Bár az utóbbi évtizedekben több tanulmány és dolgozat született a költő életéről és munkásságáról – többek között Basa Viktor, Lukács László, Sőtér István, Pomogáts Béla, Rónay László tollából –, amelyek megpróbálják pótolni az életmű teljes feltárásának hiányosságait, mégis a megérdemelt elismerés és méltatás még elmaradt. Mi lehetett az oka annak, hogy egy ilyen kvalitású művész és alkotásai az ismeretlenség homályába vesztek?
ELŐBB…
Előbb figyelni szívünknek zaját,
az idegek
vén erdején szelíden át meg át
futó szelet
és visszanézni és váratlanul
megérteni,
s nem ver
fel többé vidám, ifju harsogás, –
és ébredni más csillagzaton.
(Válogatott versek)
A Kolozsváron még Toldalaghy néven született író családja az I. világháborút követően a trianoni Magyarországra költözött. Szülőföldjéről és Kolozsvárról több versében ír, szeretettel emlékszik vissza arra a tájra, környezetre. A későbbi író jogi pályára készült, ezért a Pázmány Péter Tudományegyetem Jogtudományi Karán kezdte meg felsőfokú tanulmányait. Legelső írásai, irodalmi próbálkozásai erre az időszakra datálhatók. Kezdődő betegsége miatt le kellett mondania a jogi diploma megszerzéséről, megszakította egyetemi stúdiumait. Polgári állást vállalt, a Fővárosi Elektromos Műveknél helyezkedett el, ahol több mint két évtizedig tisztviselőként dolgozott. A család a cég által biztosított lakásba költözött, amely Óbudán, a Bécsi út 92. szám alatt volt, a városi házak egyikében (a szomszédban több író is élt, hiszen a Bécsi út 88-90. számban Göncz Árpád és Orbán Ottó lakott, a Bécsi út 98-ban pedig Kassák Lajos). Toldalagi ebben a lakásban élt haláláig édesanyjával és egyik leánytestvérével. Négyen voltak testvérek – Pál, Margit, Jetti és Ferenc –, de a három és fél szobás, negyedik emeleti lakásban csak hárman laktak. Toldalagit rendkívül erős szálak fűzték rajongásig szeretett és egyben tisztelt édesanyjához, aki sokszor ápolta a tbc-ben szenvedő írót, illetve a velük egy háztartásban élő Jettit, aki három évvel volt idősebb testvérénél és a fülével, hallásával voltak egészségügyi problémák. Ferenc teljesen eltávolodott a családtól, nem is tartotta a kapcsolatot a Bécsi úton lakó anyjával és testvéreivel. A másik leánytestvér – Margit – kórházi műtősnőként dolgozott a közeli Szent Margit Kórházban és rendszeresen látogatta a mamát és két ápolásra szoruló testvérét.
Toldalagi Pál irodalmi pályája egészen fiatalon indult, első versei 1934-ben jelentek meg. A II. világháború végéig több folyóiratban, hetilapban publikált, szinte az összes korabeli irodalmi orgánumban rendszeresen jelen volt. Olyan szakmai felületeken jelent meg, mint az Élet, Pesti Napló, Erdélyi Helikon, Vigilia, Vasárnapi Újság, Napkelet, Magyar Csillag, Ezüstkor és más lapok. Első verseskötete 1936-ban került a közönség elé – Hajnali versenyfutás címmel –, amelyet életében még tíz kötet követett. A kritika és a szakma elismeréssel fogadta az ifjú költő verseit, újdonságnak ható formai szerkezeteit, metafora- és rímhasználatát.
1940-ben jelent meg második kötete Ím üdvözöllek címmel, amelyet a háború után követett a borzalmas világégés traumájának hatása alatt íródott Végítélet ablaka című kötet (1948). Ezután hosszú csönd következett, következő versgyűjteménye csak 1957-ben láthatott napvilágot. Az egyáltalán nem önként vállalt szilenciumnak több oka volt, és ezen évek alatt a költő és versezete, hangulata is jelentősen megváltozott.
A II. világháború előtti költői korszaka és munkássága a Nyugat folyóirat harmadik nemzedékéhez tartozott, olyan írókkal, mint Károlyi Amy, Vas István, Zelk Zoltán, Jékely Zoltán, Devecseri Gábor és Weöres Sándor. Ez az írói nemzedék korántsem alkotott olyan zárt csoportot, mint a Nyugat előző korosztályos szerzői. A háború előszele, majd a tragikus események, illetve a folyóirat betiltása (1941) erősen hatott ezekre a szerzőkre, komoly keretet adott későbbi pályájuknak. Az útkeresés, a létbizonytalanság és a felelőségvállalás terhe jellemezte ezt az írói nemzedéket, köztük Toldalagit is, akinek – mélyen hívőként – az istenkeresés is fontos motívumként jelent meg verseiben.
A Toldalagi családnak – egészen pontosan Jettinek – volt egy kis telke a Táborhegyen. A Toronya utcában fekvő kertes, gyümölcsfás telken egy kis téglaházikót is felhúztak, amelyben csak nyáron lehetett tartózkodni, mert fűteni nem lehetett. A nyarakat rendszeresen ezen a telken töltötte az író és testvére, amely a pihenés, gyógyulás és sokszor az alkotás helyszíne volt. Az 1970-es évek elejétől egy kisebb író-alkotóközösség járt ide rendszeresen, amely elsősorban Toldalagi egyetlen igaz barátjának, Pilinszky Jánosnak volt köszönhető.
A pályakezdő Pilinszky János (1921-1981) verselésének, saját hangjának kialakításában nagy szerepet játszott Toldalagi műveinek stílusa, hangzása. Már a II. világháborút megelőző időszakban nagy hatással volt Pilinszky későbbi költészetére az a fajta pontosan szerkesztett, mégis szinte lebegő, szépen csengő vershang, amelyet a vele majdnem egykorú Toldalagi alkalmazott. A két költő közötti szoros barátság és kölcsönös, mélységes tisztelet azonban a háborút követően alakult ki.
Az 1940-es évek végén erre a sorsra jutott Toldalagi és Pilinszky is, rendkívül leszűkült a nyílt publikálási lehetőség. Az egyik ilyen megmaradt platform a Vigilia című katolikus folyóirat volt, amelyben már a háború előtt is rendszeresen publikáltak. A hallgatás évei alatt mindkét költő tovább formálta versezetét, saját stílusát és az 1950-es évek második felére már érett alkotóként léptek újra a szélesebb nyilvánosság elé. Művészetükben és verseikben több közös pont van, amelyek alapvetően meghatározták világlátásukat. Az egyik ilyen terület a mélyen gyökerező vallásosság volt, az istenkeresés kérdése és feldolgozása. A másik topik az elkerülhetetlen halál problematikája, illetve elfogadásának interpretálása volt. Mindketten vallásos családból származtak, ez eleve megszabta az élethez való viszonyulást, az erkölcsi normát. Pilinszkyre a II. világháború és az ott átélt borzalmak – főleg a lágerekben, haláltáborokban látottak – mélyítették el ezeket a kérdéseket. Toldalaginál az egyre súlyosbodó betegsége (tüdőbaj) volt az az impulzus, amelynek hatására a vallás és a halál releváns témává vált verseiben. Azonban a két költő pályafutása – közös sors és világlátás ellenére – merőben eltérő képet mutatott a háborút követő évtizedekben.
OLDOTT MAGÁNY
Hangokká olvad a magány
és színekké és teli térré,
anélkül, hogy a maradék,
kevés erőmet is felélné.
Jóságosabb a föld s az ég.
Körülvesznek és nem kizárnak.
Milyen jó lenne magamat
odaadni most a világnak,
hogy bármilyen formába is
mindenkié legyek. Egészen
szétosztódnék és mégis egy
maradnék a gyönyörűségben.
(Válogatott versek)
Pilinszky művészete, verseskötetei egyre inkább a fókuszba kerültek az 1960-as évektől. A költő mindjobban meghatározó és egyben megkerülhetetlen alkotójává vált a hazai irodalmi köröknek. Ismertté, népszerűvé vált, olyan művésszé, akinek a szavára odafigyelnek, akit idéznek. Ezzel szemben Toldalagi versei és maga a költő is ebben az időszakban kezdett fokozatosan háttérbe kerülni. Az elismerés és a kellő megbecsülés hiánya egyre inkább magába fordulóvá, visszahúzódóvá tette az írót, akinek az óbudai otthon, szeretett anyja jelentette az egyetlen vigaszt. A későbbi ismeretlenségnek maga is okozójává vált, hiszen csalódottságában számos művét dobta ki, semmisítette meg. Ennek ellenére jelentek meg verseskötetei. 1957-1976 között még nyolc gyűjteménye látott napvilágot, de csak szűk szakmai körökben váltottak ki elismerést. Az 1957-ben megjelent Szitáló évek és az 1976-ban megjelent Zord labdajáték című köteteinek hangvétele – beleértve a kettő között megjelent köteteket is – gyötrelmeit, vívódását tükrözik. Ezt a vívódást jól szemléltetik a kötetekben felbukkanó különböző témájú versei, amelyek a gyermekkori emlékekről, a természetről, szerelemekről, a nőkről szólnak. A lelki válságot tovább mélyítette 1972-ben elhunyt édesanyja elvesztése és betegségének kritikussá válása. Ezekben az időkben felüdülés volt számára a kis nyaraló a Táborhegyen, amely legalább nyaranta „édeni” környezetet nyújtott a testi és lelki beteg költőnek.
A Toronya utcai nyári lakban gyakori vendég volt a barát, Pilinszky is, aki több alkalommal hónapokra odaköltözött barátnőjével. Pilinszky személye egy kisebb művészközöséget vonzott az óbudai nyaralóba. Azaz nem Toldalagi művészete és tisztelete vonzotta oda a költőtársakat, rajongókat, hanem a barátjáé. Ez nem jelentett törést a két költő barátságában, az kiállta az idők próbáját.
Ezeknek legjelentősebb – fennmaradt – bizonyítékai a két költő rendszeres levelezése, amely a Pilinszky-hagyatékban található és kutatható. Ezek a levelek annak a kevés fellelhető dokumentumoknak, emlékeknek a részei, amelyek az elfeledett költő életművének értelmezéshez nagyban hozzájárulnak. Ennek további mozaikjai a megmaradt naplórészletek, rövid esszék, vallomások, egyéb levelek, amelyek Toldalagitól ránk maradtak.
Létezik egy olyan tézis, mely szerint korszakonként mindig voltak úgynevezett másodvonalas költők, akikre kevésbe irányult a figyelem és rivaldafény. A „nagy” költők mögött alkottak, árnyékban maradtak, bár sok esetben tehetségük nem erre predesztinálta őket. Ez hatványozottan igaz Toldalagira is, akinek verseit és művészetét jobban megismerve, olvasva döbbenten állhat az olvasó az ismeretlensége előtt. Toldalagi Pál 1976. április 15-én halt meg. A vele egy háztartásban élő testvére, Jetti, valószínűleg a tüdőbajtól való félelme miatt, mindent megsemmisített, amihez a költőnek köze volt: szinte minden személyes tárgya eltűnt. Az oly annyira kedvelt nyaraló sem kerülte el szomorú sorsát, amelyet Jetti kénytelen volt fillérekért eladni, helyén most egy másik, újonnan épült ház áll.
A szintén Óbudához köthető Csukás István azok közé tartozott, akik jól ismerték Toldalagit és verseit. Talán ő fogalmazta meg legpontosabban az utókornak, hogy mit jelentett ez az elfelejtett és el nem ismert óbudai költő a magyar irodalomnak:
„Félrevezet a költő; mint ahogy félrevezet a csönd is körülötte, a henye ítéletek, a kapkodó hírverések róla nem tudósítanak, nem „vágják le” és nem emelik égbe, elhallgatják. Vagyis a „csöndes hangú lírikusok” közé sorolják, és mi bizony elszoktunk a csöndes hangtól, zajártalomnak kitett fülünk alig-alig képes felfogni a szívdobbanásokat, még akkor se, ha az a miénk. És félrevezet a költő, mert nem törődik eldurvult hallásunkkal, csendesen mondja a verset, sőt érzelmesen, egy lenézett iskola szabályai szerint. De félrevezet-e igazán? Nem magunkat kellene előbb megvizsgálni? Legelőször a költő hite ébreszt kételyt bennünk: aki ennyire biztos az emberi dolgok elmondhatóságában, aki nem a hangerővel, hanem a pontossággal törődik, nem a fioriturával, hanem a dallammal, annak komolyabb és fontosabb mondanivalója lehet, mintsem, hogy a piac szája ízét próbálgassa. És a csöndes hang is, hogy felerősödik! Mint a dörömbölő szív az üres szobában! Mert az embermérettől is elszoktunk, s így valójában az igazi fokozásoktól is; aki mindig felsőfokban beszél, elveszíti az árnyalás, a derű, a könnyű bánat, nehéz szomorúság és megrendülés képességét. Ezt a képességet Toldalagi Pál végig megőrizte, mint ahogy makacsul ragaszkodott az embermérethez is.”
