Az I want to believe címet viselő kiállítás két, különálló részéből a Genesis now alcímet viselő sorozat képeit – és installációját – Yuval Noah Harari Homo deus című könyvének egyik tanulmánya ihlette. Eszerint az értelmiségi réteg nagyobb része inkább hisz a teremtéstörténetben, mint az evolúciós elméletben. Amennyiben feltételezzük, hogy az embernek van lelke – márpedig miért ne feltételeznénk –, akkor kínos zavart okozhat a halál semmibe vezető elfogadása, hiszen a test mellett a lélek is megsemmisül, ha nem hiszünk egy, a földi élet utáni misztikumban.
Wirth zsalukövekkel szimbolizálja a lelket, ezzel ellentmondva az általánosnak mondható súlytalan lélekfelfogásnak. A képeken feltűnő ufók, fénycsíkok, gondosan választott, nyomasztó, színes formák pedig tovább mélyítik ezeket a kétségeket.
A kiállítás címe, az I want to believe viszont a teret uraló macskás önarcképsorozaté. Igen, önarcképek. Wirth – elmondása szerint – sosem szerette magát festeni, a saját érzelmeket idegen emberek arcával illusztrálni pedig furcsának tartja. A cím a szerelembe vetett hitet hirdeti, érthető bizonytalansággal. A személyes megéléseket a kifejező szemű, groteszk macskák személyesítik meg, így a művek mégsem az alkotó boldogságát és kínjait boncolgatják direkt módon, hanem általánosítják, ezáltal egyetemes szintre emelik azokat.
Hogyan is lehetne boldog a vég, amikor a nagy érzelmek szinte mindig magukban hordozzák a veszteséget. Na de, kit érdekel más szerelme? Az ember természetszerűen önző lény. Saját boldogsága és tragédiái foglalkoztatják, emelik fel és taglózzák le leginkább. Miért van szükség akkor mégis az olyan művészetre, ami a mindenki által megélt – vagy legalábbis megélhető – elemi érzelmeket mutatja be? Talán azért, mert az átlagember kifejezési eszköztára véges, és véges volta a legnagyobb érzelmeket is halvánnyá, érdektelenné teheti. A jó költő, író, képzőművész, filmrendező viszont kifinomultabban mondja el helyettünk azt, amit mi elügyetlenkedünk, ezzel validálja, megerősíti az emocionális állapotainkat. Wirth feldolgozása, a középkori kódexekben található miniatúrákra utaló szimbólumrendszere és természetesen a macskák is ezeket a jól ismert állapotokat mutatják be különös megközelítésben, de kétségkívül érthetően.
Teheti mindezt azért is, mert hiába járunk tőle a felhők felett és halunk bele egyénileg, a szerelem érzelmi hullámai egyetemesek. Rózsaszín ködben úszunk, de lassan fakulnak és sötétednek a színek, jön a bántás – Abigail képe szerint is a kígyók és békák – és az elkerülhetetlennek tűnő, szomorú, összetört szívű vég. Az ilyen történetek művészi kifejezését befogadni fájdalmas, ugyanakkor szinte kéjjel tölt el. A valahova tartozás – lám, neki is ugyanúgy összetört a szíve – érzését adja, miközben segít feldolgozni a magunk által nehezen megfogalmazható érzelmi hullámvasutat. És ne feledkezzünk el egy másik jelenségről, a katasztrófaturizmusról sem.
Közhely? Az. De, mint minden közhelynek, a szerelem közhelyeinek is a valóság az alapja. Az egyes állapotokat bemutató képsorozat böngészése közben lehet nevetgélni, rövid anekdotákat mesélni egy letűnt kapcsolatról, ezzel kinevetni saját gyengeségünket, mély levegőt venni, és talán kicsit meg is könnyebbülni. A képeket nézve az önfeledtnek tűnő szórakozás mellett ugyanakkor lassan, de egyértelműen felkúszik a gyomorból a szorítás, a nagy érzelmek elvesztése által okozott kudarc érzés, így a nevetgélés és anekdotázás már a zavar leplezését is jelentheti.
A képek a fentiek miatt, vagy éppen ezek ellenére könnyen befogadhatónak tűnnek. A kiállítás “kapuja” már egy tátott szájú macska, így érezhetjük, hogy egy mesevilágba lépünk be. A színek kavalkádja és a nagy számú állatos szimbólum ezt csak erősíti, segítve azt, hogy egy – a macskáktól nem rettegő – iskolást is le tudnak nyűgözni a művek. Az iskolából régen kinőtt, a nagy szerelmet legalább hírből ismerő – nem maszatolok, ebbe legalább egyszer belehaló – közönséget pedig a fantáziavilág mellett a már-már kínosan forgatókönyvszerű érzelmi állapotok ragadják el. Érdemes megadni magunkat nekik. Abigail szórakoztat, a régvolt szerelmek felidézésével atomjaira bont, hogy később a remény minimális ábrázolásával operálva kicsit megfoltozzon. A többit pedig ránk bízza.
