Strabón, az ókori világ leghíresebb geográfusa tudósít arról, hogy Augustus korában a majdani Pannonia területéről származó kereskedők rabszolgákat, vágóállatokat és bőröket értékesítettek az itáliai Aquileia piacán. Kínálatukat a saliunca nevű gyógynövény egészítette ki, amelyet Scribonius Largus receptkönyve (Kr. u. 1. század) egy fájdalomcsillapító szer hatóanyagaként tárgyal. (A növényből egyébként drog is előállítható, de a rómaiak erről a hatásmechanizmusról állítólag nem tudtak.)  

A szegényes szortiment mögül akaratlanul is kiviláglik, hogy a későbbi Pannonia nem rendelkezett olyan ásványkincsekkel, mint a britanniai ón, a noricumi vas vagy a daciai arany, amelyekért a rómaiak akár ölni is képesek lettek volna. Ugyanez a megállapítás a késő vaskori lakosság kézműipari termékeire is érvényes. Érthető hát, ha a térségbe nagyobb létszámban elsőként benyomuló római csoportok, a hadsereg különböző alakulatai az iparcikkek terén teljes önellátásra rendezkedtek be.

Peacetime army – a római hadsereg másik arca

Békeidőben, amikor a professzionális római hadsereg erőit nem kötötték le harcászati feladatok, az ipari produkció a katonaság fő tevékenységének számított. A rajnai és dunai tartományokban, ahová a kőépítkezés szokása csak a római hódítás következtében gyűrűzött be, a sereg kis túlzással egyet jelentett az építőiparral. Egyetlen civil építési vállalkozó sem rendelkezett ugyanis olyan képzett, fegyelmezett, összeszokott és különösen akkora létszámú szakembergárdával, mint a katonai építőalakulatok. 

A Traianus-oszlop egy katonai építőalakulatot ábrázoló jelenete Pietro Santi Bartoli világsikerű metszetsorozatából (1672).
Giovanni Giacomo de Rossi: Colonna Traiana Eretta Dal Senato, E Popolo Romano All’Imperatore Traiano… [A szenátus és a római nép által Traianus császárnak állított Traianus-oszlop… ] című művének 14. táblája. (Róma 1751)
(Fotó: royalacademy.org.uk)

A hadsereg gazdasági szerepvállalása azonban nem merült ki az építőipar dominálásában. P. Taruttienus Paternus, Marcus Aurelius jogi tanácsadója és hadvezére gyűjtötte csokorba mindazokat a szakirányú képesítéseket, amelyek az egyes legionariusokat mentesítették az egyszerű bakákra kirótt, alantas munkák (például a latrinatisztítás) elvégzése alól. Az immunisok listáján a magasan képzett szakemberek (mérnökök, doktorok, állatorvosok, geodéták) mellett számos iparág képviselői – kovácsok, rézművesek, üvegmunkások, bognárok, téglavetők, trombita-, kürt- és íjkészítők, ólomművesek, kőfaragók – is helyet kaptak. A segédmunkaerőt az alantas tevékenységeket is elvégezni kénytelen közkatonák biztosították. 

A katonai műhelyek (fabricae) egy része a táborban kapott helyet, ahol a hadsereg egyébként „külsősöket”: civil szakembereket és rabszolga státuszú munkaerőt is foglalkoztatott. A nagyobb térigényű és összetett infrastruktúrát igénylő mesterségek telephelyei a tábortól távolabb létesültek. A fazekastelepek például ott kezdték meg működésüket, ahol egyszerre állt rendelkezésre megfelelő minőségű és mennyiségű agyag, a kemencék fűtéséhez szükséges fa, valamint természetes eredetű vagy mesterséges kialakítású víznyerőhely. Aquincumban ez a konstelláció a Kiscelli-fennsík előterében, a mai Bécsi út – Kiscelli utca – Zápor utca – Föld utca – Vályog utca által határolt területen belül valósult meg. Ugyanebben a zónában működtek a legio téglavető- és mécskészítőműhelyei, de üveggyártásra is van régészeti bizonyíték.

Bizonyos iparágak képviselői – téglavetők, kőfaragók – piacra is termeltek, de általában elmondható, hogy a hadsereg rászorult a civil műhelyek bedolgozó munkájára. Így volt ez már az állandó táborok kialakulása előtti időkben is, amikor a vándorló seregeket kísérő tömeggel sodródó iparosok katonai megrendelésekből éltek. A helyzet a későbbiekben sem változott, az állandó táborok körül kialakuló katonavárosok és -falvak műhelyei számottevő mértékben a hadsereg igényeit elégítették ki. Az állandó katonai és a bedolgozó polgári műhelyek mellett nem szabad megfeledkezni a vándorló mesterek alkalmi tevékenységéről sem, amelynek szerepét a kutatás elsősorban a lovas katonaság dísz- és tornapáncéljai kapcsán hangsúlyozza.

Meglepőnek tűnhet, hogy a katonai műhelyek önellátáson alapuló, archaikus struktúráját csak a Kr. u. 300 körüli évektől kezdve váltja fel az állami gyárak termelése. Legalábbis ami a fegyverzet előállítását illeti. 

A rajnai és dunai tartományok fegyvergyárai a korábbi katonai szakműhelyekből fejlődtek ki. Az új üzemekben azonban az eredeti szemlélettől eltérően már specializált, egy-egy kincstári termék előállítására irányuló munka folyt. Ennek megfelelően léteztek íj-, nyílhegy-, kard-, lándzsa-, pajzs-, páncél-, hajítógép- és nyereggyárak. A Notitia Dignitatum című polgári és katonai hivatali jegyzék (Kr. u. 5. század) egy Aquincumban üzemelő pajzsgyárról (fabrica scutaria) is beszámol. 

A magister officiorum (’hivatalok főnöke’) által felügyelt állami fegyvergyárak (fabricae) termékeinek illusztrációja az ugyancsak az ő irányítása alá tartozó palotaőrség (scholae palatinae) pajzsaival a Notitia Dignitatum című kézikönyvben. Bodleian Library MS Canon. Misc. Lat. 378, fol. 141r. Bázel, 1436. Bodleian Libraries, Oxford.
(Fotó: © Bodleian Libraries, University of Oxford) 

A pajzsgyárat a régészeti kutatás még nem azonosította, de mindenképpen Óbudán, a kései erőd közelében érdemes keresni. E tekintetben talán nem érdektelen, hogy hét évvel ezelőtt a Szeszgyár területén egy rendkívül masszív, támpilléres falazatú épületrészlet látott napvilágot, amely létesítése helyszínén minden korábbi építményt roncsolt. Az is okkal feltételezhető, hogy az addigra felhagyott városrész épületállományának falait azért bontották vissza a kései császárkorban, hogy az így nyert kőanyagból felépülhessen az impozáns 4. századi létesítmény. Bár magából az építményből alig néhány méternyi szakasz vált ismertté, kialakítása olyan igényességet mutat, amely Aquincum minden korszakában kifejezetten a katonai objektumok sajátja volt.  

„Ványolókat s baglyot énekelek, nem fegyvert s vitézt”
Civil iparosok Aquincumban

A katonasággal, a városi arisztokráciával és az újgazdag felszabadított rabszolgákkal (liberti) ellentétben a civil iparosok nem tartoztak a társadalom karakteres feliratállító csoportjai közé. Ez a magyarázata annak, hogy Pannonia területéről csupán néhány szakma – ványoló, suszter, kőfaragó, kőműves, szobafestő-mázoló, takács, ötvös, kádár – feliratos említése ismert.

A kőfeliratokban bővelkedő Aquincumból egyáltalán nem ismert olyan kőemlék, amelyet egy vagy több mesterember egyéni kezdeményezésre, saját költségén állított volna. E témakörben csak az azonos foglalkozású iparosokat tömörítő szakmai egyesületek, illetve az azok elöljárói vagy patrónusai megrendelésére készült feliratok említhetők. Ezek zömét – a collegiumok önsegélyező jellegéből adódóan – az elhunyt tagtársak számára készített sírkövek teszik ki, a más műfajú feliratok (fogadalmi oltárkő, építési/adományozási felirat) ritkaságszámba mennek. 

Aquincumban, ahogy a birodalom számos más városában, a tűzrendészeti feladatokat is ellátó collegium fabrum et centonariorum számított a legtekintélyesebb, foglalkozási alapon szerveződött egyesületnek – már ha akadt egyáltalán másik. A Kr. u. 160-as években a centonariusok (’posztósok’) és a különféle mestereket (kovács, kőfaragó, ács, asztalos stb.) tömörítő faberek (’szakik’) jó dolgukban szétváltak, és a továbbiakban külön collegiumot üzemeltettek. 

C. Caereius Sabinus, a legio II Adiutrix veteranusának sírsztéléje, amelyet még az egységes collegium fabrum et centonariorum állított számára. Édesvízi mészkő, Kr. u. 2. század közepe. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest. A collegium fabrum et centonariorum soraiba olykor a legio II Adiutrix veteranusai is felvételt nyertek. Minthogy a hadastyánok egyesülete (collegium veteranorum) valószínűsíthetően már a pre-municipális időszakban is létezett, okkal feltételezhető, hogy a centonariusokhoz és faberekhez húzó veteránok már a legióban is mesteremberként szolgáltak.
(Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Ortolf Harl)

„Pacatus, az edénygyáros”

Ha a kőemlékek nem is kényeztetik el a kutatást a hajdani kisiparra vonatkozó információkkal, a márkajelzéssel felérő névbélyegek és a munkaeszközök felületébe karcolt graffitók számos aquincumi mester emlékét őrizték meg, elsősorban fazekasokét. Közülük kétségkívül Pacatus örvendett a legnagyobb hírnévnek.

Kétarcú pohár Aquincum-polgárváros nyugati temetőjéből. Kerámia, Kr. u. 2. század. Budapesti Történeti Múzeum, Budapest
(Fotó: © Budapesti Történeti Múzeum – Komjáthy Péter)

A kétarcú pohár az aquincumi fazekas géniusz vitathatatlan megnyilvánulása: a birodalom más tájairól még hasonló sem ismert. A talpán álló, borral teli ivóedény oldalából egy fiatal satyros nem túl megnyerő arcképe domborodik ki. A kiürített és szájával lefelé fordított poháron viszont Papposilénos, Dionysos iszákos nevelőjének portréja veszi át az ifjú satyros helyét. Ő ugyanis aligha tűrte a teli borospoharat.

Ahogy Pannonia mezőgazdasági szektorából a késő császárkorig hiányzott a nagybirtokon folyó termelés és az ahhoz kapcsolódó társadalmi rétegek, úgy a 4. századot megelőző iparból is hiányoztak a nagyüzemek és az azokban dolgozók. Az ipari termelést döntően kisvállalkozások biztosították, amelyek munkaerőigénye ritkán feszítette szét a családi kereteket. Nagyobb létszámmal talán csak a fazekastelepek működtek, de a foglalkoztatottak száma ott sem lehetett túlságosan magas. Az aquincumi Pacatus ezen a helyzeten próbált meg változtatni, amikor nagyüzemi léptékű termelésbe fogott. A mai Gázgyár területén terpeszkedő vállalkozása Pannoniában elsőként és egyetlenként gyártotta (és nem csak utánozni próbálta) a modern kifejezéssel terra sigillatának nevezett római luxuskerámiát. Bár a birodalomszerte jól ismert, sztenderd edényformákat megfelelő agyag hiányában csak az import árunál gyengébb minőségben tudta előállítani, mégis sikeresen támasztott versenyt a galliai behozatallal szemben. A reliefdíszes kerámiaedények előállításához szükséges formatáljai Mursában (Eszék) is napvilágot láttak, ahol feltételezhetően fiókvállalata üzemelt. Pacatus gyára a markomann-szarmata háborúk (Kr. u. 166–175, 178–180) idején elpusztult, és már nem épült újjá. Helyét idővel a polgárváros keleti temetője foglalta el.  

Műhely az egész világ

A felirattan az egykori mesterségek bőségére és az aquincumi műhelyek világára nézve keveset árul el. Az erősen hiányos képet a régészeti kutatások eredményei azonban szerencsésen kiegészítik.

Az egykori műhelyek régészeti azonosítása általában nem könnyű feladat. Egy teljes műhely feltárása a benne megőrződött berendezésekkel (kemencék, kádak, gödrök, préslapok stb.) ritka fogásnak számít. Az esetek többségében csak (elrejtett) szerszámok és egyéb munkaeszközök, félkész termékek, műhelyhulladék vagy gyártási selejt árulkodik arról, hogy a gyakran alapfalig visszabontott épületek hajdanában ipari produkció helyszínéül (is) szolgáltak. 

A nehézségek ellenére az elmúlt évszázadok régészeti kutatási során a polgári lakosság több műhelye is ismertté vált. A katonaváros területén, az óbudai Szél utcában egy Kr. u. 3. században élt ácsmester teljes szerszámkészlete látott napvilágot. A Vörösvári úti villamos remíz területén feltárt három fazekaskemence, illetve a délebbre húzódó „Malom” (Jazz Loft Lakópark) telkén talált, égetési selejtedényeket tartalmazó szemetes gödrök a hadseregtől független, helyi kerámiaművesség hagyatékához tartoznak a Kr. u. 3. század első feléből. Egészen természetes, hogy kenyérsütő kemencék a város több pontjáról is ismertek. 

A polgárváros szerszámleletei között megtalálhatók a vasművesség, a kőfaragó és tímár mesterség csalhatatlan bizonyítékai. A macellum területén a többgenerációs Maximinus-fazekasház gyártotta mécseseit, asztali edényeit és dörzstálait. A város déli sávjában összeolvadt edények és olvadékok őrzik a hajdani üvegkészítő műhelyek emlékét. A bronzművesek ténykedését a település különböző pontjain öntőtégely, olvasztókemence és fémhulladék igazolja. E tekintetben érdemes megjegyezni, hogy a 4. századtól fokozódó ellátási nehézségek következtében megnő a javítóműhelyek jelentősége. Újraöntés mellett üstfoltozó tevékenység is kimutatható.

Az égetési selejtet a bosszús fazekas hulladékgödörbe szórja. Valójában időkapszulába zárja, bár erről fogalma sincs. A grafikát a Vörösvári úti „Malom” telkén feltárt, égetési selejtedényeket tartalmazó gödrök ihlették. (Grafika: © Budapesti Történeti Múzeum – Németh Ádám)

A régészetileg igazolható kisipari tevékenységekhez tartozó műhelyek minden jel szerint a lakóépületek forgalmas utcafrontján kaptak helyet. Szép példája ennek a polgárváros kelet-nyugati főutcája (decumanus maximus) mentén szakszerűen feltárt enyvfőző-műhely, amely az épület korábbi periódusaiban fémműves tevékenységnek adott otthont. Ugyanígy az észak-déli főút (cardo maximus) nyugati oldalán futó boltsor (tabernae) esetében is feltételezhető, hogy a Szentendrei út alá nyúló, még feltáratlan traktusaik műhely- és lakórészt is rejtenek. Nincs abban semmi meglepő, hogy a kisműhelyek és boltok lakóépületekben kaptak helyet, hiszen ezek zömmel családi vállalkozások voltak. Ugyanígy abban sincs semmi furcsaság, hogy a városközpontban is zajlott termelő- és értékesítő tevékenység, adott esetben kellemetlen szaghatásokkal, mint amivel az enyvfőzés is járt. A városi lakosság számottevő hányada ugyanis kisiparból és kiskereskedelemből élt. Bár a korábbi kutatás igyekezett a katona- és polgárvárosban kézművesnegyedeket elkülöníteni, úgy tűnik, hogy az ipari produkció – változó intenzitással – mindkét település teljes területét jellemezte.

A nyitóképen: Az aquincumi legiotábor látványrajza kelet felől nézve. A tábor nyugati kapuja (porta decumana) nagyjából a Vörösvári úti McDonald’s telke alatt húzódik, a műhelyek (fabricae) pedig a Szőlő utca-Vihar utca vonalától keletre sorakoztak.
(Grafika: © Carole Raddato –commons.wikimedia.org)