Egykori francia szakos tanárként, műfordítóként hogyan lett fontos számára, hogy kinyomozza, tudományos igénnyel kikutassa, mi történt a közel-és a kicsit régebbi múltban a családjával, a városában, illetve kedvenc közegében, a kávéházakban? 

Rettentő kíváncsi kisgyerek voltam. Persze nem hiszünk a horoszkópokban, de azért ez az Ikrek nagyon gyanús jegy. Az ember mindig egyszerre szeretne két helyen lenni, egyszerre két dolgot csinálni.

Hatalmas hajlamom van óriási lendülettel elkezdeni dolgokat, majd azokat nem befejezni, vagy csak irtó nyögvenyelősen, és nagyon kemény külső hatásokra.

Tehát az elkezdés, félbehagyás, ott lenni, máshol is lenni, mindent egyszerre csinálni, sajnos ez nekem gyerekkoromtól kezdve így volt. Nagyon kellett magamat fegyelmezni felnőtt koromban, amikor fontosak lettek a lábjegyzetek és pontos idézetek. Kölyökkoromban állandóan szekáltam a nagyanyámat, hogy meséljen családi dolgokat. Ötéves koromban tudtam a dédszüleim testvéreinek a nevét.

Szerencséje volt, hogy a nagymama nemcsak emlékezett, de mondta is. 

Igen, nagyjából minden ment volna a levesbe, a nagypapa tönkremenetele, az ő kivándorlásuk, a hazajövetelük, az ostrom, ’56, minden. A régi családi fényképalbumok mindent túlélve maradtak meg, és lehetett nagymamát nyaggatni, hogy nézegessük, és mondja el ezredszer is, hogy kik vannak a képeken. Aztán egyszer csak már fölírtam a fotók hátuljára ceruzával a neveket, hogy ha egyszer elpatkolok, akkor is maradjon meg, hogy Öfi és Fafi.

Mikor kezdte el ráírni? Hány éves volt? 

Körülbelül harminc.

Korábban nem jegyzetelt? 

A nagyit hároméves koromban faggattam, akkor még nem. Kamaszkoromban pedig inkább a város izgatott. Nagyon vicces, hogy a történelmet mint tantárgyat az iskolában körülbelül ugyanúgy utáltam, mint a fizikát. Hogy jönnek nekem ezekkel az évszámokkal meg az összes hadvezérrel, a pápákkal, menjenek a fenébe! Kit izgat, hogy mikor volt az a csata, meg hogy ott lövik egymást? Viszont a hétköznapi történelem, a hétköznapok régisége nagyon érdekelt.

Amiről szinte semmit se tanítottak. 

Így van, amiről semmit se tanítottak. És akkor volt még az utcánkban egy csomó klassz öreg, akikkel lehetett dumálni, akiket lehetett faggatni.

Az első kvázi tudományos igényű kutatás, amit a helytörténet műfajában végeztem, hatodikos koromban történt, amikor beiratkoztam helytörténet szakkörre, amit nem az én saját történelem tanárnőm, hanem a párhuzamos osztályt tanító Kati néni vezetett.

Első házi feladatnak azt adta, hogy mindenki dolgozza föl a saját lakóházát, részemről azt a házat, ahol most is lakom. Ki kellett deríteni, mikor épült, a felnőttektől meg kellett tudni, hogy ki a legrégebbi lakó, őt levadászni, leültetni, meséltetni. Akkor az alattunk élő Ilonka néni bizonyult a legrégebbinek, és ő nekem nagyon sokat mesélt. Ezt már lejegyzeteltem, és a mai napig megvan egy kis szürke füzetkében, ami abszolút forrásértékű, és nagyon fontos adatok vannak benne.

Ugráljunk az időben: nemrég mesélte, hogy ismét a ház történetén dolgozik. 

Igen, mert a Budapest 100 nevű civil kezdeményezés, amelyben százéves házakat mutatnak be az érdeklődőknek, kicsit problémás lett, mivel az első világháború alatt semmi se épült. Már tavalyelőtt sem voltak 1916-os házak, tavaly se 1917-esek, idén se lesznek 1918-asok mert alig van ilyen épület, ezért inkább tematikus egységekben gondolkoztak a szervezők. Tavalyelőtt a Nagykörút, tavaly pedig a rakpartok kerültek sorra. Ebbe én is beszálltam, és azt mondtam, hogy a mi budai rakparti házunkat is megnyitom. Azt fundáltam ki, hogy én leszek a házvezetőnő, és kiteregetem a ház szennyesét.

Az alsó térben, a földszinten ruhaszárító köteleket feszítettem ki, arra lepedőket lógattam, és azokra biggyesztettem fel biztosítótűkkel, A4-es papírokon a legjobb történeteket a házról.

Hatalmas arcom volt, hogy Ilonka néni jóvoltából már mennyi mindent tudok. Na de aztán beléptem az Arcanumba (digitalizált szöveg- és képgyűjtemény, ahol egyebek mellett régi újságcikkekben is lehet böngészni – a szerk.), mondtam neki, hogy kis szolgám, akkor Döbrentei 8., de serényen, mire az okos gépállat észveszejtő mennyiségű nevet, adatot, újságcikkeket, sztorikat kotort elő nekem, és ebből akkora anyag lett, hogy én rögvest eldöntöttem: ezt meg fogom írni rendesen.

Manapság már nem nagyon szokták az emberek abban a lakásban leélni az életüket, ahol születtek. Hogy került a család ebbe a különleges házba? 

Mami 1947-ben került oda, akkor még a rádióban dolgozott, miután apámat 1945-ben elvitték a Gulágra.

Újabb ugrás: miért vitték el? 

Apa egy tízest húzott le ott, névre szólóan vitték el, mert nagyon tehetséges és hatékony ellenálló volt a nyilasokkal szemben, viszont igazságosan és egyformán utálta mind a két bagázst. Haditudósítóként és mint rádiós újságíró kint volt a Donnál végig.

Látta a sztálini rezsimet meg a háborút alulnézetből, és erősen utálta azt is. Emiatt a kommunisták számára is veszélyt jelentett, úgyhogy vitték, mint a szél, és bevarrták tíz évre.

Milyen váddal? 

A nép ellensége volt mint a megszállt Kijev rádiójának a parancsnoka, és mint ilyen, ugye ott a mételyt nyomta. A métely abból állt, hogy leadták a hivatalos híreket, amiket kötelesek voltak leadni, utána pedig azzal folytatták, hogy: „a példátlanul hazug és arcátlan angol rádió nem átallotta azt a minden valóságalapot nélkülöző hírt légbe röppenteni, miszerint…”, és jöttek a BBC hírei. Tájékoztattak, azt csinálták, ami a dolguk volt. Az igazat is elmondták, a másik oldal híreit is elmondták, szóval, papa egy nagyon veszélyes csóka volt.

Magának gyerekként mennyi jutott belőle? 

Két év. Amikor hazajött, akkor engem gyorsan össze is eszkábáltak, 1956 nyarán születtem. Aztán persze a forradalomban is benne volt. 1958- ban vakbélgyulladásban halt meg. Három verzió van a haláláról, mind a három teljesen egyforma értékű, és pont egyformán valószínűek. Az egyik az, hogy ugyan a tíz lágeréve alatt orvosként dolgozott – a jogi diplomájával –, de azért megviselte őt az az évtized, tífuszon is átesett, és a szíve nagyon rossz állapotban volt. Tehát egyszerűen nem merték műteni, mert nem bírta volna ki az altatást. A második verzió szerint ő nem engedte, hogy megoperálják, mert pontosan tudta, hogy ha ezt most túléli, akkor beviszik, agyonverik, brutálisan megkínozzák, fölakasztják, és a család is hatalmasat fog szívni.

Miért? 

Az 1956-os közreműködése miatt. Akkor már, 1958 nyarán elkezdődtek a letartóztatások.

Arról nem volt szó, hogy irány nyugat? 

Dehogynem, ott állt a teherautó a ház előtt ’56 őszén, de apám azt mondta: nem azért vártam tíz évig a hazatérésre, hogy most megint elmenjek. A harmadik magyarázat pedig az, hogy az orvosoknak meg volt tiltva, hogy megműtsék apámat. És ez is pont ugyanannyira lehetséges. Tehát rövid úton, viszont iszonyú kínok között meghalt. Perforált vakbél, szepszis, kész. Így esett ez a dolog.

Emlékszik rá? 

Mielőtt meghalt volna, megtanított beszélni. Már kétéves koromban közel ilyen folyékonyan beszéltem. A papáról én ilyen „állatka”-emlékmorzsákat tudok összekaparni. Hogy megpuszilt, bajusza volt, és az az érintés az arcomon. Tömör angol bajuszt hordott, és azóta, ha megérint egy ilyen bajusz, akkor tévedhetetlenül tudja a bőröm, hogy ez a papa bajusza. A másik, hogy nem a hónom alá nyúlva emelt föl, hanem úgy, hogy két oldalról hozzászorította a felső karomat a törzsemhez, és én valami állati biztonságban éreztem magam, ahogy ott lógok.

Erre emlékszem, ahogy ő engem így fog, az állapotot föl tudom idézni, ahogy a törzsemhez szorulnak a karjaim, és lógok.

És van még két kép, amik nagyon homályosak. Az egyik otthon, a nagyszoba sarkában a szülői ágy, fehér cihák, fehér ágynemű és abban apám sötét haja, szeme, bajusza, valahogy egy ilyen fekete-fehér kontraszt, hogy ő ott van, és én bemászom az ágyba, mint egy kutyakölyök. És még egy, a lépcsőházban, mert a papa a beteg szívével már nem bírt a harmadikra csak úgy följönni, és amikor a sétából hazamentünk, akkor a második emeleten, az Ilonka néni ajtaja előtt, mint afféle volt rab, simán leült a lépcsőre pihenni, és akkor ahogy mellette álltam, pont egy magasságban volt az arcunk, és meg kellett várni, hogy ő kicsit kiszuszogja magát, aztán feltápászkodott, és hazamentünk. Tehát az a helyzet, hogy ő ül a legfölső lépcsőn, és én ott mellette állok, és a fél papa akkora, mint én vagyok. Ennyi van konkrétan.

Nem furdalja a lelkiismeret amiatt, hogy ennél sokkal gyengébb anyagból írtak már nagy családregényeket, és maga kávéházakkal és szakácskönyvekkel foglalkozik? 

Valamit már írtam ezekről. Amikor a Literában lejöttek a Példabeszédek, abból tulajdonképpen egy robbantott családregény lett.

Az apja, Saly Géza története önmagában is őrületes, a nagyapjáéval együtt, aki magyar mérnökként Iránban került hadifogságba, és deportáltként egy kazahsztáni kórházban találkozott először a vejével. De órákig tud mesélni a déd- és ükszüleiről is. Ebből lehetne akár egy magyar Száz év magány. 

Nagyon jó fejek, ezt is meg kell írnom, és meg kell írnom egy Tabán-monográfiát is.

Várom, hogy nyugdíjba menjek, vágom a centit. Onnantól kezdve ugyanezt fogom csinálni, amit most, csak akkor, amikor én akarom. Az egy olyan ajándék lesz a sorstól, hogy csuda!

Ugrás vissza: tehát a mamája 1947-ben szerzett egy lakást, ahol ön ma is él. 

Igen, Mami ott állt egyedül, akkor még a rádiónál dolgozott, a papáról meg nem lehetett tudni, hogy él-e, vagy mi van. Az egyik kollégája, aki ott lakott az utcánkban, szólt neki, hogy Ilikém, van egy üresen álló, romos lakás. Erre a 24 éves Ili felnyargalt a harmadikra, és ott azt találta, hogy a három szobából egynek van mennyezete, illetve a fürdőszobának is volt, de később leszakadt, viszont a konyhának nincs fala. Mami kiment az erkélyre, mind a huszonnégy évével, és – ezt ő így mondta el nekem egyszer, nagyon sokkal később – „Akkor még a híd is a vízben volt, de olyan kék volt a Duna, gondoltam, maradok.”

Ez még az államosítások előtt történt, tehát volt tulajdonosa a háznak? 

Persze, fölkereste a Gschwindtéket, egy nagyon gazdag likőrgyáros családot, bejelentkezett a titkárságon, hogy ezt a lakást bérbe venné tőlük, és rendbe is hozná. A Gschwindték szépen lekáderezték anyámat, nehogy valami ordas cemende költözzön a tulajdonukba, rábólintottak az egyezségre, majd jött a Saly nagypapa, aki akkor még Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársaságának, köznyelven a Beszkártnak volt a vezérigazgató-helyettese, és ott sok pénzért, de tudott szerezni építőanyagot és munkás kezet. Tehát hétvégenként jöttek a beszkártos szakik, akik a nagypapa által gavallérosan fizetve fölújították a kéglit. A Gschwindtékkel az volt a deal, hogy Mami rendbe hozza a lakást, és cserébe valameddig nem fizet lakbért. Már nem lakhatta le az invesztíciót, mert jött az államosítás, velük meg az albérlők, hogy ne legyünk társbérletté alakítva a tanács által. Ők 1949–1950-től 1968-ig, illetve 1970-ig éltek velünk.

Ki tervezte a házat? 

Hauszmann Alajos, aki sok más egyéb mellett a fiumei kormányzói palotát is felépítette. Azért ezt említem, mert ennek még szerepe lesz a ház történetében. A mellettünk lévő volt a saját háza, ezt pedig Kégl Györgynek, akkor már barátjának építette.

Ki volt Kégl György? 

Székesfehérvári földbirtokos, országgyűlési képviselő, nagyon gazdag és marha rendes ember, utca is van róla elnevezve Székesfehérváron. Ő alapította a fehérvári kórházat. Hauszmann épített neki egy kastélyt Székesfehérvár határában, és az Andrássy úton megépítette Kéglné bérházát is, azt, amelyikben a Lukács cukrászda működött. Ezt befektetésnek szánták a két nagyobbik lánynak, a két kisebbik számára pedig az én házamat emelték 1894–1895- ben. Volt még két fiuk is, az egyik öngyilkos lett, mert a papa nem finanszírozta az elképesztően költséges bolondériáit, de a másik fiú átvette a családi birtokot, és ott gazdálkodott.

Később eladták a házat a Gschwindtéknek? 

Egészen vicces módon pont azon a száz évvel korábbi napon, amikor nálunk a házbemutató meg a házbejárás volt. 1917-ben vagyunk, akkor azért már látszik, hogy itt nagyon borul minden a háború után. Kégl egyik lánya az utolsó horvát bán felesége lett, aki aztán előkészítette az egész elszakadást, ők Horvátországban éltek. A másik lány, Paula nem ment férjhez, de azt nem tudtam kideríteni, hogy ővele tulajdonképpen mi is történt. Vöröskeresztes ápolónőként a háborús években még látszik, őt hatalmazta meg a testvére, hogy járjon el a házeladás ügyeiben.

Ki volt az a lakó, aki miatt fontos a fiumei kormányzóság épülete? 

Abele Rezső volt az a fiumei kormányzó, akinek a hivatali idejében Hauszmann megépítette Rijeka máig nevezetes épületét.

Utóbb visszajött Budapestre, beköltözött a Hauszmann-ház mellé egy Hauszmann-házba, és továbbra is vizet látott az ablakból. Ő az egyik kedvencem.

A másik a Medve bácsi. Medve Zoltán, Krassó-Szörény Vármegye főispánja, az utolsó hongyarapító. 1913-ban felsőbb utasításra felveszi a szebbik atilláját, felövedzi magát a díszkardjával, átcsolnakázik Ada-Kalé szigetére, ahol csendben üldögél a helyi kormányzó, egy fezes török atyafi, csibukozik – nem bírom másképp elképzelni az egész jelenetet –, és azt mondja neki, Te, Juszuf, én most benneteket annektállak. Zoltán bátyám, az nagyon jó lesz már végre – bólogat a derék török. Ezen a szigeten játszódik Jókai Aranyembere. Ma már nincs meg, a Vaskapu vízierőmű építése során elárasztották. Medve bácsi is Trianonnal jött Budapestre, és ő is ott lakott a házban.

Minden lakót megtalált? 

Nem, mert a belügyben valamikor megsemmisítették a budapesti lakónyilvántartó könyveket. Vagy úgy eldugták, hogy azóta se mondják meg, hol vannak. Innentől kezdve csak a népesség-összeírási adatokra tudunk támaszkodni, de abból meg nagyon kevés létezik, összesen három vagy négy van meg a levéltárban.

Tehát készül a ház története. 

Ez megint olyan munka, hogy minden szereplőből ki lehetne bontani egy komplett regényt, de ezt nem tervezem. Viszont egy csomóról fénykép van, meg lehet nézni a fejüket, hogy kik voltak a néhai szomszédaim.

Állati jók! Abele Rezsőnek akkora toll van a sapkájába tűzve azon a fotón, ami fönnmaradt róla, hogy nem fér rá egy oldalra.

Van egy másik „hatalmas falat” is, a gasztronómia területéről. Nemrég mesélte, hogy egyszer csak eljutott magához egy szenzációs szakácskönyv. 

Most is éppen ezzel szórakoztam. A döbbenetes szakácskönyv úgy lett, hogy valaki betagelt engem a Facebookon. Kiderült, hogy egy kedves mosoni házaspár örökölt egy nagyon régi szakácskönyvet. Kézzel, gyöngybetűkkel írott, látszik, hogy ezt valaki nagyon gondosan előkészítette, szerkesztette. A felépítése olyan, mint a hagyományos szakácskönyveké, de nem fordítás és nem másolat. Dunántúli magyar nyelven beszél. Molnár Júlia – ez a név szerepel rajta – teljesen egyértelműen magyar anyanyelvű.

Mikori? 

1851, bele is írta a dátumot. Iszonyú érdekes, mert ebben a korszakban van egy nagy fekete lyuk a magyar kulináriában. Az 1700-as években használnak egy szakácskönyvet, ami a csíki ferencesektől indul és jár be egy csodálatos diadalutat. Ez a Misztótfalusi Kis Miklós kiadásában protestáns szakácskönyvként terjed, de én tudom, és bizonyítani is tudom, hogy ez a csíki klastromból jön. Például tele van olyan receptekkel, amelyek nagyon böjtösek. Tehát nem simán nem eszünk húst, hanem vízleves meg kenyérleves, „ha kinek olyan fogadalma vagyon” – ezt mondja. Ez protestáns közegben elképzelhetetlen.

Mindenesetre ez a szakácskönyv nagyon hosszú ideig él, 1810-ben még Landerer kiadja. Több mint száz évig ezt használják.

Utána van egy hosszú szünet, és az 1880-as évektől meg elszabadul a pokol. Akkor már nagyon sok van. De az 1840-es, 1850-es évekből gyakorlatilag semmi nincs. Azért marha érdekes, mert látszik, hogy ezt valóban egy nagyon jómódú dunántúli háztartásban működő nő írta. Az összes süteményrecept úgy indul, hogy végy 8 tojást, végy 12 tojást, iszonyat mennyiségű tojást.

Van a receptek közt leves, hús, sütemény is? 

Igen, de nagyobb arányban szerepelnek a sütemények, tészták, édességek, és azok között nagyon sok nagyon drága. Rengeteg mandulát használ, érdekes módon szinte semmi diót. És nagyon jó alapanyagok vannak a húsoknál is. Látszik, hogy rangos háztartásban gondolkozik a szerző.

Mivel fűszereztek? 

Mindennel, amivel mi is, de nem viszi túlzásba a szerző.

A só, bors, paprika szentháromságán túl a süteményekben sok a vanília, ánizs, használ színezőként alkörmöst, gyömbért is, kaprot is használ, a húsoknál is és a tésztáknál is előfordul, de az édes tésztába is tesz kaprot.

Használ persze petrezselyemzöldet, fokhagymát, szegfűszeget, sütiknél fahéjat.

Tárkony, babér… 

Babért igen, de azt valami olyan néven hívja, hogy alig jöttem rá, hogy mi az. Sok mindennek csak a német nevét tudja, de magyarul írja le fonetikusan. Lestyán, tárkony nincs, az erdélyi fűszerek nem nagyon szerepelnek. Viszont kakukkfű, az van, meg talán rozmaring.

Milyen leveseket írt le? 

Például barna-levest tüdőstáskával. „Szélessz el hat lat libazsírt”, így indul. „Rakj hegyébe leszeletült vereshagymát, elhasogatott vereshagyma és petrezsíron gyökeret, sárgarépát, zellert és mindenféle aprólékos húsokat. Borítsd be fedővel és hadd pirulni, és fordíts rajt gyakran, hogy le ne égjen. Ha jól megpirult, töltsd fel húslével, tégy rá egy kis egész borsot, sót, valamint kis szegfűszeget, szerecsendió-virágot, gyúrj bele egy megtisztított fiatal tyúkot vagy libaaprólékot és hadd lassan forrdogálni. Ha ki akarod tálalni, szűrd le és főzhetsz bele tüdőstáskát vagy májagombócot, vagy ha akarsz, sült tésztát.” És akkor elmeséli, hogy a tüdőstáskával mi van. Van csokoládéleves is. Tégy bele két darab csokoládét, cukrot, tojássárgáját, és tálald fel kockás zsemlyére. Lényegében kakaó pirított zsemlyével.

Mihez kezd ezzel a könyvvel? 

Először is az egészet leírom, és mindent megpróbálok megérteni belőle, közben megpróbáljuk kideríteni, hogy kicsoda Molnár Júlia.

Ha kiadják, érdemes lenne leírni, hogy ezek a receptek hogyan értelmezhetőek a XXI. században. 

Azt egészen biztosan nem fogom megcsinálni, hogy minden egyes receptbe beírjam a mai mértékegységeket, de az elején megadom az átváltást. Nyilván körülbelül kell számolni, mert ott indulunk, hogy egy tojás nem ugyanakkora.

A 2 krajcáron élesztő, ezek a kedvencek. Azt már marha nehéz itt kiokoskodni, hogy 1851-ben ennyiért mennyi élesztőt adtak.

Ház, szakácskönyv kerekedik. Van még más befejezhetetlen munka is a keze ügyében? 

A harmadik őrület a New York Kávéház vendégkönyve, ami három éve került be a múzeumba, és óriási kincs. Ez a Tarján Vili féle aranykor vagy ezüstkor néhány évét mutatja be az 1920-as évek végét, a 1930- as évek elejét. Aki él és mozog Budapesten, az mind vacsorázik Tarján Vilinél. Egészen zseniális figurák jelennek meg. Azt, hogy benne van Thomas Mann meg Josephine Baker, eddig is tudtuk, de ahogy kutattam, kiderült: Thomas Mann összesen ötször járt Budapesten, amiből én kettőről tudtam. Minek jött, kihez jött? Ezeket mind érdemes lenne kapargatni. De a 365 aláírásból ne csak a nagyon híreseket nézzük meg. Rengeteg olyan aláírás van, amit nehéz megfejteni, mert firkák, autogramok, a 365-ből még mindig van 60, amire nem jöttem rá.

Mit tervez a könyvvel, ha minden nevet megfejtett benne? 

Még nem tudom pontosan, hogy milyen lesz a fölépítése a könyvnek, ami ebből készül, egyelőre az sem világos, mennyire tudok összeszedni egy időrendet, mert soknál nincs dátum. Az lenne a vicces, ha össze lehetne rakni napról napra, hétről hétre, hogy ebben az időben milyen koncertekre, milyen politikai eseményekre jöttek a New York neves és névtelen vendégei, mivel töltötték az idejüket.

Ebből a vendégkönyv-névsorból egy újabb életművet lehetne felépíteni, és akkor a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumról, a munkahelyéről még nem is beszéltünk. 

Itt teszek-veszek, a dolog vendéglátóipari részébe vagyok belegabalyodva. Úgy is kerültem ide, hogy a kávéházi kutatásaim nyomán megismerkedtem az azóta is meglévő főnökömmel (Kiss Imre – szerk.), aki engem mint kávéházológust hozott ide az irodalmár diplomámmal. Nem voltam sose történelem szakos sem, csak nagyon megszerettem.

Hogy lett kávéházológus? 

Amikor Zeke Gyula szerkesztette a Budapesti Negyed kávés számát, fölvetette, miért nem írok meg én is egy kávéházat. Mire azt mondtam, rendben, megírok egyet, de a lerágott csontokat látni se szeretném, olyat választok, ami még nincsen földolgozva.

Felhorgadt bennem a budai bennszülött, tudtam, hogy semmiképp se lesz pesti. Kiválasztottam a Philadelphiát, mert az virtigli irodalmi kávéháznak tűnt.

Kiderült róla, hogy irodalmi kávéház abban a tekintetben, hogy Szabó Dezső meg Márai Sándor meg Kosztolányi járt bele, de annyira nem erről szól, hogy nagyon nem. Néztem a háta mögé, hogy kik a vendégek, miből tevődik össze ez az egész, és akkor kiderült, hogy tényleg az egész Krisztinaváros, a péktől, a bádogostól az altábornagyig mindenki oda járt. Megint az történt, hogy kinyitsz egy ajtót, és hihetetlen, mi van még mögötte.

A kávéházológiából jött a tabánológia? 

Nem. A tabánológia gyárilag volt, ott születtem. Szisztematikus kutatás szempontjából viszont valóban a kávéház volt előbb. Aztán amikor jött a tágabb várostörténet, azt mondtam, hogy jó, egész Budapest érdekel, és érdekel engem minden, de azért a Tabán, az a Tabán…

Most megint ugrok egyet: sokáig tanár volt, 12 évig a szegedi egyetemen tanított francia irodalmat, és emellett iszonyú mennyiséget fordított is. Ezekkel felhagyott már? 

A tanítás sajnálatosan véget ért, a másikkal kapcsolatban pedig az van, hogy tizenöt könyvnél megálltam, és azt mondtam, hogy ebben a műfajban én letettem a nemzet asztalára, amit le akartam tenni, úgy érzem, fordítottam eleget, fordítson már más is. Borzasztó vastag társadalomtudományi szakkönyveket magyarítottam. A legbüszkébb a nagy Lévi-Straussra, a két kötetes Strukturális antropológiára vagyok, amit ketten csináltunk Szántó Diana antropológussal, kiváló barátnémmal.

Úgy készült a két kötet, hogy az egyiket ő fordította, a másikat én, és utána cseréltünk, és gyúrtuk, amit a másik csinált. És ebből lett egy nagyon egységes stílusú és a terminológiáját tekintve is szakszerű könyv.

Rábírtam Gyurgyák Jánosékat, hogy a kiadó küldjön a szerzőnek egy példányt. Lévi-Strauss egy bűbájosan kedves és udvarias, öreguras levélben – akkor már kilencven valahány éves volt – válaszolt nekünk, hogy őneki még egy könyve se jelent meg ilyen szép kivitelben – erre meg a grafikus lett nagyon büszke –, és bár a fordítás minőségét nem tudja megítélni, de így az egészből azt gondolja, hogy az egy nagyon derék dolog, és hálás, és köszöni. Annyira boldogok voltunk, hogy nagyon. Odaadtam Diánának az eredeti levelet, elvégre ő az antropológus, nálam egy másolat van.

Ezt azóta egyetemi tankönyvként használják? 

Persze. Tankönyvként használnak több mindent is, Eliade háromkötetes nagy Vallástörténetét is, azt is én fordítottam. Sokat fordítottam tőle, a sámánokat is meg még kisebb köteteket is. De az a háromkötetes nagy Vallástörténet, az egy cudar valami volt. Abban az volt nagyon jó, hogy a kezdeti nehézségek után egy csodálatos szerkesztő házaspárt kaptam a kiadótól Puskás Ildikó és Simon Róbert személyében. Ők ketten tudtak összesen vagy nyolc nyelvet. Az, hogy latinul, görögül, teljesen természetes, de Ildikó alapjáraton indológus volt, Robi meg arabista. Szóval, ők ketten együtt mindent tudtak, és amit nem, arról azonnal megmondták, hogy kihez forduljak. Kaptam egyiptológust is, meg tudták nekem mondani, hogy melyek azok a már létező magyar kiadások, amelyeknek a névátírásai, a terminus technikusai jók, azokat használhatom. De minden fejezethez el kellett olvasnom három-négy nagy böszme könyvet, hogy értsem, mit fordítok, miről beszélünk. Nagyon sokat tanultam ebből, és nagyon sokat tanultam tőlük is, és nagyon hálás is vagyok nekik ezért. Egyáltalán, én nagyon sokat tanulok másoktól.

És amivel még tetézi a bajt, munkásságában nem elhanyagolható a klasszikus szépirodalom sem. Az hagyján, hogy forgatókönyveket jegyez, novellákat ír, de időnként Nádas Péter váltótársa… 

Az volt mindennek a teteje, amikor ez a keblen melengetett áspiskígyó – Nagy Gabi – behúzott engem ebbe a csőbe. Arról volt szó, hogy a Litera nevű irodalmi portál 2flekken című rovatába írjak, ami úgy néz ki, hogy kéthetente váltogatják egymást a szerzők. Tehát egy embernek havonta egyszer kell írnia valamit, két héttel később ír a másik állandó szerző egyvalamit, a köztes hetekben meg teljesen változó, hogy kik írnak. Tehát Gabi fölkért engem, hogy legyek kéthetente, mire én tökre meghatódtam, és gondoltam, hogy havonta egyszer csak kiizzadok két gépelt oldalt. Amikor már azt mondtam, hogy igen, akkor megörült, és közölte, hogy a másik állandó Nádas Péter lesz. Vele váltjuk egymást. Azt a rémületet, azt a jeges rettegést, ami akkor engem elkapott, hogy most mi lesz! Hát, az borzalmas volt.

Ebből született a korábban említett „robbantott családregény”? 

Igen. Aztán jött Pataki Jutka, az AbOvo Kiadó, aki adta már ki korábban könyvemet – a Pesti csodabogarak náluk jelent meg –, hogy akkor ő ebből is könyvet szeretne. Mondom, ember, ebből a tizenkét kis két flekkes izéből? Azt mondta erre, hogy majd írsz hozzá. Aztán tényleg párat még írtam hozzá, és így lett a Példabeszédek című könyv.

Ezek a történetek mind a saját családi legendáriumából származnak? 

Szerintem nagyon bölcs és pontos gondolat, hogy kétféle író van. Az egyik tud kitalálni olyat, amihez semmi köze, és szeret is ilyeneket kitalálni, a másik csak saját magát tudja írni.

Én egy ilyen utóbbi vagyok, nagyon ragaszkodom a valósághoz, és nem is szívesen alakítok rajta, mert szégyen ide vagy oda, gáz, esetleg ciki, de akkor is, én nem bírok hazudni, nem bírom ezeket elkenni.

Égő, hogy nagypapa kártyázik, de akkor is ez van, és minden, ami ebből következik, az teljesen más színt kapna, hogyha én azt elhazudnám. De miért is tenném?

Még nem érintettük se a befőtteket, se a recepteket, se a Spájzot. Külön kiadás kellene ahhoz, hogy megemlítsünk minden „apróságot,” amivel még foglalkozik. 

A recept-ügy úgy kezdődött, hogy jött Vinkó Jóska, hogy írjak a Magyar Konyhába. Na, de mit írjak, nem vagyok egy ilyen gasztro-izé. Azt mondta, hogy neki mindegy. Mondtam, hogy na, jó, az egyetlen dolog, amit tényleg jól csinálok és szeretek is csinálni, az a lekvár. Így lett a rovat címe Spájz, így lett aztán belőle könyv, és így lett az én kapcsolatom a Magyar Konyhával. Gyümölcsöző és nagyon jó, és szeretem csinálni, de amikor éveken át minden februárban, márciusban ott toporzékoltam a piacon, hogy mi a túrót tudok befőzni ilyenkor, mikor már az összes citrusos receptemet ötször elhasználtam, az nem volt mindig könnyű. De alapjában véve élveztem, és főleg nagyon élvezem utólag. A Spájz egy ihletforrásnak való könyv. Mindenkit azzal biztatok, hogy a receptek 80 százalékát egy tizenkét éves fiú is el tudja készíteni. És a fiúk rákapnak, amit helyeslek, mert amelyik fiú jól főz, az mást is jól csinál. Szóval, a főzés nagyon fontos dolog.

Amikor nem ír, kutat vagy lekvárt főz, mivel üti el az időt? 

Nagyon sokat utaztam. Volt egy olyan időszak, amikor az orvosi egyetemen voltam kollégiumi tanár, hétfejű aligazgatónő, és mellette volt egy nyelviskolánk a barátaimmal, ami akkor nagyon menő dolog volt, és ahol én akkori magamhoz képest elég sok pénzt kerestem. Ebből tudtam utazni. Indiába például az egyik kollégista hívott meg az esküvőjére, miután lediplomázott. Csodálatos dolog volt.

Akkor vérszemet kaptam, és elmentem Dél-Amerikába, végig egy hátizsákkal a Tűzföldtől az Egyenlítőig.

Algériában kétszer is voltam. Azt is úgy, hogy volt helyi ismerős, barátok lettünk, és náluk voltam. Utaztam egyedül is, de az nem volt olyan egyszerű egy iszlám országban fiatal nőként, harminc évvel ezelőtt. Bejártam így nagyjából egész Európát. Portugáliában akkoriban voltam, amikor még éppenhogy kijöttek a legnagyobb córeszből. Aztán két haverommal elmentünk az Egyesült Államokba, parttól partig csináltunk egy hathetes borzalmat. Rettentő fárasztó volt, de nagyon-nagyon jó. Kenyában hivatalos úton voltam, de lehetett korábbra vagy későbbre kérni a repülőjegyet, úgyhogy a kongresszus után elmentem a maszájokhoz – piszok jó volt.

Most tud utazni? 

Most állandóan dolgozom, és nincs úgy szabadságom, ahogy régen volt. Várom, hogy ha majd nyugdíjba megyek…