Zjamenev arcába nézett. Nem sokat tudott kiolvasni belőle. Hideg fény ugrált benne, talán kimerült volt, mindenesetre nem tudta leplezni az elért eredmény felett érzett elégedettségét. Még csak ajánlania sem kellett a döntetlent, annyira magától értetődő volt. Nem megegyezés kérdése, hanem megfellebbezhetetlen tény. 

Rövid tétovázást követően Damien is kezet nyújtott. Egy röpke másodpercig latolgatta, hogy talán a szokásostól eltérő erővel szorítja-e meg a rátámadó jobbot, esetleg megszorítsa, épp csak alig érezhetően, ezzel jelezve, hogy tudomásul vette a másik tolakodását, a territoriális törvények és az asztal mellett érvényes protokoll szimbolikus,  és annál súlyosabb áthágását, vagy netán, ellenkezőleg, ernyedten bocsássa rendelkezésére ujjait, mintegy a rosszallás, vagy, ha a másik úgy kívánja értelmezni, egyenesen a megvetés jeleként. Mindez azért sem volt mellékes, mert a Breyer-rendszerben lebonyolított verseny párosítási szabályaiból következően minden esély megvan rá, hogy az utolsó két nap egyikén ismét összekerülnek majd egymással, és akkor majd ő fogja vezetni a sötét figurákat. 

– Döntetlen – jelentette be a bíró, mintha a játékosokat külön tájékoztatni kellene az eredményről. Odalépett, hogy megállítsa az órát. – Pedig azt hittem, ezt be fogod húzni, Dami!

Emiatt akár panaszt is benyújthatott volna. Mégiscsak hallatlan, hogy egy versenybíró, még a legjobb szándékokkal is, de megjegyzést tegyen egy játékos teljesítményére. Középkorú fickó volt, és mint az eligazításon kiderült, helyettesként ugrott be a FIDE egyik hivatalos küldöttje helyett. Ross MacKie-nek hívták, a lakosság döntő többségéhez hasonlóan ő is halászattal foglalkozott, hogy aztán a munka fáradalmait hétvégénként a helyi sakk-klubban pihenje ki, és ha nem lett volna rögtön világos, hogy a bíráskodást élete legnagyobb megtiszteltetésének tekinti, ezt még azzal is nyomatékosította, hogy minden forduló előtt autogramokért ostromolta a versenyzőket. „Az unokaöcsémnek lesz”, mondta már sokadik alkalommal egy mesterjelöltnek, aki azóta sem akarta elhinni, hogy nem tévesztették össze valakivel.

Zjamenev hozzálátott, hogy visszaállítsa a figurákat a helyükre. Már végzett az alapsorral, amikor megállt a keze a levegőben. Szája keskeny mosolyra húzódott, latolgatta, hogy belekezdjen-e, de hát már rég eldöntötte, színjáték az egész. 

– Bevallom, a Vd4 meglepett – mondta. – Ez egy teljesen halott változat. 

Damien a táblát nézte. Ő még nem állította vissza a saját figuráit, így a félig reinkarnálódott sötét haderő most fenyegetően nézett szembe azzal a maroknyi, a tábla különböző pontjain magányosan tébláboló bábujával, amelyek a parti végén még talpon maradtak.

Egy rossz futó, két gyalog, és a király. Sötétnek mindösszesen egy futója és a királya maradt, csakhogy az ellenkező színű futók zavarbaejtő szabályszerűségei miatt a kialakult állásban, mint azt Lasker doktor valamelyik baden-badeni vakációja alkalmával levezette a Deutsches Wochenschachban, még a kettős gyalogelőnyt sem lehetett érvényesíteni. Ezzel együtt Damien pontosan tudta, mennyire nevetséges, hogy az ellenfele „halottnak” minősít egy olyan változatot, amelyben a középjáték elejétől fölényben játszhatott, és ahol jó eséllyel győzelmi esélyeket is elszalasztott; ezt majd a szállodában ellenőrzi, már amennyiben addig nem közli vele valamelyik túlbuzgó kollégája vagy az egyik néző, aki élőben követte a komputeres elemzést, hogy pontosan hol hagyta ki a nyerést. 

– Micherinko-Guardini – felelte kurtán. – A tavalyi olimpián.

Zjamenev kérdőn nézett rá. Damien nem tudta eldönteni, hogy ez is a színlelés része, vagy tényleg nem tudja, miről beszél. 

– Micherinko is Vd4-et játszott és simán nyert. Igaz, ott a sötét gyalog a6 helyett még mindig a7-en állt.

– Nos, talán éppen ezen múlt – jegyezte meg Zjamenev, majd felállt az asztaltól.

Damien követte a tekintetével, ahogy átmegy a terem másik sarkába, szóba elegyedik egy másik orosszal, majd az arcába tol egy pogácsát. Elég feldobottnak tűnt, legalábbis hamarosan már a térdét csapkodva nevetett a társa poénján. Cseverészés közben többször is felé pillantottak; persze lehetséges, hogy nem őt nézték, hanem általában a versenyzőket – elég sokáig tartott a játszmájuk, de három asztalon még folyt a játék –, mindenesetre Damien biztosra vette, hogy róla beszélnek. Ezek mégiscsak oroszok, gondolta. Kissé úgy érezte magát, mint Fischer az ’50-es évek zónaközi versenyein, ahol tizenöt évesen, szinte még kölyökként szál egyedül kellett szembenéznie egy egész szovjet hadosztállyal, egy hallgatag elit alakulattal, amelynek tagjai Moszkvától Vlagyivosztokig, Cseljabinszktől Voronyezsig már az első pólyázás óta arra készültek, hogy közösen hajtsák igájuk alá a világot; nem csupán sokkal rutinosabbak voltak nála, de ha a versenyhelyzet úgy kívánta, simán megbundázták a játszmáikat, hogy egyet-kettőt dobogóra segítsenek a sajátjaik közül, ezzel értelemszerűen letaszítva onnan az amerikai csodagyereket. 

Felpakolta a figuráit a helyükre, aláírta a játszmalapot, majd felállt, és a versenyzők ruhatárjából kikérte a kabátját, illetve egy külön erre a célra telepített kis széfből előbányászta a mobiltelenfonját. Nem esett nehezére elfogadni ezt a gyakorlatot, hiszen már azóta érvényben volt, hogy egyáltalán profi versenyző lett; az intézkedéssel a komoly sakkozók többsége is egyetértett. Úgy tervezte, csak a hotelben fogja ellenőrizni a játszmát, de végül győzött a kíváncsiság, megnyitotta a hatszáz eurós ChessFixPro appot, amelyben a Stockfish egy módosított és ezerféleképpen személyre szabható verziója pörgött, majd betöltötte az aznapi élő mérkőzések menüsorát. A North Berwick International rögtön az első volt a listán. Két kattintás, és már le is gördült a saját játszmalapja. Lazard – Zjamenev ½-½. Egy röpke pillantás a görbére. Enyhe világos előny, majd egy komolyabb pontatlanság sötét részéről, amit azonban nem tudott kihasználni; az ilyesmit egy hirtelen a magasba szökő, majd onnan a korábbi szintre rögtön visszatérő csúcs jelzi. Egy félnapos gazdasági világválság grafikonja. A hiba után végig megmaradt, sőt – egyetlen megingást leszámítva – még fokozódott is a világos fölény. A gyorselemzés szerint Lazard pontatlanságainak száma nulla, hibáinak száma egy, súlyos hibáinak száma nulla. Zjamenev pontatlanságainak száma kettő, hibáinak száma egy, súlyos hibáinak száma nulla. Ennyivel persze nem lehet feltárni a parti mélyrétegeit, a program ugyanis, legyen bármilyen fejlett, sokszor még mindig azért azonosít valamit pontatlanságként, mert egyszerűen nem érti a mögötte meghúzódó stratégiai megfontolást, vagy, ami még rosszabb, elavult megnyitási adatbázisból dolgozik; bár ezt a havonta frissülő ChessFixPro esetében majdhogynem ki lehetett zárni. Mindenesetre a súlyos és a közepes hibák ügyében tévedhetetlen.

A világos hiba a 23. Vd4 lépés volt.