Az AKG-ba jártál gimnáziumba. Távolról úgy látom, hogy ez az iskola valami olyat tud, amit a legtöbb intézmény nem. Az onnan kikerülő fiatalok mintha az átlagnál nagyobb teret adnának saját kreativitásuknak, és jobban képviselnék magukat az életben is. Te hogy látod, mennyi szerepe volt az AKG-nak a pályád alakulásában?
Rengeteg. Szerintem azt, hogy valaki mennyire kreatív, örökli is. Persze, akkor is lehet valaki kreatív, ha csak matematikusok vannak a felmenői között, de nekem ez az affinitás biztosan a családom felől érkezett, hiszen anyukám is a kreatív szakmában dolgozott. De az, hogy egy olyan közegben szocializálódtam a legérzékenyebb időszakomban, tizenháromtól tizennyolc éves koromig, ami abszolút teret engedett a kreativitásomnak, nagyon jó táptalaj volt a kibontakozásra.
Milyen eszközökkel teremtette meg az AKG ezt a közeget számotokra?
Nagyon nyitott volt, és nem a klasszikus módszerekkel tanítottak a tanárok, hanem olyan szemlélettel, amit talán a felsőoktatáshoz tudnék inkább hasonlítani. Epochális rendszerben oktattak, amelyben blokkokra volt osztva a tananyag, és a cél az volt, hogy átfogóan, sok szempontból vizsgáljunk egy adott korszakot vagy eseményt. Illetve sok szabadon választható tárgy közül választhattunk érdeklődési körünknek megfelelően. De fontos volt a kommunikáció is, ami nem volt fentről jövő vagy autoriter, ahogy sok intézményben az.
A középiskola után Londonban is tanultál. Mit csináltál ott?
Egy nyári képzésen vettem részt. Az az egyetem szervezte, ahová nagyon szerettem volna járni, a Central Saint Martins, a London College of Fashion társintézménye. A divattervezés nyári kurzusra mentem, ami ízelítőt adott az egyetemi képzésből. A Saint Martinsról jöttek ki legendás divattervezők, ezért szerettem volna odamenni, de az egyetemen a tandíj megfizethetetlen lett volna számomra. Egyébként úgy éreztem, hogy a nyári kurzus inkább az egyetem nevéről szólt, mintsem valódi tudás-átadásról. Később is ezt éreztem egy másik angliai divatmarketing-képzésen, az LCF-en is. Nekem személyesen nem adtak annyit ezek a kurzusok, mint amennyit vártam tőlük, de tapasztalatnak mindenképp hasznosak voltak.
Az ékszereidet elnézve érthető, miért éppen the Sentimentalist a márkád neve. Van bennük finomság, érzékenység és a legjobb értelemben vett régimódiság, a nőiesség hangsúlyozása. Szembemész a trendekkel, vagy ez a stílus igazából sosem ment ki a divatból?
Nem tudom, nem szoktam trendekben gondolkodni. De természetesen látom őket, és valamennyire befolyásolják is a munkámat. Imádom a kagylókat, és amikor elkezdtem az ékszerkészítést, akkor például nagyon szerettem volna őket az ékszereimbe belekomponálni. Végül mégsem tettem be kagylókat az első kollekcióba, mert úgy éreztem és láttam, hogy ez annyira „on trend” most, hogy nem szeretnék erre a hullámra felülni. De az apróbb gyöngyökkel való munkát egy picivel azelőtt kezdtem, hogy ez a trend beindult volna, ami különben azóta is tart. Emiatt megfordult a fejemben, hogy egy időre ettől is kicsit hátrébb lépnék, de végül nem tettem meg, mert a vásárlói visszajelzésekből az derült ki, hogy leginkább a gyöngyökkel azonosítanak, hogy ez abszolút a márkaimázs részévé vált.
Úgy veszem észre, hogy van egy réteg itthon, amely nemcsak nyitott az egyedi ékszerek vásárlásra, de meg is engedheti magának – ők szeretik ezt láttatni is. De az ékszerek kialakításának játékossága egyáltalán nem tekinthető klasszikusnak. Nem receptekből dolgozom, azt az ötletet használom fel, ami jön és megtetszik.
Milyen inspirációkból dolgozol tervezőként?
Alapvetően az anyag érdekel. Van olyan, hogy megihlet egy film vagy egy zene, de nem abból kezdek el tervezgetni, hanem az anyaggal való találkozás inspirál igazán. Azért koncepcionálisan összekapcsolódnak az ékszerek, de célom, hogy ne állítsak fel magamnak felesleges szabályokat. Bár csináltam egy kollekciót, ami inkább az ezüstre fókuszál, de ott is az anyaggal való kísérletezés érdekelt, nem pedig egy megadott téma.
Miközben a japán kultúra mintha mégis inspirációforrást jelentene számodra…
Igen, sokszor előjön, de nem mondanám, hogy csak az határozza meg a vizuális gondolkodásomat. A gyöngyök nyilván erősen kötődnek Japánhoz, és felfogásban is tudok kapcsolódni a wabi-sabi filozófiájához és a természetességhez. (A wabi-sabi a japán szépségeszmény elnevezése, amely értékesnek és szépnek tekinti a létező anyagok, tárgyak romlását is – a szerk.) Nagyon jó kontrasztot képez például, ha egy tökéletesen megcsiszolt drágakő egy nyersebb, tökéletlenebb foglalatba kerül.
Általában mi a viszonyod a tökéletességhez?
Maximalista vagyok, miközben tudom, hogy nincs tökéletes sem emberben, sem ékszerben, de szeretem a rendet, a harmóniát.
Voltál Japánban?
Igen, kétszer is volt szerencsém Japánba, Tokióba ellátogatni. Mindkettő üzleti út volt, így sajnos nem volt sok időm ismerkedni a várossal. Kicsit távol áll tőlem az az elvágólagos gondolkodás, a túlszabályozottság, amit ott tapasztaltam.
Elsőre megdöbbentett, hogy csirkék rohangálnak az utcán, és hogy amit ők parkolónak hívnak, azt európaiként dzsumbujnak láttam, ám kis idő elteltével elképesztően könnyed érzés volt ebbe a rendezetlenségnek tűnő, természethez közeli életbe belesimulni.
Azt írod a honlapodon, hogy „az ékszer az önkifejezés és a kapcsolatteremtés eszköze”. Az önkifejezést értem, de miként válik kapcsolatteremtéssé az ékszereink viselése?
A legegyszerűbb, ha a karikagyűrűdre gondolsz vagy egy eljegyzési gyűrűre, ami erőteljes szimbólum. Az ékszerek az életünkben sokszor ilyen szimbólumok: fontos eseményhez vagy fontos személyhez kötődnek. Másrészt, ha az ember ránéz egy ékszerre, akkor el tudja dönteni, hogy rezonál rá vagy sem. A gyűrű miatt, amit épp viselek, rengetegen megszólítanak, mert tetszik nekik – ez is a kapcsolódás egyik lehetősége.
Hogy kiszúrtad a karikagyűrűmet! Amikor jársz-kelsz a világban, akkor figyeled, mit viselnek mások?
Persze, érdekel, hogy mit hordanak az emberek, nagyon sokat elárul róluk. A te karikagyűrűd nem klasszikus darab. Ott van rajta három nagyon pici kő, a felülete is mintha kézzel kalapált lenne. Az a tippem, hogy egyedi megrendelésre készült. Azt például furcsának találom, ha valaki nagyon sablonos karikagyűrűt vásárol, miközben élete legfontosabb döntését szimbolizálja ez az ékszer.
De nemcsak az utcán figyelem az ékszereket, hanem kiállítások festményein vagy filmeken is. Sokszor fotózok ki 50-es, 60-as, 70-es évekből ékszereket. Alain Delont például imádom, és fiatal korában rengeteg kép készült róla, ami nem beállított. Azokon jól meg lehet figyelni, hogy a magánéletében mit hordott. Akkoriban még nem az volt, mint most, hogy a sztárok marketing céllal hordanak bármit, mindenki azt hordta, amit választott, ami neki tetszett.
Ma már nem azt hordják, ami tetszik nekik?
Nyilván nem vesznek fel olyat, ami nem tetszik nekik, de mára ez nagyon irányítottá vált. Rengetegen ajándékoznak ékszereket színésznőknek. Ezzel önmagában nincs is gond.
Én nem fizettem érte, de ma már abszolút megszokott és bevett formája a marketingnek az is, hogy fizetnek a influenszereknek azért, hogy egy ajándék ékszert hordjanak is.
De jó lehet ebből élni!
Azért egy kicsit kifacsart ez a történet. A divatszakmából azért is lett elegem, mert úgy éreztem, hogy nem valóságos. Sokszor történik meg, hogy egy híres divatcégnél valaki a lelkét kidolgozza, és szemmel alig látható összeget keres, pusztán mert már a márkanév önéletrajzban való említése is presztízst jelent – ezzel rendre vissza is él sok nagy cég. Mindeközben ott van valaki más, akinek kis túlzással az a munkája, hogy dokumentálja az életét a mobiltelefonjával, és azt, ahogy elhalmozzák ajándékokkal. Kitesz egy fotót a közösségi médiába, és annyi pénzt fizetnek neki, hogy nem lehet felfogni. Közben pedig nincs semmi tényleges érték, amit ő létrehoz. Fontos alapelvem, hogy ne adjak ajándékba ékszereket influenszereknek csak azért, mert sokan követik őket. Ezt a kultúrát, habár része vagyok, nem szeretném támogatni. Viszont nagyon szeretnék együtt dolgozni olyan nőkkel, akik inspirálóak, tehetségesek, a lakberendezőktől a festőkön át a költőkig – olyanokkal, akik tényleg értéket teremtenek.
Mesélsz még egy kicsit arról, hogy volt ez az eset Cate Blanchettel?
Itt forgatott, és az egyik barátnőm volt a személyi asszisztense. Szeretett volna megnézni magyar márkákat, de nekem akkor még nem volt showroomom, úgyhogy küldtem neki egy olyan ékszert, amit egyrészt meg tudtam magamnak engedni, hogy elajándékozzam, másrészt, ami passzolna hozzá.
Ez pont a quietly standing out filozófiáját jelképezi: hogy nem kell hivalkodónak lenni ahhoz, hogy valami mást képviseljünk. Akkor fel is tette a csuklójára, és remélem, hogy azóta is néha hordja, mert az egyik kedvenc színésznőm.
Kik a vásárlóid? Inkább magyar vagy inkább nemzetközi piacra dolgozol?
A vásárlóim kilencven százaléka magyar. A honlapom angol nyelvű, de nem promotálom a márkát külföldön. Ez nem egy jó dolog, de nincs olyan büdzsém, amiből érdemes lenne hirdetnem. A vásárlói kör organikusan épül, majdhogynem szájról szájra terjed, hogy létezik ez a márka. Vannak néha külföldi megrendelőim is, de nem is tudom, hogy ők hogyan találnak meg. Volt olyan például, hogy egy svájci magazinban megjelent egy pici említés rólam, és másnap arra keltem, hogy nyolc megrendelés jött Svájcból. Ott, ha az embereknek valami megtetszik, akkor könnyen megrendelik, az itthoni fizetések mellett ez azért nem olyan egyszerű.
Izgalmas, ahogyan vizuálisan kommunikálsz a honlapodon és az Instagramodon. A honlapon az ékszerek érzékien fotózott testrészeken jelennek meg. Az Insta-oldalad letisztult, sárgát, kéket, gyöngyház színt és pasztell színeket használ, sok helyen megjelenik a víz, főképp a tenger motívuma. Ezt mind te találtad ki, és te hozod létre? Mi a koncepciód?
Igazából nincs koncepció, az kerül ki, ami tetszik. De egyedül csinálom, és az utóbbi időben nem volt rá időm. Miközben nem lehet nem foglalkozni vele, mert az emberek éppen abba a hangulatba szeretnek bele, amit a képek közvetítenek. Sokszor nem is csak az ékszerekről teszek ki fotót, hanem a világ apró részleteiről, amelyek megtetszenek, például egy székről vagy egy kávéscsészéről. Egy flowt, áramlást közvetít ez a vizuális világ: a központjában az ékszerek állnak, de egy bizonyos látásmód szűrőjén keresztül.
