Úgy tudom, nem Óbudán, de nem is túl távol töltötted a gyermekkorod…
A szomszédos Vízivárosban laktam, ami az ötvenes évek elején hangulatában nem állt messze az óbudai miliőtől. Közel volt még a háború, és a pusztítás iszonyatos volt a Várnegyedben. Szegény és lekoszlott környék volt, nem olyan divatos hely, mint mostanában, de nekünk, gyerekeknek hallatlanul izgalmas játszóhelyet kínált az a bozótos, elhagyatott rengeteg és a sok-sok grund. Persze voltak szomorú vetületei is. Ott történt az a baleset, amiből az A tettes ismeretlen című film is készült, amikor kedvenc helyünkön, ahová mindig eljártunk, felrobbant egy gránát, és az egyik osztálytársamnak elvitte a lábát. Véletlen, hogy akkor épp nem voltam ott.
Óbudával hogyan kerültél kapcsolatba?
A Vörösvári út végén, a Bécsi út sarkán állt a Vegyesipari Javító Vállalatnak egy üzeme, ahol vaságyakat festettek, sodronyoztak. Ott dolgozott Vili bácsi, apám unokanővérének férje, aki általános iskolás koromban egyszer engem is elhelyezett a cégnél nyári munkára. Hajnali hatra kellett járnom, és ötig dolgoztunk, egyórás ebédszünettel. Megkopott vaságyakat festettem zománcfestékkel, meg sodronyokat cipeltem egész nap – keserves volt. A mamám egy időben a Lajos utcai iskolában is dolgozott védőnőként. Ha valamiért nem tudtunk napközibe menni, ott voltam vele én is. Óbuda aztán később is fontos szerepet kapott az életemben. Diákkori szerelmem egy tanárnő volt, aki az Árpád fejedelem útján lakott, a Kolosy tér sarkán. Gyakran jártam el álmodozni az ablaka alá…
És természetesen Krúdy könyveiből is rengeteget megtudhat az ember Óbudáról, anélkül, hogy akár járt volna ott.
Sajnos azonban az a megénekelt Óbuda nagyrészt áldozatul esett a panelházak terjedésének…
Nem gondolom, hogy ez szándékos pusztítás lett volna, hiszen világjelenség, hogy az ódon, emberléptékű dolgok megszűnnek. Onnan tudnám megközelíteni, hogy amikor ’54-ben iskolába kezdtem járni, a várban, a Táncsics Mihály utcában volt egy bácsi, aki még a gázlámpákat gyújtogatta minden este. Ismertük őt, s ő is ismerte a gyerekeket, akik arra jártak.
A változások ellenére azonban mégiscsak megőrződött valamiféle „óbudaiság”, ami ma is érzékelhető…
Úgy fogalmaznék, anélkül, hogy meg akarnám fosztani Óbudát attól az egyedülvalóságától, ami tényleg csak rá jellemző, hogy minden ilyen kis mikrokörnyezetnek az ott felnövőkben, a gyermekkorukat ott élőkben megvan a maga gazdagsága, legyen az Kőbánya, Józsefváros vagy akár Óbuda. Csak nem minden kerületnek volt Krúdyja!
Öt sikertelen vizsgát követően, hatodjára vettek fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Ennyire eltökélt voltál?
Nem. Ez nem egy szenvedélyes, görcsös igyekezet volt, bár a számokból úgy tűnhet. Akkoriban épp a Kárpátia étteremben voltam pincér, játszottam az Egyetemi Színpadon, és talán nem túlzás azt állítanom, hogy a közönség szeretett. Jött a tavasz, elmentem hát felvételizni, de nem igazán viselt meg, hogy kirostáltak. Nem volt még olyan erős hivatástudat bennem, persze a színházat nagyon szerettem, vizsgázni viszont egyáltalán nem. Óriás felelősség terheli azokat, akik döntenek. Abból, ahogyan egy 18 éves ember szerencsétlenül, feszengve elmakog egy verset, hogyan lehet megmondani, hogy alkalmas-e a pályára? Ráadásul a felvételi űrlap első kérdése az volt, hogy „Apja tulajdonosa-e a Szocialista Hazáért érdemrendnek?” Ebből aztán az ember óhatatlanul érezte, hogy nem sok jóra számíthat.
Gondolom, a színészi pályára készülődve találkoztál több, már aktív színművésszel. Hogy emlékszel ezekre a találkozásokra?
1968-ban a Vígszínházban voltam díszletező. Bárdy György megtudta, hogy a főiskolára készülök, és felajánlotta, hogy szívesen meghallgat. József Attila Éhség című versét és a Lucifer-monológot mondtam el feszengve, nyögvenyelősen. Ezt követően közel 30 évig nem találkoztunk. Idén futottunk csak össze a Ki a normális? című Karinthy kabaré olvasópróbáján, ahol is így fogadott: „Láttalak Kaposváron a Hegedűs a háztetőnben, remek volt! Nagyon örülök, mert amikor hajdanán előadtál nekem valamit, nem igazán tetszett, és nem gondoltam, hogy színésznek kéne lenned”. Egy másik alkalommal egy nagyon gyenge színész, egy vidéki nagy bölény, akinek egyszer bemutattak, azt mondta gúnyosan: „Fiam, ilyen pónemmel színésznek akarsz menni?” Nagyon szíven ütött: ha egy srác azt mondaná nekem, hogy színész akar lenni, nem hiszem, hogy jogom lenne rá azt felelni, hogy ugyan már, hogy nézel ki? Természetesen ezek a szürke, arctalan emberek diktálták a közízlést, és nagyon nem volt ínyükre, ha valaki már külsejében sem olyan volt, mint ők. Ráadásul, hiszem, hogy a külsőségnek semmi köze az egészhez.
Hogy érezted magad a főiskolán?
Jó volt újra diáknak lenni. Hamarosan kialakult egy nagyon jó osztály; huszonkét évesen az átlagéletkorhoz képest egy kissé talán már öreg voltam, de belül nem. A főiskola is fantasztikusan jó szemléletű és jó hangulatú volt még akkoriban, és kiváló tanáraink voltak. Nádasdy Kálmán például csak egy fakultatív órát tartott minden héten, de azon mindenki ott volt, miközben a politikai gazdaságtan és az ahhoz hasonló órákról állandóan ellógtunk.
És a színész a sokadik előadás után sem unja meg a szerepét?
Ez a titka a dolognak: nem lehet unni! Az borzalmas lenne. Én nagyon szeretek játszani, és ha valamit kérhetnék az Istentől, az csak az lenne, hogy ezt az ambíciómat sose veszítsem el! Sokan azt gondolják, hogy minden est csak egy a sok közül. Nem úgy van az!
Van olyan társulat, ahová szívesen csatlakoznál?
Nincs, pedig én igazi csapatjátékos vagyok. Olyan erős társulatban kezdtem el a pályát Kaposváron, hogy ez az első három év rányomta a bélyegét a szakmáról való elképzeléseimre, melyekről ma sem hiszem, hogy megkövültek lennének. Visszatértem még kétszer, aztán újra eljöttem, mert már ott sem tapasztaltam ezt a mentalitást. Az egy csoda volt, ami megismételhetetlen, nagy ajándéka a sorsnak, ugyanakkor nagy teher is, mert az ember azt kergeti egy életen át. Pillanatnyilag nem látok olyan társulatot, ahová nagyon vágynék. Rendezőket és színészeket, akikkel szívesen dolgoznék együtt, azt igen, de társulatot nem. Ha egy szerepre felkérnek, azt kérdezem meg legelőször, hogy kikkel fogok együtt dolgozni, mert az ember egyre nehezebben illeszkedik be, és ez nem a többiek hibája.
Amikor a Kiscelli Múzeum romtemplomának 250 éves évfordulója alkalmából rendezett ünnepi műsorba hívtalak verset mondani, azonnal igent mondtál. Vajon miért?
A Kamaraszínházzal ’90-’91-ben játszottam a romtemplomban. Először az Athéni Timonban, később pedig a Koldusoperában léptem ott föl. Fantasztikus, csodálatos helyszín. Az épület a maga lepusztultságával igazán alkalmas színháznak. Nem tudom, vajon használja-e valaki jelenleg. Abban az időben rendszeresen jártunk oda, még operaelőadásokat is tartottak ott, és feltétlenül megérdemelte a születésnapi köszöntést!
Óbudának régóta nincs állandó színháza…
Nekem a színház szerelem. Színház ott van, ahol a polgároknak vágya van iránta. Amennyire én tudom, vannak azért nyári előadások a Fő téren. Ha egészséges lokálpatriotizmus van, akkor hiába szociális kérdés, hogy inkább járda legyen, iskola meg orvosi rendelő. Színháznak lennie kell, de úgy nem lehet, hogy valaki kívülről mondja meg, hogy legyen. Az emberekből kell kinőnie.
Kíváncsi lennék, színművészként mennyire érintenek meg az ókori romok?
Számomra az amfiteátrumok nagyon fontosak Óbudán, isteni lehetett ott játszani. Amikor Athénban jártunk, a legkisebb fiammal felmentünk a Dionüszosz-színházba megnézni, hogy milyen lehet belülről. Fantasztikus volt a látvány. A márvány fotelokban – mert inkább fotelok voltak ezek, mint székek – még a herezacskónak is ki volt vésve a helye, hogy kényelmesen lehessen ülni. Engem ezek az antik színházak nagyon vonzanak, szívesen játszanék egyszer ilyen térben. Gyönyörű, mert természetes. Ott van például Aquincum, szintén pazar hely. De hogy szabad-e egyáltalán ezeket a letűnt világokat visszasírni, nem tudom, mert ezt csak az tudná megmondani, aki megélte azt is. Aki mindig lakótelepi lakásban élt, annak az a természetes. Persze el kell mondanom, hogy nagyon nagy bűnnek tartom ezeket az ólakat, amit lakótelepnek neveznek. Hivatásomnál fogva nem olyan borzalmasan fontos, hogy hol lakom, de azért én is sokszor őrjöngök, amikor nem tudok hol tanulni, és el kell fojtani egy csomó természetes igényt, ami hozzátartozik a munkámhoz.
Engem is érdekel, amit sokszor megkérdeznek a színművészektől: hogyan memorizálod a darabokat?
Mindenkinek megvan a módszere. Meg kell közelíteni az alkotás fájdalmát és gyönyörűségét. Mert van ám egy iszonyú fájdalom abban, amikor valami, ami addig te voltál, egyszer csak megszűnik benned, és lesz belőle valami más. Próbálja az ember elodázni a dolgot, ám egyszerre elérkezik az a megmagyarázhatatlan pillanat, amikor a kavargó szavak, mondatok kezdenek összeállni, rendeződni. Verset könnyebb tanulni, hiszen annak van egy belső, formai rendje.
Leülök éjjel a nagyon szűkös lakótelepi konyhában, olvasgatom, de csak nem akar belemenni a fejembe. Aztán a próbán egyszer rátalálunk a jelenet egyik lehetséges igazságára, és onnantól már tanulható, mert kapott egy formát, amit aztán tovább lehet alakítani.
Néha kissé úgy érzem, mintha zavarna, amikor a hangodat méltatják…
A hang szó egy kicsit degradáló, miközben nem ez a szándék, csak nincs idő megfogalmazni, hogy mire is gondolnak igazán. Akkor szoktam fölkapni a vizet, amikor olyan összefüggésben jelentkezik ez, hogy könnyű nekem ezzel a hanggal. Ez nem így van, nem olyan könnyű! Nagyon sok munka, szenvedés meg küzdelem van azért a hang mögött, amit természetesen nem kell a kirakatba tenni, de semmibe venni sem helyénvaló. Kicsit olyan ez, mintha egy szaxofonosnak azt mondanák, hogy könnyű ezen a hangszeren így fújni. Hát, parancsolj, kérlek, fújjad meg! Mondják ezt a színészlétre is, hogy mi csak fölmegyünk a deszkákra, és „játszunk”. Ha valaki kiáll a pódiumra, a közönségnek joga van ahhoz, hogy bírálja, de nem árt tudni, hogy az a játék keserves gyötrődésből születik meg. Ahhoz viszont senkinek sincs joga, hogy legyintve azt mondja, ilyen hanggal könnyű. Annyiból persze mégiscsak könnyű, hogy szeretem azt, amit csinálok…
Gyermekeid mennyire szigorú kritikusok?
Azt hiszem, többnyire tetszik nekik, amit csinálok, persze nem ájuldoznak, hogy hú papa, ez milyen fantasztikus volt. Hála istennek, ez soha nem volt jellemző a kapcsolatunkra. Abból gondolom, hogy tetszhet nekik, mert néha eljönnek, s hozzák az osztálytársaikat is. Ha nem tetszene, biztos nem mutogatnák.
Hogy viszonyulsz a sporthoz?
A tenisz és a foci a kedvencem. Egy uszodában egyedül róni a hosszokat, az nem nekem való, mert nagyon fontos, hogy ez játék, ugyanakkor szeressem annyira, hogy hajtsak is. Lemegyek a fiammal a lakótelepi dühöngőbe, és egyszer csak összeverbuválódik két csapat. Annyira szeretem, hogy nem tudják tőle elvenni a kedvemet. Felnőtt fejjel, még a nyolcvanas évek elején gyakran jártam III. kerületi TTVE meccsekre. A Katona József Színház férfinépe – köztük Sinkó Laci, Rajhona Ádám, Gelley Kornél – társulatilag fölkerekedett, és palackkal az aktatáskában mentünk szurkolni. Az NB I-es csapatok közül, jóllehet fővárosi vagyok, nagyon drukkolok a vidékieknek, mert unom már, hogy ez az ország ilyen vízfejű, hogy minden Budapesten történik, miközben sajnos nem történik semmi.
Vidéki színész koromban úgy mentünk reggel teniszezni, hogy előtte hajnal ötig a klubban alkohol, meg cigaretta mellett váltottuk meg a világot. Tudtuk, reggel nyolckor menni kell, ami bitang nehéz lesz az első félórában, de utána, tízkor a próbán már nagyon jó állapotban leszünk.
Hogyan képzeled el Óbudát a jövőben?
Szerintem hatalmas változások előtt állunk. Kicsit embertelen lesz az egész, mert a jelenben felnövekvő új nemzedék már törvényszerűen a saját ízlésével, világképével, városképével gondolkodik majd. Nem lehet elvárni, hogy úgy lássák, mi az emberléptékű, ahogyan én látom. Talán abban bízhatunk még, hogy ezeknek a tízemeletes panelházaknak véges az ideje, méghozzá kétszámjegyűleg véges. Kényszerből is eljön majd az idő, hogy ez a sok szemét ól eltűnik, és lesz helyette valami más. Bízzunk benne, hogy egészségesebb lakhelyek épülnek majd, nem ilyen uniformizált betonrengetegek. Olyan már nem lesz, mint régen volt, de ez nem is róható fel igazából. Mert soha, semmi nem volt idilli, bár mi természetesen mindig a magunk napi élményeiből indulunk ki, és vágyunk vissza valami elmúlt, de még tapasztalt valóságra. Persze attól, hogy a környezet hajdan szebb volt, az ember ugyanúgy szenvedett. Vagy a szerelemtől, vagy a szüleitől, vagy az iskolától. Nekem is vannak ilyen emlékeim. Emlékszem a kocsmák hangulatára, az Aranyszarvasra, ahol zsíros kenyeret ettünk, boroztunk, gyertyafényben üldögéltünk és valaki tangóharmonikázott. Egyáltalán: be tudtunk még ülni! Most egy kicsit minden elszaladt a rossz irányba, de remélem, hogy egyszer visszatalál. Hogy építészetileg, városképileg is visszatalálhatunk-e még, azt már nem tudom.