Az úgy volt, hogy az Úr, felülről, akár a Google, letekintett a leendő harmadik kerületre, beleforwardolt a lassan csordogáló időbe, és amikor elért kb. a Krisztus utáni tizenkilencedik századba, random leszórt egy maréknyi gyárat Óbudára, nyilván megmaradt a gyerekkori legójából.  

A gyárakat aztán be- és körüllakta az élet, aztán elmosták az egészet a fejlődésnek hazudott változás fejleményei. Gázgyár, Szeszgyár, Cukorgyár, Textilfestőgyár, Harisnyagyár, Selyemkikészítőgyár, a Goli, a BRG, a Gőzmalom, az Ecetgyár, a Mészhabarcsgyár, a Lenárugyár… nyúlik a halállista, proletár, folytatnám, de unnánk, te is látod, ez az ország lassan egyetlen szolgáltatóipari centrummá válik, meg dúsgazdag kínai komcsik játékszerévé. 

Ami engem illet, viszonylag korán értesültem a gyári munka mibenlétéről, Világhírű Konzervgyár futószalagja mellett ácsorogva osztozhattam az általános undorban, amelyben az uralkodó osztály leledzett, gyengébbek kedvéért: kötelező diákmunka volt, összetörtünk pár üveget, és némi fogalmat alkottunk arról, amit Marx Károly külsővé-idegenné válásként ír le a méltán elhíresült Gazdaságfilozófiai kéziratokban:

„A tárgy, amelyet a munka termel, a munka terméke, mint idegen lényeg, mint a termelőtől független hatalom lép vele szembe. A munka terméke az a munka, amely egy tárgyban rögzítette, dologivá tette magát, a munka tárgyiasulása. A munka megvalósulása a munka tárgyiasulása. A munkának ez a megvalósulása a nemzetgazdasági állapotban mint a munkás megvalótlanulása, a tárgyiasulás mint a tárgy elvesztése és a tárgy igájában való szolgaság, az elsajátítás mint elidegenülés, mint külsővé-idegenné válás jelenik meg.”

A „munka terméke” ebben a konkrét esetben, borsó- vagy talán uborkakonzerv volt, meg persze körötte a mocsok, az elviselhetetlen bűz stb-stb, egy időre el is vesztettem mint tárgyat, ami azt illeti, mindenki pont azt a tárgyat vesztette el, ami munkájának terméke volt, attól undorodott meg nagyjából az egész életére, ebből a szempontból érdekes eset a Pénzjegynyomda, ahol később szintén megadatott dolgoznom, úgynevezett „békával” tologattam az ötszázasok felvágatlan íveit, raklapszám. Legkésőbb akkor rájöhettem volna, hogy nem szocializmusban, hanem a reálisan létező államkapitalizmusban élek.

Eltűnt a Cegaj is, már akinek ez mond még valamit, (lásd: https://obudaianziksz.hu/munkastelep-a-teglagyarak-arnyekaban-az-obudai-cegaj), vele a tisztes szegénység boldogsága, amit egyesek nyomornak, mások viszont visszahozhatatlan idillnek láttak. Ha eleget keresgélsz, előbb-utóbb rátalálsz a nyomára, például egy 1953-as Filmhíradó részletére.

„Látogatás Hidegkutiéknál” 

„Nagy az izgalom a bécsi Práter Stadionban. [Szepesi György]: “… a 2. félidő huszadik percében. Az eredmény 1:1 arányban eldöntetlenre áll. Bozsik íveli előre a labdát Puskáshoz. Puskás az osztrák térfél közepén igyekszik elmenni, egy csel után kiadja a labdát Budainak…” Izgatottan hallgatja otthon a közvetítést a Hidegkúti (sic!) család. [Szepesi György]: “Hidegkuti fejel – góóól! Bravó! Ajj, de szép gól volt! Hidegkuti fölugrott, megnézte magának a sarkot, aztán látta, hogy Zeman…” Örül a fia, felesége, kislánya. [Szepesi György]: “… fejjel a meglepett Zeman mellett a jobb alsó sarokba fejelte a magyar csapat második gólját…” Örülnek szülei. De talán legbüszkébb mégis az édesanya. Hidegkuti Nándorné, az Újlaki Téglagyár sztáhánovista (sic!) művezetője, az építőipar kiváló dolgozója. Baj van a cserepek minőségével. Hidegkúti (sic!) néni azonnal intézkedik. Jól érti ezt a munkát, hisz már tizenegy éves korában itt dolgozott a gép mellett és azóta negyvennyolc esztendő telt el. Ha kell, kimegy a bányába is, nehogy fennakadás legyen az anyag körül. És mire mindent elintéz, jelzik is a munkaidő végét. Otthon már várja a fia, hogy beszámoljon a nagy győzelemről. Azonban más hallgatósága is akadt. A telep gyerekei kíváncsian hallgatják Nándi bácsit, aki maga is itt nevelkedett és innen indult el, hogy dicsőséget szerezzen az egész világon a magyar sportnak.”

Kimentek a híradósok Hidegkutiékhoz, és mit ad Isten, mire kiértek, a Hidegkutiék pont együtt hallgatták a Szepesit Bécsből, hallgatták az osztrákmagyart a hajóládányi rádión, csipke lóg a rádióra, mindent elborít a csillapíthatatlan csipketéboly, nippek mindenütt, a kispolgáriság mint a munkásosztály elérhetetlen vágyálma, a csodacsatár felesége légies szépség, szőke haján átdereng a műfény, a gyerekek tündériek, a kisfiú, amikor a kitörő gólöröm elúrhodna a családon, pajkosan a szája elé teszi a mutatóujját, amit az anyuka és a kistestvér egy közeliben aranyosan megismétel, nagyjából a heimat-filmek modorában, aztán hallgatják tovább a közvetítést, a labancok fölött aratott győzelem hőskölteményét.

Negyvennyolc év munka, az azért meglátszik az emberen.

Id. Hidegkuti Nándor arcánál elég nehéz keményebbet elképzelni. Talán csak id. Hidegkuti Nándorné überolja, ő maga a fából faragott sztahanoviscsina, éles vonások, elmulaszthatatlan keserűség, komor pillantás. Nehezére esik a szereplés, de hátradöntötték a pufók kagylófotelben, és a megfelelő pillanatban igyekszik büszke anyának látszani. A kétperces film második felének már ő a főszereplője, egy nap vegytiszta sztahanovizmus, ugyanis munka közben van ábrázolva a téglagyár megvesztegethetetlen műszaki ellenőre, „Baj van a cserepek minőségével”, tehát id. Hidegkuti Nándorné a képen gondterhelten csóválja a fejét, majd habozás nélkül selejtnek minősíti az inkriminált cserepet, föltehetően „a tárgy igájában való szolgaság” jegyében. „És mire mindent elintéz, vége is a munkaidőnek.”

Oltári mázli, teszem hozzá utólag kétértelműen. 

Elképzelem a sürgölődést, ahogy fölékszerezik a híradósok a Hidegkuti-házat a kispolgárság attribútumaival, amilyen aljas vagyok, még azt is, ahogy a műszak becígöli az irdatlan rádiót, bár lehet, hogy a Nándi okán az már eleve bent volt. 

Sajnos, most jön a nem szép rész.

Ezt a két percet ugyanis Herskó Anna fényképezte. Minden irónia nélkül, operatőri mestermű. A szöveget, föltételezem, Herskó János írta, mert ő van megjelölve az inzerten szerkesztőként. Tizenhét évvel később pedig a Stockholmból küldött búcsúlevelében,  másfajta mondatok születtek.

„Egyszer dönteni kell: mi az, amit tud vállalni az ember, és mi az, amit nem. Mert különben csak növekszik benne az undor. Az undor önmaga és környezete iránt. (…)  Még egy fájó kérdés. Nemcsak magyar, zsidó is vagyok. Anyám azért fekszik tömegsírban valahol Nyugat-Magyarországon. Én abban bíztam, hogy a felszabadulás után ez a kérdés lekerül a napirendről. Nem így történt. Sok oka van. Nálunk erről nem „illik” beszélni.

És nemcsak az izraeli-arab konfliktus egyoldalú és hazug kezeléséről van szó. Az országban újra nő az antiszemitizmus. Egyesek úgy érzik, hogy a zsidóknak még mindig túl jó dolguk van.

Ezért hivatalosan igyekeznek „finoman” korlátozni a zsidók szerepét. Mindez könnyen előkészíthet egy lengyel „megoldást”, mikor a húszmilliós Lengyelország társadalmi bajaiért a maradék huszonkétezer zsidót tették felelőssé.”

1970-ben még nagyon közel lehettek Herskó János  munkaszolgálatos emlékei. Vajon eszébe jutottak-e az újlaki téglagyár meglátogatásakor? Hazajössz a táborból, a túlélés szégyenével, és azt gondolod, ezeknek, akik felszabadítottak, örökre hálásnak kell maradnod? Aztán kiderül, hogy lehetetlen. Nincsen maradásod.

Úgy esett, hogy az utolsó éveiben összebarátkoztunk. 

Budán laktak Annával, olyasmi lakásban, ami a Két emelet boldogságban van ábrázolva.  Két varázslatos ember, kábé mindenen túl, aprósütik alpakka tálcán, méregerős feketék és szörnyű cigaretták szipkából, életszeretet és rezignáció, maximumra húzva, sztorik számlálatlanul. Aztán mégis visszamentek Stockholmba. Egy filmszemlén nekem kellett átvennem az életműdíját. Bemondják a nevét, némi zavar, hogy én jövök ki a rivaldafénybe, furcsa csend a nézőtéren, mondok valamit, amiről azt gondolom, hogy Herskó fanyarságához méltó, és átadom az üzenetét, amire nem emlékszem.

Nézem a neten az újlaki téglagyárat, hogy mi maradt belőle. A térképen semmi. A hűlt helyén a Szent Margit Kórház, egy Praktiker, a BMSZC Bláthy Ottó Titusz Informatikai Technikum, a Budai Akrobatikus Sport Egyesület Torna Csarnoka.

Csak az interneten maradtak emlékek, a veteránok emlékeznek Facebook-oldalakon, emlékeznek, akik ott dolgoztak a Téglagyárban, vagy akik a gyerekkorukat a Cegáj poros utcáin töltötték,  orbitális dalban idézik  fel meghatottan a kérges apai pofonokat. A zsidókról nem esik szó, rájuk senki nem emlékszik. Hogy valakik a téglagyárakat használták zsidók ideiglenes tárolására. Végül mégis találok egy képet egy emlékműről. 

A 17-es villamosról az informatikai technikumnál kell leszállni. 

Állati forróság. Thomas Mann szobra, autóparkoló, aztán az emlékkő. „1944 telén több tízezer üldözött magyar zsidó polgártársunkat e helyről, a volt Óbudai Téglagyár területéről indították útra a náci koncentrációs táborokba. Emléküket megőrizzük!” „Indították útnak.” Így is lehet fogalmazni. Wallenberg borzadva említi, hogy amikor odament a téglagyáriakhoz, azok végső kétségbeesésükben leszaggatták róla a ruhát, a rendőrségnek kellett közbeavatkoznia. 

Kavicsok a felirat alatt, mászkálok egy darabig, találok egy vállalható darabot, felveszem, lopva körülnézek, nem látja senki, nyilván hoznom kellett volna valahonnan egy sajátot. Ha jól számolom, száztizenkilenc név olvasható a két márványtáblán, Ádler Zsuzsannától Hoffmann Arnoldnéig,  őt ugyanis elsőre lefelejtették, így került a férje mellől utolsónak, a második tábla végére. Winter Ferenc után.

Fogalmam sincs, miért, elindulok az erdő felé. Hátha majd ott mégis találok valami nyomot. Egy téglát, mit tudom én, azt majd hazaviszem. A technikum mellett próbálok bemenni, de megtorpanok, mert vagy száz méterrel beljebb, a fűben fekszik valami vagy valaki, éppen az utamban. Hunyorgok, rossz a szemüvegem, halottnak nézem, de aztán sikerül azonosítanom. Hajléktalan alszik a bozót mélyén. Hirtelen az egész a Nagyítás című filmre emlékeztet, előveszem a mobilom, csinálok egy képet, hogy jobban lássam. Aztán a Gelléri Andor Endre utca felé kerülök.  Szelíd út vezet az erdőszélen, tele szeméttel, két perc alatt érek vissza a Bécsi útra. Semmit sem találok, persze,  egyetlen téglát sem, mintha soha semmi ott sem lett volna.

A nyitóképen: Cegaj házak az Újlaki Téglagyár területén, 1973
Fotó: Németh Tamás