Tudomásom szerint az egyetlen pomázi születésű labdarúgó vagy, aki a felnőtt magyar labdarúgó-válogatottságig vitte. Az egész család pomázi kötődésű?
Csak édesanyám vonala, mert édesapám Cecéről származott, de hogy miként találkoztak, nem tudom, sohasem kérdeztük. Apám a cecei paprikatermesztésen túl a vasútnál is dolgozott, talpfákat ütöttek le csákánnyal a sínek alátámasztására, és talán Pomáz környékén is előfordulhattak. Négyen voltunk testvérek, két bátyám, a nővérem és jómagam. Szerény körülmények között, vályogházban laktunk, hatan egy szobában, nem messze a pomázi focipályától. A szüleim több, pályához közeli, a téesztől használatra megkapott földet is műveltek (amiket később elvettek tőlük…), mi pedig segítettünk nekik. Ha tehettem, akkor a bátyáimmal és a többi pomázi gyerekkel egész nap rúgtuk a bőrt a sporttelepen, szóval nem volt nehéz szem előtt lenni ahhoz, hogy idővel leigazoljanak a csapatba. A felvetésedhez annyit még szeretnék hozzátenni, hogy a 2000-es évek elejének húszszoros válogatott védője, Juhár Tamás bár nem Pomázon született, de ő is innen indulva vitte el a nemzeti tizenegyig.
Testvéreidtől is kaptál ösztönzést a játékhoz?
Az idősebbiktől mindenképpen, ő a harmadosztályú Nagybátonyba igazolt, majd az NB I-es Ózdra, ahová 13-14 évesen követtem, no nem azért, hogy ott játsszak, hanem hogy kitanuljam az esztergályos mesterséget, aztán visszakerültem Pomázra, az úttörő csapatba. Az iskolabajnokságban a pomázi füvesen akkor még jobbszélsőt játszva a Mahart játékosa szerelni akart, de megcsúszott a libaszaron, pont rá a támaszkodó lábamra, amit kettétört. A kettős lábszártörés miatt majd két évet ki kellett hagynom, és járnom a János kórházba, hogy csigákkal a sarkamat húzatva fokozatosan a helyére tegyék. De eközben sem hagytam el magam, amíg nem focizhattam, súlyzókkal erősítettem a felső testemet, aminek később nagy hasznát vettem, így testben és lélekben egyaránt megerősödve kerültem vissza az ifjúsági együttesbe, majd hamarosan a felnőttbe, ekkor már centert játszva. Mindkettővel megnyertük a megye II-es bajnokságot, én lettem a gólkirály, összesen százharminc találattal, 16 évesen. Abból a csapatból egyébként rajtam kívül még ketten vitték el az NB I-ig (Egervári Sándor – Honvéd, SzEOL, MTK és Mikula Gábor – Diósgyőr).
Innen a szomszédvár harmadosztályú együttese, a szentendrei katonacsapat, a Kossuth KFSE következett. Hogyan kerültél hozzájuk? Amúgy is menned kellett volna katonának?
Mivel közeledtem a 18. életévemhez, előbb-utóbb igen, de én mindenképpen a Kossuthnak szerettem volna megmutatni magam, hogy érdemes vagyok arra, hogy leigazoljanak. Az Aranycsapat jobbszélsője, Budai II. László volt akkor az edzőjük. Lekötöttünk velük egy edzőmeccset, amin 4-2-re győztünk, ráadásul két gólt is lőttem, meggyőztem őket. 1969-ben szoros mezőnyben ugyan, de megnyerhettük volna az NB II-t, az NB I/B-hez viszont nem állt rendelkezésre kellő anyagi fedezet, így végül harmadik helyen végeztünk, én lettem a házi gólkirály. Felfigyelt rám a Honvéd, és annak ellenére, hogy a bátyám miatt az MTK-nak szurkoltam, őket választottam, mert ezzel maradhattam a honvédség kötelékein belül, ahol a sport századhoz tartoztam, ami nagy könnyebbséget jelentett. A második évben már nem nagyon kellett megjelenni a laktanyában, adtak civil ruhát, én öltönyt és cipőt kértem, előbbit megkaptam, utóbbit valaki lenyúlta, mielőtt eljutott volna hozzám…
Néhány év alatt öt osztályt léptél előre, a megye II-es Pomáztól az NB I-es Budapesti Honvédig. Hogy sikerült a bemutatkozás? A Honvédnél is centerként számítottak rád?
Kezdetben igen, csak kapkodtam a fejemet, amikor az 1970 tavaszi, félszezonos bajnokság első, dunaújvárosi meccsén betettek negyedik centernek a válogatott Kocsis Lajos, illetve Szurgent Lajos és Pusztai László mellé, úgy, hogy akkor éppen Kozma Mihály és a még aktív Tichy Lajos nem is játszottak. Kikaptunk 2-1-re. A kezdőcsapatba csak a május végi, Ferencváros elleni visszavágón kerültem vissza, amit két góllal háláltam meg a 3-0-ra megnyert mérkőzésen. Aztán az edzőnk, Preiner Kálmán bácsi centerből elkezdett hátravinni szűrőnek, amiben az irgalmatlan fizikumom játszott szerepet, végig tudtam robotolni a kilencven percet megállás nélkül, hamarosan el is neveztek „négytüdejűnek”. Komora Imre 1972-es visszavonulásával én vettem át a posztját, ám előtte, előző évben még elszenvedtem életem második komolyabb sérülését. Előbb Barcelonában, egy barátságos tornán kifordult a térdem, majd amikor már tértem volna vissza belőle, egy edzésen porc- és keresztszalag-szakadást szenvedtem, szűk egy évet ki kellett hagynom.
A válogatottba mikor és hogyan kerültél be először? Számítottál rá, hogy behívnak?
1975 tavaszán, egy franciák elleni barátságos meccsen, Párizsban, ahol 2-0-ra kikaptunk. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy váratlanul ért, mert akkor már igen jól ment a Honvédban, a népstadionbeli kettős rangadókon rendre magas osztályzatokat kaptam a Népsporttól. Az sem jelentett hátrányt, hogy Kutas Pista, az MLSZ akkori elnöke protezsált, mondván, az ilyen típusú labdarúgók kellenek a válogatottba. ’75-ben jöttek még a sajnos sikertelenül megvívott Eb-selejtezők, amelyeken főként csereként jutottam szóhoz. A négyes csoportunkban Wales bizonyult jobbnak (csak tőlük kaptunk ki, kétszer is…), azonban szép emlék, hogy a Luxemburg elleni 8-1-en lőttem a két válogatottban elért gólom közül az egyiket.
Ezzel szemben 1977-ben, tizenkét év szünet után a magyar csapat kijutott a ’78-as világbajnokságra.
Nem volt könnyű feladat, de megoldottuk. Csak hárman szerepeltünk egy selejtező csoportban a szovjetekkel és a görögökkel. Athénban 1-1-gyel kezdtünk, ám a második meccsen, a teltházas Népstadionban 2-1-re megvertük a Szovjetuniót. Sokak véleménye szerint a 39 válogatott fellépésem közül itt játszottam a legjobban. Tény, hogy mindent felvonultattam az eszköztáramból, és minden össze is jött: kötény, esernyő, lerohanás. A lefújás után a Telesporttól Knézy Jenő engem interjúzott. Nagy meccset nyertünk meg, így még az is belefért, hogy két hétre rá Tbilisziben 2-0-ra kikapjunk, mert közben a szovjeteket 1-0-ra legyőzték a görögök, így már „csak” őket kellett vernünk itthon, és ezt 3-0-val meg is tettük. De a vb-részvételhez szükségeltetett még egy sikeres interkontinentális pótselejtező Bolíviával. Ősszel az odavágón 6-0-ra győztünk a megint csak zsúfolásig telt Népstadionban, ahol a szünet előtt nem sokkal én szereztem az ötödik találatot, vagyis válogatott pályafutásom másik gólját, amolyan tőrdöfést okozva a bolíviaiaknak. Védekező középpályásként mindig nagy örömöt szerzett a gólszerzés, de ez különösen. A decemberi visszavágón La Pazban, 3600 méteren azt hitte az ellenfél, majd 10-0-ra győznek ellenünk, azonban ott is nyertünk 2-3-ra, és kijutottunk Argentínába.
Ahol aztán a halálcsoportban három vereséggel búcsúztatok a csoportkört követően. Min múlott volna a sikeresebb szereplés?
Jól mondod, halálcsoportba kerültünk, hiszen a házigazda, későbbi világbajnok Argentínával, a kétszeres győztes Olaszországgal, illetve Franciaországgal alkottunk egy négyest. Igaz, hogy az argentinoknak megvolt a hátszelük, és ellenük egy nemzetközileg rutintalan bíró vezette a nyitómeccsünket, Törőcsik és Nyilasi kiállítása pedig mind pszichésen, mind játékerőben meggyengítette az együttest, de a rossz szereplés okát én mégis elsősorban a hibás felkészülésben és a vb alatti, nem megfelelő körülményeinkben látom. Erős csapatokkal vívandó edzőmeccsek helyett elutaztunk a bajorországi Herzogenaurachba három hétre edzőtáborozni, amit sok mindennek lehet(ett) nevezni, csak intenzívnek nem, úgy kellett a szövetségi kapitánynál, Baróti Lajos bácsinál reklamálnunk futásért. A franciaországi Landersheimben edzőmeccset játszottunk Tunéziával műfüvön, amire nem rendelkeztünk rendes cipővel, és egy szabadrúgásnál Várady Béla combizomszakadást szenvedett. Ezek után a vb-ről lemaradó, bizonyítási vágytól fűtött Angliával mérkőztünk meg a Wembleyben, ahol simán kikaptunk 4-1-re. Így mentünk ki Argentínába, valamint a vb kijutásért járó prémiumunk nélkül, amit folyamatosan ígérgettek nekünk, végül csak a hazautazás után kaptuk meg. Kint amatőr állapotok fogadtak bennünket. Európai csoportellenfeleink közül akadtak, akiket egy város melletti kempingben szállásoltak el, ahová a feleségeiket, barátnőiket is magukkal vihették, nekünk ezzel szemben belvárosi emeletes ház jutott, ahol egész éjjel szólt a zene, az utolsó napokra meg a lift is elromlott, úgyhogy gyalogolhattunk az ötödik és a földszint között. Az argentin meccs után Mar del Platában az edzőpályánk egy libalegelőhöz hasonlított, a kapukról hiányzott a háló… Szomorú, hogy mindez így alakult, és hogy nem kaptunk kellő megbecsülést, mert csapatként jó közösséget alkottunk, mindenki kijött mindenkivel, nekem a szobatársam például mindig Nyilasi Tibi volt, nem valamelyik honvédos klubtárs.
Milyenek voltak az akkori általános viszonyok Argentínában?
Mivel előtte a válogatottal már játszottam párszor Közép- és Dél-Amerikában, különösebben nem lepett meg, ami fogadott bennünket. A peroni rendszer bukása után a közállapotok kevésbé voltak stabilak, sokkal inkább feszültek, minket, játékosokat például külön testőr követett, akár csak ha vécére mentünk. Összességében viszont nem lehetett panasz, a szurkolók részéről sem, a regnáló katonai junta a vb idejére kiadta, hogy ha egy külföldit akár csak egy pesoval is megkárosítanak, akkor azt az üzletet végleg bezáratják.
A honvédos időszakból mire emlékszel vissza a legszívesebben?
Papíron a legnagyobb sikerünk az 1980-as bajnoki cím, azt megelőzően három ezüstöt már szereztünk (1972, 1975, 1978), ahogy a Magyar Népköztársaság Kupában (1973) és a Közép-európai Kupában (1975, 1978) is ezüstökig jutottunk. Nekem személyesen a legnagyobb elismerés az év magyar labdarúgója cím 1977-ben. Szép emlékként él bennem a Facchettivel, Mazzolával felálló Internazionale milánói legyőzése, majd az itthoni döntetlen (UEFA-kupa 1976/77), illetve a Fiorentina feletti 2-0-ás hazai győzelem (Közép-európai Kupa 1974/75). A tavalyi Európa Konferencia Liga meccsen a riporter tévesen állította, hogy a Fradi lehet az első magyar csapat, amely kupameccsen legyőzi a Fiorentinát, hiszen a Honvéd majd fél évszázaddal korábban már megtette ezt. A legszívesebben ugyanakkor a népstadionbeli kettős rangadókra, továbbá az 1978/79-es UEFA-kupa menetelésünkre, azon belül is az Ajax elleni hazai 4-1-re és továbbjutásunkra emlékezem. Arra is büszke vagyok, hogy nemcsak a nemzetközi kupameccseken nem „égtünk meg”, hanem a barátságos, meghívásos tornákon is rendre jól szerepeltünk. 1977-ben például egy ilyenen vertük meg az elődöntőben – rendes játékidőben 2-2-es döntetlent követő 11-esekkel – a Real Madridot Mallorcán, majd a döntőben az uruguayi Peñarolt 2-0-ra. Ezek után a Real menedzsere elém tett egy 300.000 dollárt tartalmazó bőröndöt (akkoriban egy új Mercedes ára 8.000-9.000 dollár körül mozgott), hogy odaadja, ha aláírok hozzájuk.
Ami egyet jelentett volna a disszidálással…
És én ezt nem voltam hajlandó bevállalni, mert itt kellett volna hagynom a hazámat úgy, hogy soha többé nem játszhatok a magyar válogatottban, egy évet ki kell hagyjak a nemzetközi eltiltás miatt, a szüleim pedig belehalnak a fájdalomba, amit az elvesztésem okoz nekik. Következő évben az Ajax is kérte, hogy maradjak kint a meccsünk után, de ott sem álltam kötélnek. Édesanyám mindig egy rózsafüzérrel a nyakamban engedett el külföldre, hogy vigyázzon rám, ám vissza is kellett hoznom neki. Végül 1982-ben legálisan szerződhettem volna ki a belgiumi Royal FC Antwerphez 180.000 dollárért (ekkoriban már 13.000-14.000 dollár volt egy új Mercedes). A szerződés életbe lépéséhez annyi kellett, hogy bajnokin pályára lépjek. Egy héttel előtte azonban még egy edzőmeccsen vettem részt a tartalékcsapattal Brüsszelben, és védekező középpályásként két gólt lőttem, ám a 91. percben eltörték a térdemet, amivel buktam a szerződést, és hazaküldtek. Ezzel elvesztettem azt a 8.000-8.000 dollár foglalót is, amit a jövőmre gondolva, két autómosó létesítésébe fektettem. A mai napig emlékszem rá: három darab tízforintossal működött volna. A pályám csúcsán voltam, de 1979-től már folyamatos sérülések hátráltattak, így öt térd- és egy Achilles-műtéttel a hátam mögött a befejezés mellett döntöttem. Összesen tíz térdműtéten estem át, mindkettőben protézis van.
Nem lenne meglepő, ha maradt volna benned hiányérzet…
A sérülések miatt lehetne, meg azért is, hogy a vb után az argentinok szövetségi kapitánya, Menotti behívott az általa irányított világválogatottba, New Yorkba, ahol a helyi Cosmos együtteséből visszavonuló brazil legenda, Pelé búcsúmeccsén játszhattam volna, ám a pártvezetés nem engedett elutazni. A meghívót mind a mai napig őrzöm, küldtek vele két repülőjegyet, négy napi szállást a Hiltonba, továbbá 2.000 dollár tiszteletdíjat. Utóbbit egy szociális otthonnak ajánlottam fel, és akkori klubedzőmet, Tichy Lajost kértem fel, hogy kísérjen el az útra, de ő sem tudta elintézni a befolyásával, hogy kiengedjenek. Talán a küldött pénz nagysága volt az ok, hogy szocialista ember nem kereshet ennyit, ez azóta sem derült ki. Mégis azt mondom, hogy mindennek úgy kellett történnie, ahogyan történt, vallásos emberként elfogadtam a sorsomat, a szegénységből így is elég magasra eljutottam. A visszavonulásom után a Honvéd papíron két évig munkahelyet biztosított, addig kőművesek mellett dolgozva igyekeztem kitanulni az építőipari szakmát. Belekezdtem az autófényezésbe, illetve 1984-ben segítséggel nekivágtam a Vendéglátóipari Főiskolának, így később kocsmát üzemeltethettem. Éjjel kocsma, nappal építkezés, egyik sem tett jót a lábaimnak. Elvégeztem az edzőképzőt is: 2001-ben a „B”, 2002-ben az „A” tanfolyamot. Utána, 2007-ig harmad- és negyedosztályú felnőtt csapatoknál voltam edző Pest megyében: Pomázon, a szomszédos Pilisvörösváron és Budakalászon, valamint Turán és Örkényben. Juthattam volna feljebb is, ám ahhoz már jól kell tudni feküdni bizonyos helyeken, és én nem ilyen típus vagyok. Én a munkában hiszek, amit aktuális csapatom játékosaitól is elvárok. Csak munkával lehet fejlődést elérni.
Jól tudom, hogy a fiad is focizik?
Igen, a 18 éves Olivér fiam a Budakalász ifjúsági csapatában játszik, ahol én vagyok az edző. Úgy látom, hogy tehetséges, de hozzám hasonlóan későn érő típus. Szeretném minél tovább követni és segíteni a pályáját, ezért a koromra való tekintettel próbálok nagyon vigyázni magamra. Remélem, a Jóisten is segít benne!
