Magyarországon, ahol az aktuálpolitikai nézőpont lett mindennek a mértéke, nagyon nehéz reálisan látni a közelmúltat. Bármerre legyen is elfogult a szemlélő, a középtől biztosan eltávolodott, azaz elvesztette – Hamvas szavával – a helyes alapállást.
Ebben a helyzetben a közelmúltról beszélni már csak személyesen érdemes, hiszen az egyetlen, ami még áttörheti a kritikátlan elfogadás és a minden helyzetben kritikus elutasítás falát, az egyedül az emberi történet.
Elsősorban így, az emberi történet felől érdemes olvasni azt az új dokumentumkötetet, amely Göncz Árpád – Életem címmel jelent meg a Scolar Kiadónál a közelmúltban. Az épp száz éve, 1922-ben született és 2015-ben elhunyt író, műfordító, a Magyar Köztársaság elnöke két életút-interjúban mesél magáról a könyvben. Az egyiket Bertha Bulcsu készítette 1989 decemberében, a romániai forradalom napjaiban, a másikat Hegedűs B. András 1985 és 1990 között.
A kötetben helyet kapott egy harmadik fejezet is, ez Göncz Árpád beszéde, amely az Indianapolis Butler Universityn hangzott el, díszdoktorrá avatásán 1990-ben.
A két életútinterjú néhol átfedésben van, főleg, ami a háborús éveket illeti, ám egyben ki is egészítik egymást, és mivel mindkettő személyes, jól kirajzolják egy generáció életét, traumáit, választási lehetőségeit – és egyben megmutatkozik, hogy a krízishelyzetekre milyen, korántsem általános választ adott egy fiatal joghallgató.
Göncz Árpád, ahogy meséli, jellegzetesen „k. und k. Monarchia-termék” családból származik, felmenői és rokonai között stájer, olasz, osztrák, horvát és zsidó is van, unokatestvéreinek egy része csak románul, más része csak németül beszél.
Nagyapjára mint a Monarchia általános ethoszát képviselő emberre emlékezik – noha a kérdező nem teszi fel egyértelműen a kérdést, hogy a nagyapai minta vezetett-e a kettős ellenálláshoz – Göncz és generációja legjobbjai egyértelműen elutasították mind a náci ideológiát, mind a kommunista diktatúrát és tettek is ellene –, az életútinterjúból mintha ez érződne ki.
Érdekes egyéni választásra utal, ahogy az interjúalany a két háború közötti baloldalisággal szembesül, ahogy mondja, ő nem tett különbséget a népi bal- és a népi jobboldali írók között, nála Németh László és Sinka István összefért, de azt azért megjegyzi, hogy a „mélymagyarság-komplexus” rá nem hatott. (A Németh László-i gondolattal kapcsolatban itt hadd jegyezzük meg, hogy van a magyar szellemtörténetnek egy kevéssé ismert fejezete: Németh Lászlónak a fent idézett Hamvas Béla adott csattanós választ egykor, ám az esszé sajnos kevésbé ismert, mint a szöveg, amelyre íródott.)
Göncz Árpád a háborúban megszökött a katonaságtól, ahogy mintegy mellékesen megemlíti, barátaival mentettek zsidókat, hamisítottak papírokat, mígnem átlőtték a lábát a csendőrök, így hazavitték a társai. A háború utáni pártviszonyokról és meghatározó politikusokról is szólnak az interjúk, Göncz Árpád elmeséli, hogy már 1949-ben letartóztatták, 36 órás kihallgatásnak vetették alá, majd kiengedték, de állás nélkül maradt. Nemcsak az ötvenhatos forradalomról, de az azt követő börtönéletről is részletesen beszél a kötetben a későbbi politikus, aki viszonylag szűkszavúan vall az amúgy elmesélhetetlen élményről, a halálra ítéltségről és arról, hogy milyen a bitófa árnyékából élve kijönni. A börtön utáni éveken át jutunk el a nyolcvanas évek formálódó ellenzéki mozgalmaiig, majd a köztársasági elnöki évekig, egy fontos epizódot is felidéz: amikor köztársasági elnökként az első kegyelmet adta, olyan leveleket kapott, amelyek szerint saját kezűleg kellett volna felakasztania a gyilkost. Ahogy mondja, még az egykori legradikálisabb (túlélő) halálraítéltek is a megbocsátást hirdetik.
Ez a fajta ethosz valami olyasmi, ami Göncz generációjával eltűnni látszik, és ha annak a politikusi generációnak a politikai hibáit fel is lehet róni, ezt az emberi hozzáállást inkább megtanulni kellene tőlük.
Az állampárttal folytatott alkudozásokról, Nagy Imre temetéséről és a rendszerváltásról mondottak dokumentumértékűek, az interjúk történészi, elfogulatlan vizsgálata azonban egy későbbi, fiatal generációra vár.
Göncz Árpád – Életem
Scolar, 2022.
Ármegjelölés nélkül
