Mán-Várhegyi Rékát – a 2014-ben megjelent Boldogtalanság az Auróra-telepen című könyve miatt – a legjobb első prózakötetes szerzőnek járó Margó díjra jelölték, ahol a döntőbe jutott.
A 2018-ban megjelent Mágneshegy szereplői többségében társadalomtudománnyal foglalkoznak. Fiatal, még fiatalabb vagy középkorú értelmiségiek Budapesten. Úgy is mondhatnánk, belterjes társaság. Mindenki ismer mindenkit, hasonló körökben mozognak, egymásról van véleményük, előfordul, hogy kapcsolatba bonyolódnak, vagy éppen szétválnak. Szakmájukkal bajlódnak, elakadnak, keresik a lehetőségeket. Hogy kik ők, az egyik szereplő így fogalmazza meg: „– Eljutni idáig? – kérdezi Krizsán Ernő. – Mert mi hol vagyunk? Egyáltalán ki ez a mi? Ugyan már.”
Többször lehet olyan érzésünk, mintha valós szereplőkről formázták volna a figurákat. Akik ismerik a közelmúlt társadalomtudománnyal foglalkozó szakembereit, érezhetik úgy, hogy párat be is tudnak azonosítani. Egyik szereplő mintha maga a szerző lenne, hiszen Rékának hívják és dupla vezetékneve van.
Itt van például az értelmiségi családba született, harmincas Enikő, aki a nagy lehetőségek országából – egy nem sikerült házasság után – visszatér Magyarországra. Nem tudjuk eldönteni, hogy irritáló személyiség, vagy csak esendő, botladozó alkat, aki – mint mindenki – követ el hibákat. Szeretne a szakmájába visszatérni, nagy tervekkel száll le a repülőgépről. Az ötletek realitása hétről hétre foszladozik 1999 Magyarországán. Nagyon erős a kép, mikor Enikőre a tükörből a saját édesanyja néz vissza, akire sehogyan sem szeretne hasonlítani.
A könyv másik hőse a frissen elvált negyveneses egyetemi oktató, Bogdán Tamás, aki a házassága után belecsap az életbe, és csömörületig kihasználja a felkínálkozó egyetemista lányokat. Nem tévedünk nagyot, ha azt gondoljuk, hogy a nárcisztikus férfi mellől mindenki kizsigerelve távozik, de egyre inkább megismerjük, hogy nincs miért irigyelnünk a férfi életét. Akár el is képzelhetjük, hogy hol tart majd 20 évvel később. Vajon a VII. kerületi nyirkos, sötét albérletéből merre vezet az útja, és mikor fejezi be az évek óta tartó kutatását?
Bogdán kutatási területe ugyanis Békásmegyer, ahol sok időt tölt. Életútinterjúkat vesz fel. Többször mesél róla, de valahogy mégsem halad igazán a kutatása, amin egy idő után nem csodálkozunk. Szürreális képpel szembesülünk. Mikor először olvassuk, nem tudjuk mire vélni. Talán nem jól értettük? Ám egyre tisztább lesz a kép. Békást csak engedéllyel lehet elhagyni, vagy oda bemenni. Ez egy szegregátum, külön szabályokkal, életterekkel. A napok tele vannak apró furcsaságokkal, miközben az ott élők ugyanúgy dolgozni próbálnak, családjuk van, vagy például háziállatot tartanak. Óriási a kontraszt a könyv többi részében bemutatott emberek, a Budapesti értelmiségi körhöz képest. Talán nem is Békás ez, csak valahol egy hely a világban, Magyarországon, vagy a határon túl? A két világ közötti szakadék leginkább azoknál az egyetemistáknál látszik, akik Békásról kikerülhetnek és tanulhatnak a többiekkel. A könyvből megtudjuk, hogy a Békásról kiszakadt egyetemista lány megtalálja-e kint a boldogságát vagy inkább hazamegy. Az éppen felvételt nyert fiú mennyire érzi elveszettnek magát az első hetekben az egyetemen és egyáltalán a városban? Biztos, hogy itt a jobb?
2000 körül járunk, a rendszerváltozás még karnyújtásnyira van. Vajon elmondhatjuk, hogy a rendszerváltozásnak van nyertes vagy éppen vesztes korosztálya? Lehet túl későn vagy túl korán átélni a szocializmus agóniáját? Kinek mennyire volt könnyű váltani?
A mindennapok szintjén mindez úgy jelenik meg, hogy a külföldi szakmai körökbe még nehéz bekerülni, az idegen nyelvek sem mennek sokaknak gördülékenyen. A konferenciák világa – mint találkozási pont – vissza-visszatér a könyvben, sokszor viccesen, az értelmét megkérdőjelezve. Sokszor unjuk, mégis mindannyian ott vagyunk, sőt legközelebb is elmegyünk, készülünk az előadásunkra és vágyjuk az elismerést.
Ahogy haladunk a könyvvel, egyre több elgondolkodtató kérdés kerül felszínre. Egyszerre szociográfia, ugyanakkor az emberi lélek mélységeibe és a párkapcsolatok színes világába is elkalauzol. Megértjük, hogy a szerző miért Virginia Wolf: Saját szoba című könyvéből választ részletet mottónak.
A szerző azonban talán túl sok kérdést megnyit, sok részbe belekap, várjuk ugyan, hogy mire jut, de a kifejtés sokszor elmarad.
A könyv aztán egyszer csak véget ér. Nincs tanulság, nincs befejezés, a szereplők élete a homályba vész: elkezdődik a XXI. század.
Mán-Várhegyi Réka: Mágneshegy
Magvető Budapest, 2018.
