Gimnazista volt, amikor a pesti utcákon kitört a forradalom. Hogyan jutott el ennek a híre Óbudára?
Óbuda, mint a többi külkerület, kisváros volt még 1956-ban. Október 24-én, a forradalom másnapján, megjelentem az iskola előtt megírt, kész leckékkel, és nem értettem, hogy miért nincs tanítás. Semmiről nem tudtunk. Azok az osztálytársaim is ott lődörögtek, akik tudták, és kiröhögtek, hogy te nem tudod? Mit? Hát forradalom van! Mondom, ne hülyéskedj! A bátyád szavalt a Petőfi-szobornál. Micsoda? Harcok voltak a Rádió, meg a Parlament környékén. És akkor az egyik osztálytársam elzúgott mellettem a Bécsi úton egy nyitott teherautón, nemzeti színű zászlót lengetve. Mondom, hát itt tényleg van valami. Ez nem lehet, átlépett rajtam a történelem, elment mellettem, én kimaradtam mindenből! Valami rémlett, mert mesélték a szüleim, hogy egy bácsi, aki éjjel dolgozott, hajnalban jött haza, és mondta, hogy lövöldözések voltak Pesten, benn a városban. A szüleim persze rettenetesen fogtak, és mindenféléket kellett hazudnom, hogy hová megyek, de azért egyszer belógtam, hogy megnézzem a bátyámékat, akik a Petőfi téren laktak. Ez október 27–28-án lehetett, akkor már sétáltak az emberek az utcán, de azért még mindig volt itt-ott puskaropogás. Természetesen nagy fájdalom volt november 4-e.
Talán nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, végső soron szerencse volt, hogy Óbudán érte ez a történelmi fordulat.
Utólag visszagondolva, ha 23-án este találkozom a bátyámmal, akkor lehet, hogy most nem beszélgetünk. Anyai ágon borzalmas erős volt bennünk ez az érzés, ez a pátosz nélküli, megalapozott hazafiság. A nagyapánk, aki malomtulajdonos volt, és osztrák-magyar nyelvterületen élt, nagyon kirakta a magyarságát, és néha olyanokat mondott, hogy azt mondták a csendőrök, na Göndöcs bácsi, akkor most egy napra kicsit bevisszük! A többi ember miatt nem hagyhatták, úgyhogy a nagyapám néha benn volt a sityin, bár a csendőrök is haverok voltak, de muszáj volt bevinni, mert a mondandójának magva nagyon is komoly volt. Egy április 4-i ünnepélyen föl kellett olvasnom a Vígszínházi csata címet viselő, nem tudom én, milyen írónak a könyvéből. Arról szólt, hogy a szovjet csapatok hősiesen harcoltak a Vígszínház környékén, csak éppen én azt is tudom, hogy szétlőtték, láttam róla képeket. Nem öltöztem ünneplőbe, és az utolsó mondatnál, hogy: „És akkor felszabadultunk!”, becsuktam a könyvet, és kívülről, séróból mondtam, olyan hangsúllyal, hogy nyilvánvaló volt. Másnap behívtak az igazgatói irodába, és a kezembe nyomtak egy körlevelet, amiben az állt, hogy Sinkovits Lászlót – akkor még a családi nevemen hívtak – igazgatói megrovásban részesítem, mert hazánk felszabadulásának 12. évfordulóján nem tanulta meg a szerepét – szemét volt, mert nem kellett megtanulnom, csak fel kellett olvasnom –, és az alkalomhoz nem illő öltözékben jelent meg. És ezt végig kellett vinnem, minden osztályban nekem kellett felolvasni. Jóval később tudtam meg egy osztálytársamtól, hogy az ő édesapja akkor olyan pozícióban volt, hogy beleszólhatott még emberek sorsába, és ő mentett meg attól, hogy az ország összes középiskolájából kizárjanak. Ezért!
Meséljen egy kicsit arról, milyen volt az árpádosok élete az iskolaidő után?
Hazamentünk, gyorsan megcsináltuk a leckét, és vagy foci a grundon, vagy télen szánkózás a hegyoldalban. Micsoda ródlipályák voltak, nem volt még beépítve az óbudai hegyoldal! Volt a „kis halál”, ami a Bécsi útról ment fel, és volt a „nagy halál”, ami fent volt a Margit kórház mellett. Ott volt is nekem egyszer egy ilyen „nagy halálom”. Utáltam a vas szánkót, de egy osztálytársam rávett, menjek vele. Nem szerettem elöl ülni, mégis ott ültem. Hatalmasat estünk, egyből mentünk a Margit kórházba. A Kerék vendéglővel szembeni telek, ahol most a Kandó kollégiuma van, akkoriban teljesen üres volt. A ’20-as, ’30-as években egy régi temető volt ott, aminek az egyik gyönyörű barokkos kapuja még hosszú ideig állt a hegyoldalban. Az alatt lehetett felmenni a kis kápolnához, a Kálváriára. Akkoriban ott, a hegyoldalban, a bokrok között lehetett cikcakkban lejönni. Időfutamokat rendeztünk, egyik osztálytársunk elhozta a tornatanár papájának stopperóráját. Este, elemlámpával, fentről indultunk, el-eltűnve a bokrok között. És akkor még a Bécsi úton nem volt forgalom, de a gyerekeimet már fel kellett hordanom a Hármashatár-hegy tetejére szánkózni.
Úgy tudom, a sport később is jelentős szerepet játszott az életében.
Valóban, és ehhez a Margitsziget is hozzájárult, ami valamikor a III. kerülethez tartozott, s foglalkoztam is a történetével. Életünk egyik fontos helyszíne volt, főleg főiskolás korom után, amikor feljöttem Budapestre. Harminc évig jártam a Margitszigetre, a művész sportkörbe teniszezni. Ott volt a sportuszoda szomszédságában, s az ember nem tudta úgy lehúzni a tornacipőjét, hogy közben két világnagyságot, olimpiai legendát ne lásson, különböző korosztályokból. Ott jártak, ott jöttek-mentek, húzták fel a gatyájukat, akik már harminc évvel azelőtt olimpiai bajnokok voltak, most meg edzők. Hatalmas varázsa volt a Margitszigetnek! Volt egy remek kis oda-vissza járat, ami a Tímár utca végén indult. Később megszüntették, pedig még a háború után meg a ’70-es években is működött.
Egy korábbi beszélgetésben Helyey László mesélte (az Óbudai Anziksz olvasói a 2022. őszi számában olvashattak erről, H.A.), hogy gyakran jártak együtt III. kerületi TTVE-meccsekre.
Mi nagyon jóban vagyunk Lacival, csak az élet néha elver egymás mellől minket. Tényleg így volt, mi hoztuk fel a III. kerületet. Szegény Gelley Kornél ott lakott a közelben, még edzésre is lejárt. Egyszer eltörött a lába, mert mezítláb rúgott tizenegyeseket. Nagyon meghitt hangulata volt, és Kornélnál mindig volt egy kis vörösbor eldugva, egy kis palackban, csak mint afféle hangulati elem.
Végvári Tamás is lejárt, meg Vajdai Vili is. Kornél kezdett először hívogatni minket, és felhoztuk a csapatot, ahogy később a Budakalászt is felhoztam a másodosztályba. Ugyanazokat az érzéseket, reminiszcenciákat lehetett itt is megélni. A TTVE megszűnt valamiért, keresem és nincs, nem tudtam kinyomozni a történetet.
Az Árpád Gimnáziumból később sokan meghatározó egyéniségei lettek a magyar színjátszásnak. Voltak-e ennek előjelei a gimnáziumi években?
Alapítottunk színjátszó kört, odajárt Kőmíves Sanyi kollégám; az ő testvére, Kőmíves Bori, aki a rádió színészegyeztetője lett; Götz Béla, aki az újlaki templom fölött lakott, a Madách Színház díszlettervezője, Götz Anna színésznő papája. A Fiúk, lányok, kutyákat adtuk elő, emlékszem, de már akkor megtapasztaltam az eltiltást, mert az említett április 4-ei botrányom miatt az igazgató nem engedte bemutatni. Szó szerint emigrációba vonultunk, a Kőmíves család elintézte, hogy a Zsigmond téri iskolában eljátszhassuk a darabot, majd rehabilitáltak bennünket, és bemutathattuk végül az Árpád Gimnáziumban is.
Sokszor felmerül, vajon mi magyarázza, hogy Krúdy Gyuláról éppen szeretett Óbudáján nincs elnevezve utca.
Nem akarok senkit kritizálni, ne vegye magára se a mostani polgármester, se visszamenőleg az összes tanácselnök, de mindig tapasztaltam Óbudán az értelmiség megbecsülése terén egy kis visszahúzódást, méltánytalanságot. És ez alól a fivéremet és magamat se vonom ki. Nem kérek számon semmit a kerülettől, voltak apró kéréseink, ami nem került volna többe, mint egy aktát odébb tenni, amikor újból meghonosodtam Óbudán. Nem kívánok részletekbe bocsátkozni, mert nem szeretnék személy szerint senkit megbántani, nincs bennem semmi indulat, csak egy ilyen mollos szomorúság, hogy igen, van ebben valami, bizony hogy van! Nemcsak erről az egy utcáról van szó, hanem egy kicsit mindig azt éreztem, minthogyha teher lenne a mindenkori vezetésen, hogy ilyen nagy történelmi múltja van a kerületnek. Mintha azt mondanák, hogy sem erkölcsileg, sem anyagilag nem tudunk kérem szépen eleget tenni ennek, mert ez egy óriási feladat. Ez több jelből, több elhanyagolt dologból is kiderült – nem csak a művészetben.
Gelléri Andor Endrét is megemlíthetjük itt talán. (Az interjú készítésének idején még nem létezett, de a közelmúltban Gelléri Andor Endre kapott egy utcát Óbudán – a szerk.)
Tizenvalahány évig a Beszterce utca 28-ban laktunk, tehát a Gelléri Andor Endréék házával szemben. Lányát, Ágnest a rádióból ismertem. Nagyon szerettem, egy időben sokat dolgoztunk együtt, de már rég nem találkoztam vele. Azt a világot, amit Gelléri megírt, kevésbé ismertem, csak a szomszédoktól, az osztálytársaim szülein keresztül, akik Óbudának az úgymond munkás közegében dolgoztak. Rápendülök én mindenre, ami érdekes meg szép, meg gyönyörűen van megírva.
Engedje meg, hogy még egy szomorú jelenségről megkérdezzem. Máig felejthetetlen, amikor a Flórián téri aluljáró múzeumi tábláit röviddel az átadást követően tönkretették…
Majdnem elsírtam magam! Valami elképesztő, máig nem értem. Van ilyen a világon, de én ezt Európában nem tapasztaltam. A lengyelek az óvárost, ami Varsóban a földdel volt egyenlő, régi dokumentumok alapján újjáépítették. Ki vannak téve a poszterek, hogy hogyan nézett ki a bombázás után, de azon egy lengyel fiatal egy karcolást sem ejtene!
Ez olyan, mint az oktatás: mindegy, hogy a tanár mit végzett, hogy egyébként hogy rajzol, milyen erényei vannak, mennyit kerékpározott le egyben, s hogy ezért fel lehet rá nézni… Nem, mindez nagyon becsülendő, de azért lehessen rá felnézni, mert felkelti a diákjai érdeklődését valamilyen irányban!
A sok szép gyermekkori emlék ellenére egyszer csak eljött az a pillanat, amikor elköltözött Óbudáról.
Óbudáról azért jöttünk el, mert elvesztette mindazt, ami miatt szerettük. Nagyon vonzódtunk az idősebb emberekhez. Balatoni kis nyaralónkat is azért hagytuk el, mert az idősek elmentek, és nem jöttek olyan fiatalabbak, akik érdekesek lettek volna. A rákosista ’50-es évek vasárnapjain Mécs Lászlót, a papköltőt mentünk hallgatni az óbudai templomba, és vállaltuk ennek az ódiumát. Nem rejtekutakon mentünk, hanem nyíltan. Óbudán az utcán fiatal párok sétáltak gyerekkocsit tolva, öregek egymásba karolva; az emberek köszöntek egymásnak, miközben a vasárnapi ebéd illata úszott a levegőben. Utána történt, ami történt, a lakosság kicserélődött. Egy ideig még volt valami romantikája számunkra, mert a babakocsit toló házaspárok „Csókolom, Gabi néni!”-t köszöntek a feleségemnek, aki tanította őket. Ez duplán visszajött, mert Andrea lányom vezeti az Eurocenter felső részén található Aerobic stúdiót, és kik járnak hozzá? A feleségem tanítványainak a gyerekei. És üzennek, hogy csókoljuk a Gabi nénit. Ezek gyönyörű szép dolgok!
Jelenleg Budakalászon él…
Ötvenéves korában az ember már nehezen költözik, mégsem volt megrázkódtatás, mert körbenézek, és látom az összes hegyet. Fiatal koromban mindet bejártam, egy részét most is, de csak ősszel, mert rettenetes kullancsveszély van, félek tőle. Itt a Duna, a fiamnak saját építésű kílbótja van, úgyhogy ugyanúgy megy szépen tovább az élet.
Sokfelé kereste a hajdanvolt Óbudát, és azt mesélte, a közelmúltban megrázó élményben volt része, amikor egyszer csak úgy érezte, rátalált…
Valóban egyszerre volt felkavaró és lesújtó ez az élmény! Tavasszal a soproni színházban vendégszerepeltem, s egyik szabad napomon átsétáltam az Ikva patakon, majd a Balfi úton jobbra fordultam. Egy vendéglőt kerestem, amit aztán meg is találtam. Azt hittem, rosszul vagyok: az 1. számtól a 121. számig a maga teljes valójában a hajdani Óbudán voltam, de ezer százalékig! Mikor megértettem, hogy nem a tudatom csalt meg, valami mérhetetlen fájdalom és düh fogott el. Hogy soha nem derül már ki, hogy valóban szükséges volt-e elbontani egész Óbudát! Mert ugyanolyan házakat láttam ott állagóvás, felújítás alatt, és vigyáztak rá. Nem tudok már bedőlni a hazugságoknak, ilyet egész egyszerűen nem lehet csinálni!
Az óbudai kiskocsmák fontos részét képezik a kerület legendáriumának, talán személyes emlékei is lehetnek még ezekről.
Az óbudai kiskocsmákat ’48-ban mind államosították. Némelyik tulajdonos meg tudta tartani magának, ilyen volt a Kenyeres utcában a Hickmann Hörpintő, amiből ma valami francia kocsmát csináltak. Az volt a törzshelyünk. Amikor a vörös salakot lebetonozták, tudtam, hogy vége. A vörös salakot azért tudom pontosan, mert édesapámnak, amikor kerthelyiségben dolgozott, magas szárú cipőt kellett felvennie. Felcsapott hátul a salak, és állandóan tisztítani kellett a nadrágját, főleg, hogyha eső után visszatértek a vendégek. A Kerék vendéglőt Pintér vendéglőnek hívtuk, mert Pintér volt a tulajdonos neve, de hívtuk Rücskösnek is, mert kívülről rücskös a borítása. Régen ez egy tipikus vasárnapi kisvendéglő volt Óbudán, olajos padlóval, vörösréz borítású söntéssel. Át lehetett menni egy kis terembe, ami olyan volt, mint egy szoba. Ezt kérem vissza állandóan Magyarországon, aminek hagyománya van, s amit Sopron környékén meg is találtam, tehát biztos nem lehetetlen. Kollégáimmal egyszer bementem Saint-Étienne-ben egy vendéglőbe, felmentünk az emeletre, ahol volt két szoba. Majdhogynem vártam, hogy leül a tulajdonos a zongorához játszani, és körbejár a leveses tál vadidegen emberek között, minthogyha egy polgári családnál lennénk. Olyan képek voltak a falon, mint egy privát házban. Ilyesmi volt annak idején a Kerék vendéglő. Be lehetett menni kis mellékszobákba, ahol vagy biliárdoztak, vagy kártyáztak, de inkább kártyáztak, mert mindig csöndes duruzsolás szűrődött ki, és dőlt a szivarfüst. Szüleim üvegkancsóval küldtek le sörért, mikor édesanyám azt mondta, hogy öt perc múlva merem a levest. Alig értem fel a pultot. Első alkalommal, mikor lementem, apám azt mondta, hogy mondd meg a csapos bácsinak, hogy a hanzlit ne tegye bele. A hanzli a csapolásnál a tálcában összefolyt sör, amit, ha valaki nem figyelt, a kevésbé böcsületes csapos hozzálöttyintette. A csapos el volt ájulva, hogy kisfiam, te ezt honnan tudod. „Az apukám mondta, aki szintén vendéglős, úgy tessék vigyázni!” – mondtam én. Otthon elmeséltem, nagyon megdicsértek, és mindig engem küldtek. Érdekes, abba nem ittam bele, mint a már említett miseborba. A bátyámról van egy történet, hogy amikor még megvolt a vendéglőnk Kispesten, volt kerthelyisége is. Kétéves kisfiú volt akkoriban, és néha a vendégek küldték, hogy hozzon egy fröccsöt. Egyszer azt látták, hogy beleivott a fröccsbe, s jött tovább. Kérdezték, hogy miért ittál bele? Mert van ott két lépcső, le kellett mennem, és attól féltem, hogy kilötyög, válaszolta ő ártatlan tekintettel.
Érdekes, hogy Óbudának hosszú ideje nincs állandó színháza. Színművészként és óbudaiként gondolom, hogy erről Ön is gondolkodott már…
Amikor a ’70-es évek közepén teljesen mellőztek, volt egy tervem, hogy rendszeresen rendezzünk előadásokat az Óbudai Művelődési Házban. Tartott ott előadásokat a József Attila Színház is, amikor tatarozták, és mi is próbáltunk ott egyszer. Nagyon sokan a tradicionális színházakba járnak, és nincsenek olyan színházi hagyományai a kerületnek, hogy különösebben igényelné. Most egy kicsit karakternélkülinek érzem. Nem nagyon merek nyilatkozni, mert tíz év óta nem fordulok ott meg, nem megyek ottani emberek közé, de azt hiszem, ugyanazon gondokkal küzd, mint minden olyan kerület – Újpest, Kispest –, ahová berakták, és sajnos nemcsak szó szerint, de az emberek gondolkodásába is berakták ezeket a betontömböket, és kialakult az emberekben az egymással szembeni közönyösség. Valami oknál fogva pár évvel ezelőtt a békásmegyeri lakótelep egyik épületébe kellett mennem, és komolyan mondom, féltem a liftben. Nem voltam soha a New York-i Harlemben, de olyan érzésem volt. Ugyanakkor a Vörösvári úton a cikcakk házban lakik Szokolay Ottó kollégám, a fiam keresztapja, s ott rendezettek a körülmények, teljesen tiszta, másfajta réteg is lakik ott. Régen úgy épültek a városrészek, lásd Wekerle-telep vagy Valéria-telep, hogy minden társadalmi réteg megtalálta a maga helyét. Nem megkülönböztetés ez, nincs ebben semmi káros indulat vagy nézet, hanem afelé kellene közelíteni, hogy nem mindenkit egy kalap alá vonni, mert ez hazugság, hanem hogy minden embernek lehetősége legyen az igényeit megtalálnia.
Mit gondol, milyen lesz Óbuda száz év múlva?
Óbudával kapcsolatban sok kérdőjel van bennem. Mi lesz a lakótelepek sorsa? Az épületek sorsa? Mit lehet ezzel csinálni? Ezeknek az állaga romlik, s ez nagyon sok embert érint, miközben hirdetik és vásárolják. Nem vagyok építész, nem tudom, hogy ledőlnek vagy egészségileg lesznek lakhatatlanok. És nem egy vagy két épület, hanem Óbuda városrészei! Ezért nem nagyon tudok Óbuda sorsán álmodozni. Azt remélhetjük csak, hogy szerencsésen fejlődik majd az ország, hogy a vezetés, a gazdasági helyzet stabilizálódik. De miközben fullad a Hármashatár-hegy, fullad a Mátyás-hegy, mélységesen fel vagyok háborodva. Nem akarok senkit megbántani, de olyan helyen építkeznek, hogy lehetetlen, elképzelhetetlen, hogy nem korrupció van mögötte. És nem csak a máról beszélek, de az elmúlt 10-20 évről. Óbuda bontásával kapcsolatban pedig saját történeteim vannak névre szólóan, de ez nem publikus. Itt van például a Római-part. Szoktam arrafelé futni, átmegyek a csónakházakhoz. Lenn voltam a múltkor, mert megkedveltem a pétanque nevű francia golyójátékot. Olvastam az újságban, hogy a Béke csónakház után kettővel van egy Pétanque-klub, megkerestem őket, faxon elküldték a játékszabályokat, és felhívtak, hogy hol szerezhető be. Nagy öröm, amikor azt látom, hogy a kerület elhalt végtagjain megmozdul egy kisujj, és buli van, tüzet raknak, megy a verseny, gyerekek, felnőttek és öregek játszanak együtt, míg halkan fortyog a bogrács…
