Egy hollót figyelünk, a narancsszínű levelek között gubbaszt, Pom Pom jut róla eszembe, talán a fa alatt ácsorgó és nagyokat ásítozó kislány miatt, minden jel szerint a családtagjait várja, akik már hosszú ideje a csíkos hátú kismalacokat becézgetik, a kicsik visítanak örömükben, úgy látom, ikrek lehetnek, bár az arcuk alig látszik ki az egyforma, puffos kezeslábasból, már most ebben gurulnak ide-oda, pedig még csak október vége van, tipikus túlgondoskodó szülők, gondolom rögtön, aztán gyors öncenzúra, hiszen nincs már meleg, főleg egy gyerek számára, aki egész nap kint van a természetben, leparkoltak a kocsijukkal reggel tízkor, itt fognak ebédelni, itt lesznek késő délutánig, vagy még az erdőben is kirándulnak egyet, látom ezt az erdőjáró nagycsaládos elszántságot a szülők szemében, már megint ítélkezem, de hát üvölt róluk, hogy mennyire biztosak a dolgukban, elveik vannak, és azt képzelik, ők minden gyereknevelési kérdésre tudják a választ, ezt abba kell hagynom, Mocsár még mindig a hollókról beszél, hangosan morfondírozik, egyáltalán mit jelent, hogy a holló intelligens és bátor állat, meg a többi közhely, amit a hollókkal kapcsolatban elmondani szokás, emberként viselkedik, empatikus, kognitív képességei a csimpánzéval vetekszenek, satöbbi, satöbbi, sorolja Mocsár, de én azt sem tudom, mi a különbség egy holló és egy varjú között, vihogok, nem vagy egyedül, válaszolja,
aha, mondom, közben ez a holló felénk fordul az ágon, talán valóban annyira intelligens, hogy megérezte, róla beszélünk, sötét szemével gyanakodva kutat minket, talán azért érzem gyanakvónak a tekintetét, mert a fejét a válla közé húzza, ki kell mennem a mosdóba, mondom Mocsárnak, az üregi nyulaknál találkozunk, válaszolja és még mosolyog is.
Életemben másodszor vagyok a vadasparkban, most is egy férfi hozott autóval, legutóbb a fiammal együtt repített minket ide egy Béni nevű illető, aki azóta már Svájcban él, nagyon komolyan gondolta az egyébként igen rövid ideig tartó viszonyunkat, az a délután egész jól alakult, leszámítva, hogy a fiam rosszul lett a fényűző kocsiban, talán máshogy is el lehet ide jutni, szendvicsekkel a hátizsákban, felülni erre-arra és elzötyögni, nevetséges, hogy az erdőbe autóval kelljen járni, mi persze egyébként sem vagyunk túl mozgékonyak a fiammal, anyámról ne is beszéljünk, nem tudom, talán az én hibám, hogy a gyereket soha nem vittem néhány villamosmegállónál messzebbre, a játszótérre is alig akart kijönni, mindig csak a könyvek és a társasjátékok, óriási szerencse, hogy a házunk mögött van néhány fa, a mosdó tükrében szokatlanul öregnek látom az arcom, ahogy néha vonatokon vagy idegen helyeken, ahol nem a megszokott tükörből nézek magamra, és akkor megpillantok valamit, amit még eddig nem vettem észre, de most már mindig látni fogom, a szemöldököm mintha egyre jobban ereszkedne a szemem felé, két bánatos hengerpárna fáradt szimmetriában, nem akarom, hogy ez a trend folytatódjon, a homlokom barázdái is mélyebbnek tűnnek, a frizurámat hagyjuk, a hajam úgy tapad a fejem hátsó felére, mintha most keltem volna fel húszórányi hanyattfekvésből, nem tűnt reggel zsírosnak, most már belátom, meg kellett volna mosni, de számít-e mindez, mármint nekem számít-e még annyira a külsőm, mint régen, megszokásból nézem magam, és bár nem dob fel különösebben, hogy öregszem, de valójában el sem keserít, nem képzelem már, hogy a rondaság automatikusan kizárna a szerethető, értékes, oké emberek halmazából, ezen a ponton figyelmeztetnem kéne magam, hogy öregség és rondaság nem egyenlő, még ha hajlamosak is vagyunk ezt gondolni, huszonévesen nagyjából ezt képzeltem, ahogy mindenki más is, úgy értem, nőtársaim, vajon tettem bármit is azért, hogy ez az önkorlátozó hiedelmem eltűnjön végre, nem, nem tettem, csak sodródtam az évekkel, közben egyre mélyebbre süllyedtem, most hagyjuk is, hogy miben,
Nem sejtettem, hogy Mocsár ennyire szereti az állatokat, tartózkodónak és flegmának ismerem, most féltérdre ereszkedve várakozik az üregi nyulak ketrece előtt, lopva le kellett volna fényképeznem, talán még beszélt is a nyulakhoz, mielőtt észrevette, hogy ott állok mellette, feláll, derűsen nézünk egymásra, miközben a kezét mélyen a barna bőrdzseki zsebében tartja, váratlanul felajánlja, hogy karoljak belé, én meg is teszem, így indulunk tovább az állatok és a gyerekcsoportok között, mondjuk a nap most sem süt ki, nem szokása mostanában, neked is feltűnt, kérdezem Mocsárt, hogy hetek óta a napok egyformán szürkék, jaj, ne, teszem hozzá, mert meglátom az ösvény végén Ivánt, a terapeutámat, nem tudom levenni róla a szememet, radikálisan máshogy fest itt, mint az irodájában, a lábán western csizma, a combján szűk farmer, a feje búbján feltűrt szélű hipszter sapka, a hóna alatt meg egy nő, de milyen, neki is western csizmája van, szőkített oroszlánsörénye, fehér pufidzsekije, hosszú körmei, egyébként egyáltalán nem fiatal, sőt, lehet, hogy Ivánnál is idősebb öt-hat évvel, vagy akár többel is, körülöttük legalább három gyerek szaladgál, egy tableten marakodnak, fényképezni akarnak mind, a felnőttek nevetnek, ez lenne Iván családja, hát én mindjárt elájulok, mondom Mocsárnak, az ott a pszichológusom, a kicsodád, kérdez vissza, na, tessék, remeg a hangja, ránézek, elsápad, elengedi a karom, hátrál, nem értem, mi történik, Mocsár megijedt, hátrafelé lépdel, távolodik, te most, kérdezem, elmész? Eddig is félt, hogy meglát minket valamelyik ismerőse, istenem, félt, nevetnem kell, hogy lelepleződünk, ez az én pszichológusom, nem a te nénikéd, mondom neki, persze már nem hallja, a hátát még látom, a következő pillanatban már azt sem, eltűnik a következő sarkon, én meg itt maradtam az üregi nyulakkal, ráadásul Iván és a családja egyre közelednek, talán nekem is el kéne szaladnom ebből a hülye vadasparkból, bevetem magam az erdőbe, van időm, ha kell, hazáig kirándulok, jó ötlet, kirándulni fogok végre, csak melyik irányba induljak, akaratlanul hátranézek, de amilyen szerencsém van, egyenesen Iván szemébe, ideértek, itt vannak mögöttem, Iván meg sem rezdül, egyáltalán nem látszik rajta, hogy felismerne, ellibegnek mellettem a nőjével és a körülöttük keringő gyerekekkel, az egyikük hiperaktívan fényképez a tablettel, úgy tűnik, ki akarja használni, hogy végre megszerezte, nyuszik, visítja, a többiek nyúlnak a gépért, de ő a magasba emeli, hogy ne érjék el, és tovább kattintgat, most éppen olyan szögben tartja, biztos vagyok benne, ezen a képen én is ott leszek, legalább ennyi, gondolom, mintha ezzel elégtételt vettem volna Ivánon, hogy pontosan miért, azt még tisztázom hazafelé.
(…)
