Genf előtt nem sokkal kibontottam egy narancsot. Igazi narancs volt, nem kubai, könnyen lejött a héja. Komótosan eszegettem, miközben a vonatablakon át a tájat figyeltem. A táj igazi táj volt, színei igazi színek, különösen a legelők és az erdők zöldjei, az ég kékje, a házfalak fehérje, a formák, különösen a hegyek formái, mind igazi formák voltak. Korábban fényképeket látva szereztem tudomást róla, hogy léteznek ilyen tájak, és tessék, itt vannak. Közben azt is érzékeltem, hogy az utasok egyike, egy idős hölgy már jó ideje figyel. Nem túl közel ült hozzám, de rám láthatott. Aztán, amikor egyszer elhaladt mellettem a vécé vagy az étkezőkocsi felé mentében, megszólított, magyarul. Aki nyáron a vonaton narancsot eszik, az biztosan magyar, mondta. Ő már sok éve Svájcban él, azt is mondta. Kérdezte, hogy én hová tartok. Rokonokhoz, válaszoltam, Genfbe. Elköszönt, visszaült a helyére.
Ha a Szovjetunió nem roppan bele a fegyverkezési versenybe, és ha az akkori szovjet pártfőtitkár nem mond le a kommunista világrendszer további fenntartásáról, akkor én nem láthattam volna azokat a hegyeket, az alpesi réteket, akkor legfeljebb határsértőként, az aknazáron és a szögesdróton keresztül hagyhattam volna el Magyarországot, csakhogy az abban az időben a lehetetlenséggel volt határos. Mondjuk, ha az ember Budapest felől Sopron felé vonatozott, már Almásfüzitőnél, de legkésőbb Győrnél igazoltatták és kikérdezték, hová és miért utazik: az országhatárnak a közelébe sem lehetett eljutni ellenőrizetlenül. A személyautókat megállították, az utasokkal, ha nem helyiek voltak, elbeszélgettek. És még csak azután jöttek az őrtornyok, meg az úgynevezett műszaki zár. Tízéves koromtól kezdve minden nyugati útlevél-kérelmemet elutasították, akárcsak a legtöbb fiúét, mielőtt teljesítette katonai szolgálatát. Csakhogy engem egy rakétás egységhez vonultattak be, ami háború esetén nukleáris töltetekkel felszerelve indult volna meg a Nyugat ellen – a megtiszteltetés azzal a hátránnyal járt, hogy soha nem mehetek a vasfüggönyön túlra, hacsaknem háború esetén. Ehhez képest az, hogy egyszer csak vonatra szállhatok, és néhány bécsi nap után Svájcba utazhatok, nem várt fejlemény volt. Majdnem azt írtam, csoda, dehát a csoda fogalma a természetfelettihez kötődik, és a kommunista gazdaság csődje valószínűleg szükségszerű volt, vagyis inkább materiális, minthogy isteni erők művének kellene tekinteni. De ha szükségszerű volt is, azt senki sem tudhatta, mikor roppan meg a rendszer. Mindenesetre, bármilyen furcsa így, három és fél évtized távlatából, nekem nem voltak terveim szabadság esetére.
A genfi rokonok ötvenhatban menekültek ki Magyarországról. Egy házaspár, kisgyerekekkel. A több mint harminc év alatt beilleszkedtek, megvolt az állampolgárságuk, tisztes jólétben éltek. A gyerekeik felnőttek, diplomát szereztek, dolgoztak, megházasodtak. Kedvesen fogadtak, náluk lakhattam, nem is tudom, két-három napig. Megmutatták a várost. Elsétáltunk a házhoz, ahol Byron tanyázott Shelley-ékkel és doktor Polidorival, oda, ahol A vámpírt és a Frankensteint kigondolták.
A híres svájci órákra nem vágyakoztam, de néhány kirakatot azért megszemléltem. Érzékeltem a ruhaüzletek magas szintű eleganciáját, de sem a női, sem a férfi választék láttán nem csorgott a nyálam. Ezek a vágyak csak jóval később vertek gyökeret bennem. Inkább akkor fogott el a sóvárgás, amikor egy antikváriumban a végtelenül sok, számomra ismeretlen szerző könyve közül kiviláglott az a néhány ismert és szeretett is, amelyek már jelentettek nekem valamit. A Nouvelle Revue Française jellegzetes, egyszerű borítói… Pontosan emlékszem, hogy leemeltem a polcról Jean Genet drámakötetét. Akár meg is vásárolhattam volna, de lemondtam róla. Pénzem sem volt sok, de főleg a hátizsákomat nem akartam tovább nehezíteni. Genet egyik darabját színművészeti főiskolás koromban lefordítottam. Szerettem volna megrendezni, az lett volna a diplomamunkám. Nem engedték – a minisztérium illetékese letiltotta. A színházigazgató, miután közölte velem a döntést, a kezembe adta a levelet, elolvashattam. Az, hogy lemásoljam, nem jutott eszembe. Akkor nem volt még minden irodában fénymásoló. Csak a szöveget írhattam volna le, kézzel. Mindegy, a lényegre emlékszem: ilyesféle darabok előadásakor össze szokott gyűlni egy bizonyos fajta közönség, és nem akarjuk, hogy az a közönség összegyűljön. Ezt írta a minisztérium illetékese. Nem voltak hülyék a kultúrát irányító elvtársak, így utólag jól látszik. Még ha a maguk idejében hülyeségnek tűnt is, amit mondtak. „Nem célunk az öncélú formai sokszínűség” – ezt egy megyei szintű kultúrfelelőstől volt szerencsém hallani, mikor is…? Nyolcvanháromban. Genet-fordításomat aztán másvalaki vitte először közönség elé; mindegy, legalább bemutatták, és azt hiszem, jó előadás lett belőle.
Mégis, ha visszaidézem azokat a napokat, kellemetlen érzések jönnek föl bennem. Genfben folyamatosan körülvett valamiféle aggodalom vagy szomorúság, valami rossz sejtelem. Biztosan nem a tó partján tanyázó angol romantikusok rémtörténeteiből fakadt, inkább a vendéglátóimból. Annak tulajdonítottam, hogy rettentő nehéz lehetett új életet kezdeni egy idegen országban, éppen a szigorúságáról híres Svájcban, annak legelegánsabb városában, és hogy eleve keserves lehetett elhagyni Magyarországot. A házaspár férfi tagja a forradalom előtt börtönben is volt, a családi hagyomány szerint egy vicc miatt, amit egyszer elmesélt, és feljelentették. Várható volt, hogy a forradalom leverése után megint lecsukják, azért mentek ki. Az utolsó pillanatban szánták rá magukat, amikor nem lehetett már akadálytalanul átmenni a határon. Gyalog, erdőkön keltek át, karjukban a kisgyerekekkel, akiket altatóval elkábítottak, nehogy sírjanak, kiabáljanak. Alig vihettek magukkal bármit is.
Mindazonáltal igyekeztünk megfelelni a szerepeinkből adódó kötelmeknek, én hálás voltam és érdeklődő, vendéglátóim kedvesek. Míg el nem jött az utolsó nap, amit a tervek szerint náluk töltöttem. Este indultam tovább. Reggel együtt elmentünk a bevásárlóközpontba, bevásárolni a búcsúebédhez. Mint aki sohasem járt még bevásárlóközpontban, sohasem szembesült még egy nyugati szupermarket kínálatával, kellő ámulattal lestem körül.
A kertben ettünk. Olyan szép ebéd volt, hogy ízeket egyáltalán nem éreztem. De annyi év után is emlékszem, hogy a főétel fondue bourguignonne volt. A vége felé, miután mindenkinek bort töltött, és koccintottunk, a házigazda arról kezdett beszélni, milyen jó, hogy megismerhettek engem. Hiszen addig csak egyszer találkoztak velem, gyerekkoromban, mikor rövid időre hazalátogattak, meg fényképekről és anyám leveleinek néhány mondatából. Most viszont láthatják, hogy jó magyar ember vagyok, és ennek szívből örülnek.
Akkor, végre, megértettem.
Egészen addig, az utolsó étkezésig, annak is a végéig abban a hiszemben voltak, mondhatnám attól tartottak, hogy bejelentem: ott maradok. Ha már egyszer kijutottam Magyarországról, illetve bejutottam Svájcba. És ők nem tagadhatják meg tőlem a segítséget. Ahogy annak idején őket segítették a Nyugaton élő rokonok és barátok, mindazok, akik már megvetették kint a lábukat. Alighanem már elgondolták, milyen nyelvtanfolyamra irathatnak be, és hol kezdhetnék dolgozni. A vendégszobát vajon huzamosabban is használhattam volna? Vagy át kellett volna mennem valami más szállásra?
Annyira felszabadultak lettünk ott hirtelen, hogy még arra is rákérdeztem, igaz-e, hogy házigazdámat egy vicc miatt jelentették fel a Rákosi-rendszer idején. Igaz, mondta, és én megkértem, hogy mesélje el azt a nagy hatású viccet. Nevettünk, csak erre emlékszem, magára a viccre nem.
Három és fél évtized távlatából visszanézve még mindig örülök, hogy örömet szereztem rokonaimnak azzal, hogy nem maradtam a nyakukon. Bár igazából az nem döntés volt részemről, hiszen nem latolgattam, hogy „kint” maradok-e. Hacsak úgy nem tekintem, hogy az ember akkor is dönt, amikor válaszúthoz érve figyelmen kívül hagyja az előtte feltáruló utak némelyikét, amikor az érzései, a vonzalmai előbb hoznak döntést, mint hogy ráébredne, valamit meg kéne fontolnia. Ha megtörtént a csoda, és kinyíltak a határok, akármikor kimehetek majd, vélhettem akkor, és nemcsak hetekre, hanem akár hónapokra vagy évekre is.
A nyolcvanas években nagyjából folyamatosan egyre szabadabban élhettünk. Tudom, ezt most finomítanom kell, jó, mondom inkább így: egyre szabadabbnak érezhettem magam a hazámban; akkor a hazámnak éreztem még, ez nem volt kérdés, ez sem volt kérdés.
Aztán meg nem.
Vagy legalábbis az értésemre lett adva, hogy arra, amit csinálnék, nincsen szükség.
Tisztában vagyok vele, hogy járhattam volna rosszabbul. Nem minden nemzedék számára adatik meg a lehetőség, hogy megtapasztalja a szabadabbá válás gyönyörűségét. Az előttem járó nemzedékek kulcsszava volt a prés és a falak – az akkor élők közül sokan meg sem érték, hogy csökkenjen a présben a nyomás, és hogy a falak némelyike ledőljön.
El sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer majd elkezdem megérteni azokat az embereket, akiknek hiányzik az összepréseltség és a befalazottság. Pedig eljött az idő, amikor elkezdtem gondolkozni róluk, és a gondolkodás bizonyos mértékű megértéshez vezetett. Megbocsátásig nem.
