Milyen volt a ’70-es évek elején Óbuda? Akkor még épült a lakótelep, ugye?
A lakótelep, az nagyjából megvolt, de akkor épült a Kerék utcai suli, vagy ahogy abban az időben hívták, az Ilku Pál Általános Iskola. Emlékszem, volt egy ovis barátnőm a környéken, akivel együtt loptuk az építőanyagot onnan, hogy ne épüljön fel az iskola. Mert sejtettük már, hogy oda kell majd járni.
A szabotázst nem lehet elég korán kezdeni… Voltak nagy bandázások a környéken?
Később. A ’70-es évek végén, ’80-as évek elején, a Kerék utcai játszótéren jártunk össze sokat, télen meg persze beszorultunk a lépcsőházba, a lakók nagy örömére. Akkor ismerkedtünk meg igazából azzal, hogy mi is az a punk.
Hogyan?
Részemről úgy, hogy még általános iskolában, tehát ’78-79 környékén kaptam egy kazettát valakitől, amin a Sex Pistols Never Mind The Bollocks című albuma volt. Igen ám, de rádióból, középhullámról fölvéve, aminek az volt a következménye, hogy két rádióállomás hangja néha összecsúszott. És az egyiknél mondjuk a londoni szimfonikusok játszottak valamit, az keveredett a Pistolsszal. Ami azért elég érdekes dolgot eredményezett. De amikor meghallottam, egyből mondtam: ez kell!
És hogy lett ebből zenélés?
Ösztönösen jött, már általánosban gondolkoztam azon, hogy „Hú, zenekar, az milyen lehet!” Zenei képzettségem annyi, hogy jártam egy évig Balázs Oszi bácsihoz, aki ismert zenész, zeneszerző volt (Balázs Oszkár 1936–2018, 1975-től tanított Óbudán az Állami Zeneiskolában – a szerk.). De nem voltam túl lelkes, a házi feladatot sohasem csináltam meg, ő pedig büntetésből a fülemet huzigálta. Ezt viszont az én büszkeségem nem engedte, úgyhogy mondtam, „Nekem ebből elég, nem megyek többet”. Pedig még a tévében is szerepeltünk, xilofonoztam. Mindezt általánosban, elsős koromban. Hát őrület! Aztán képes volt Oszi bácsi eljönni, és felkaputelefonálni hozzánk, hogy „Miklós jöjjön már, mert olyan tehetséges, kár lenne abbahagynia”, de én öntudatos voltam, mondtam, hogy „nem”. Viszont együtt kezdtem például Dorozsmai Petivel (2019 őszén készült vele interjú az Óbudai Anzikszban – a szerk.).
Innen hogy vezetett az út a Kretenshez?
Tulajdonképpen már ’79-ben is volt zenekar, de én onnantól számítom a megalakulást, amikor először felléptünk, ’81 februárjában. Addig leginkább csak az volt, hogy haverok összejártak, és próbáltak próbálni. Akkor még messze nem az a felállás volt, ami ismertté vált, Hemü (Hegedűs Attila, a Kretens jelenlegi énekese) sehol nem volt, Hrutka Robi (2018 tavaszán jelent meg vele az interjú az Óbudai Anzikszban – a szerk.) még énekelni próbált… Őt az általános iskola előtt vártam meg, mert hallottam, hogy tud szájharmonikázni. Mi nem akartunk szájharmonikát használni, de ennek volt valamennyi köze a zenéhez, úgyhogy gondoltam, jó lesz ez. Aztán mi lett belőle, ugye? A dobcuccom úgy nézett ki, hogy a cintányér egy diplomatatáska csatja volt, a pergő pedig egy felmosóvödör. Az első, saját magunk által írt Kretens-sláger a Frászt nektek! című opusz volt, 13-14 éves korunkban. Nagy pergetéssel kezdődik, aztán üvöltés, „Váááá!”, és akkor megy. Na most, ezt képzeld el a felmosóvödörrel, meg Robi kis bátortalan, vékony hangú üvöltésével. Vicces volt. Fel is vettük szalagos magnóra, csak az a baj, hogy egyszer, amikor felújítás volt anyáméknál, kipakoltunk mindent, és utána a szalag valahogy a szemközti fán kötött ki. Pedig nem csak az első számunk volt rajta, játszottuk a Pistols-tól a No One Is Innocent című dalt is, amit a vonatrabló Ronnie Biggs énekelt eredetiben. Meghallgattuk, fonetikusan leírtuk a szövegét, aztán úgy játszottuk. Kár, hogy nincs meg az a szalag, az most milyen kincs lenne! Meg milyen mínusz pont a Kretensnek…
Mesélj az első időszakról!
Egyszerűen imádtuk csinálni. Ne felejtsd el, 15-16 éves kölykök voltunk, és nem jelentett problémát, hogy erősítőkkel meg dobcuccokkal villamosra kell szállni, és elmenni Rákospalotára, a Kozák térre, ott bepakolni. Persze, milliószor megtörtént, hogy odacígöltünk, aztán ott álltak a rendőrök, és mondták, hogy „Srácok, a mai buli elmarad. Technikai okok miatt.” És akkor haza.
Most belemehetnénk mindenféle szocio-megfejtésekbe, hogy fiatalság, meg reményvesztettség, de ez nem lenne teljesen igaz. Ez nem London. Ott valóban ez volt, itt viszont, amennyiben a szocializmusban beszélhetünk középosztályról, akkor nagyjából onnan jöttünk, nem nélkülöző, földönfutó családokból. Valamilyen szinten minden tizenéves lázadó, mi egyszerűen a szürkeség, a bekussoltatott rend ellen próbáltunk szólni, hogy akkor én is majd, amikor nagy leszek, hajlongok, „Csókolom, művezető elvtárs!”, aztán farigcsálom az anyacsavart? Most persze az óbudai punkról beszélek: másról nem tudok, Szegedről Güzüéket kell kérdezni, de Óbudán azért nagyrészt ez volt.
Aztán jött a Meggyfa utcai balhé, ami után Téged is bevittek…
Amikor elkezdődött a Mos-Oi utáni vizsgálódás, őket előzetesbe helyezték, és mindenkit, akit fel tudtak kutatni arról a koncertről, behívtak a Tolnai Lajos utcába kihallgatásra. Ez 1983, hát, 18 évesen azért ez nem volt olyan vidám dolog. Máig emlékszem, Riedl századosnak hívták a kihallgató tisztet. Az a jellegzetes komcsi csávó volt, feltűrt ingujjal, hogy azért számíts egy pofonra, ha arról van szó, de egy ujjal nem bántottak, kis pszichoterror volt csak. Magázott, persze, „Tudja, csak felemelem ezt a telefont” – akkor voltam érettségi előtt – „magát a büdös életben nem veszik fel semmilyen főiskolára, egyetemre. Felejtse el! Elviszik a határőrséghez, onnan fél évig ki sem dugja az orrát, az biztos. Eltáv? Ugyan már!”
Te miért kerültél bele a szórásba?
Annyi volt, hogy a koncerten odajött hozzám a Mos-Oi, és mondták, hogy nem jött el a dobosuk, ugorjak már be. „Nem is ismerem a számokat”. „Nem kell aggódni. Kettő-négy, majd bólintunk, és akkor megállunk.” Magyarul, én doboltam le azt a koncertet, amiből maga a botrány lett. És a kihallgatások végén mindig feltette Riedl százados a kérdést, hogy „Nem tudja véletlenül, hogy ki dobolt a Mos-Oi-ban?” Én meg mondtam, „Ó, olyan részeg voltam, hogy fogalmam sincs, nem tudom.” Ez így ment, ő mindig megkérdezte, én mindig letagadtam, aztán az utolsó kihallgatásnál jött megint, és amikor azt mondtam, nem tudom, rávágta: „De mi tudjuk.” Mondom, „Az baj.”
Hogy alakult a civil életed?
Amikor befejeztem az Árpád Gimnáziumot, akkor volt a lázadó korszakom netovábbja. Mondtam, én nem leszek semmiféle értelmiségi köcsög, nekem főiskola, egyetem nem kell. És elmentem esti szakmunkásképzőbe cukrásztanoncnak. Ez leginkább abban merült ki, hogy az Atrium Hyattben tepsikről vakargattam, ami ráégett. Tartott talán másfél hónapig, de aztán ott is előjött a „fene nagy” büszkeségem. Dolgozott fölöttem egy fiatal gyerek, aki már elvégezte a sulit, és egyszer valamit beszólt. Volt egy hatalmas hűtőszoba, 10 centi vastag ajtóval, „Anyád!”, azzal rábasztam az ajtót, levettem a kötényt, és távoztam. Eddig tartott a cukrászéletem. Viszont a katonaság bejelentkezett, hogy elvinnének, úgyhogy elmentem a tanítóképzőre, ott nem kellett sokat tanulni, elvégeztem, utána Max bácsiként nagyon népszerű voltam a kiskölykök között, alsó tagozatos tanítóbácsiként. Ez tartott ’89-től ’93-ig, aztán elmentem reklámszövegírónak. Egy zenész ismerős kérdezte meg, nem írnék-e dalszövegek helyett reklámszöveget. Mondom, mi az a reklámszöveg? Aztán megpróbáltam, és ott ragadtam, most már harminc éve. Mondjuk, annyi lelkiismeret azért szorult belém, hogy az osztályomat végigvittem év végéig.
A Satöbbibe hogy kerültél?
Volt egy lehetősége a Satöbbinek, amikor tényleg a befutás szélén álltak: ’86-ban a rádióban felvettek egy lemezt, ami szerintem a magyar poptörténelemben egy nagyon nagy durranás lehetett volna. Rohadt jó volt az az anyag, de végül nem adták ki, és amikor Erkel (Erkel László „Kentaur” díszlettervező, festő, zenész, énekes, érdemes művész – a szerk.) és Márió (Balassa Márió dobos – a szerk.) kiléptek, kellett nekik egy dobos. Annak ellenére, hogy én kőkemény punknak tartottam magam, imádtam a Satöbbit.
És ahogy egyszer egy koncerten még nézőként a Böbe babára olyan röhögőgörcsöt kaptam, ott fetrengtem a nézőtéren, simán megtörténhetett már tagként is, hogy nem tudtam elkezdeni a dobolást, mert könnyezve röhögtem, mivel a két hülye, Seres meg Pethő elöl elkezdtek beszélgetni. Nekem a Satöbbi mindig is a végtelen, felhőtlen buli volt, szinte performansz-zenekar, mert nem igazán a zenéről szólt, hanem arról, hogy valami történik a színpadon, amin mindenki röhög, akár a színpadon van, akár a nézőtéren. Ami aztán idővel kicsit változott, ezért is váltak szét az útjaink. Ugyanaz történt, mint a belépésem előtt, ’86-ban, csak fordított felállásban: én maradtam volna abban, hogy bulizunk, jól érezzük magunkat, de ez kezdett elveszni, eljött az az idő, amikor a zenekar elkezdte kicsit túl komolyan venni magát. És ha valaki túl komolyan veszi magát, az sohasem jó. Ez az én felfogásom, és persze lehet fordítva is nézni, hogy én meg nem voltam hajlandó betartani bizonyos szabályokat, és igen, ittam a koncertek előtt, úgy léptem fel. De ha ez jó volt harminckét évig, akkor utána mitől változott volna meg?
Szintén ’86-os történet, hogy megpróbáltál disszidálni…
Nagy nehezen rábeszéltem egy haveromat, aki azóta is boldogan él Ausztráliában, hogy menjünk el innen a fenébe. Ő simán kiutazott, én viszont csak szervezett IBUSZ-úttal tudtam kimenni. Megbeszéltük, hogy Bécsben találkozunk. Már előtte frászt kaptam, mert kitalálta a sofőr, hogy legyen egy kis városnézés, én meg mondtam, nem lesz jó, időre megyek. Aztán amikor megálltunk egy kicsit pihenni, úgy tettem, mintha egy könyvesboltban nézegetném a könyveket, hátrasandítottam, és amikor nem figyelt senki, elsprinteltem a francba. Jött a traiskircheni láger, saját hibánkból fent töltöttünk majdnem egy hónapot a karanténban, végül hazajöttem az akkori barátnőm miatt, akivel aztán persze vége lett. Már itthon voltam, amikor a haverom hívott, hogy megkaptam az orvosit és egy-két hónapon belül utazhattam volna Ausztráliába…
És amikor hazajöttél, mi történt? Mert azért gondolom, nem nézték jó szemmel, hogy megpróbáltál lelépni…
Ugyanúgy kihallgatások sorozata következett, és elvették az útlevelemet. De ott volt egy erős történet. A kihallgatásokon, a háttérben ücsörgött egy fiatal fazon, meg se szólalt, nem is értettem, mit keres ott. Aztán egyszer csak megszólalt. „És hallom, maga új zenekart csinált a Kiliánnnal, meg a Kalevivel?” Mondom, mi van??? Akkor éppen szünetelt a Kretens, és tényleg csináltunk egy ilyen próbálkozást, velük (Kilián Zoltán basszusgitáros és Kuczka Kalevi billentyűs, később a Korai Öröm alapítói – a szerk.), meg az Aurórás Botos Krisztával, ami nem is lett volna rossz, de komolyan, annyira titokban tartottuk, hogy szinte senki, még a közvetlen környezetünk sem tudott róla.
A ’90-es évek azért már felemásra sikerültek, és végül a Kretens feloszlott…
Igen, szegény Bozsó Bandi meghalt ’96-ban. De már előtte is szétmentünk. Robi kilépett, persze nagy űrt hagyott maga után, áttértünk, ha nem is HC-s, de rockosabb, durvább, kevésbé dallamos vonalra. De nem nagyon ment, abbahagytuk. A huszonöt éves koncertre aztán visszajött Robi, és jött vele Gijo (Giret Gábor basszusgitáros – a szerk.) is, na, az félelmetes páros volt. De ők azért kicsit más kvalitású zenészek, minthogy megelégedjenek azzal, hogy egy Gyilkosomat eljátszanak, úgyhogy egy idő után elmentek. Mi meg próbálkoztunk sokféle taggal, de istenigazából nem működött a dolog, akkor stabilizálódott csak a helyzet, amikor jött Dandy (Dobai Dániel – a szerk.), meg Kovács-Moletz Gábor, a mostani gitáros.
És hogy lett vége a Kretensnek?
Részemről úgy, hogy megint csak megpróbáltam külföldre távozni: egy fél évet lehúztam Tenerifén.
Mitől van benned ennyire mehetnék?
Nagyon a bögyömben van ez az ország, amióta megszülettem… Csak nézd végig a Kretens-szövegeket, ott van a Na és?, „Jól elcseszte, aki teremtette/ahogy szülte, máris eltemette/Na és, mondta/ez csak apró tévedés.” Vagy a Kocsmaország: „Szép ez az ország/Kocsmaország/Köpj csak a földre/Mindenki köp rád.” Ennyit erről. Mostanra odáig jutottam, hogy külföldön letagadom, hogy innen jöttem…
Még 2000-ben kezdtük, és rögtön beleugrottunk Fekete-Afrika legmélyébe, Kamerunba: hát, a kultúrsokk nem kifejezés az élményre. Viszont annyira benne volt a feeling, nem véletlen, hogy utána minden évben mentünk. Rengeteg kalandunk volt, szobáztató motelban, keresztény szálláson, mindenféle helyeken aludtunk, itthonról vitt porleveseket ettünk, volt, hogy azon merengtem minden papír nélkül, hogy én leszek az első fehér rabszolga Zanzibáron… Feketén béreltünk autót, lefényképeztük a csávót, hogyha elkapnak, akkor legyen valami bizonyítékunk, hogy nem loptuk. Mindenhol nagy szenzáció voltunk fehér emberként, rövidgatyában, ott rövidgatyát csak a gyerekek hordanak. Egy öregember ült a vályogkunyhó előtt, és csapkodta a térdét, úgy röhögött rajtunk.
A Satöbbiben még utána is játszottál, de a Kretensben már nem. Könnyű volt elengedni?
Nem! Hát a Kretens az én gyerekem, én voltam az egyetlen, aki tényleg a legeslegelejétől ott volt. Hemüvel amúgy soha nem voltunk nagyon egy hullámhosszon. Amikor együtt voltunk, akkor is „két dudás egy csárdában” jelleggel ment az egész, csak én voltam talán egy kicsit erősebb dudás. Viszont amikor elmentem, akkor nyilván ő lett az egyeduralkodó. Én csak annyit kértem tőle, amikor letettem a lantot, hogy ne tegye tönkre mindazt, ami a Kretens névhez kötődik. Egy ideig nem is volt baj, de aztán most megjelentek a legújabb dolgok, és hát az nagyon nem az én világom. Az, hogy zeneileg milyen, egy dolog, de szövegileg… Miről beszélünk? Ez a Kretens? Ezt azért nehéz nem zokon venni. Amúgy meg a dobomból lett egy gyönyörű szép kerti bútor… Sorszámozott Sonor Lite, tehát nincs olyan sok a világon belőle, nekem tökéletes dohányzóasztal, a felsőtam pedig egy puffszerű ülőke lett…
És az sem piszkál, hogy szövegeket írj? A mostani világról lehetne…
Hú, nagyon csúnya szövegeket tudnék írni, de borzasztóan csúnyákat! De magamnak nem írok. Ha lenne zenekarom, az persze más lenne.