rovatok
szín | 2017 ősz
Fotó: Szász Marcell
Varga Kinga
MEGINT AZ ÖNTÖRVÉNYŰ ÉNEM KEREKEDIK FELÜL
beszélgetés Szávai Viktória színésznővel
Az Óbudai Társaskör közönsége a művésznő két önálló estjét is láthatta: az egyszemélyes Sárkány leheletet (Weöres Sándor-est) és a '30-as években játszódó zenés színdarabot, a Kié vagy, mondd?-ot. Tizennyolc év után elhagyta a Radnóti Színházat, és az új évadot szabadúszóként kezdi, a kihívásoknak örömmel néz elébe.

Hogyan jött létre a két, Óbudán is látható estje?

A Sárkány lehelet három éve, a Radnóti Színház Irodallam sorozatához készült: nyitva volt a lehetőség, hogy bárki a társulatból, akinek volt kedve és bátorsága, kiválasszon egy költőt, és létrehozzon egy önálló estet, én Weörest választottam. Elsősorban a sokfélesége, játékossága miatt, amit azt gondolom, színpadon is remekül lehet kamatoztatni. Az est azóta önálló életre kelt, sok helyen játszottam új felállásban, jazzdobos öcsémmel – fontos szerepet kap ugyanis a zene, Weöresnél cseppet sem meglepő módon. Az eladhatóság okán felvetődött, hogy nem lehetne-e egy zenés előadást is létrehozni, dafke nekiálltunk hát Adorjáni Bálinttal és Nagy Szabolcs zongoristával, így született meg a Kié vagy, mondd? című stílusjáték. A történetet én írtam Szép Ernő Lila akác című regényéből merítve, a harmincas évek filmslágereit fölhaszálva.

Ez az ősz, ez az évadkezdés szabadúszóként köszönti. A 18 nagy szám (korábban úgy fogalmazott, a nagykorúságot is jelezhetné akár), ennyi évet töltött el a Radnóti Színházban mint társulati tag. Most hogy érzi magát?

Köszönöm, jól vagyok. A színésznek biztonságot, védettséget ad, ha társulathoz tartozhat, ha van állandó alkotóműhelye, olyan kollégák veszik körül, akiket szeret, akikben bízik. De ez a védettség kicsit be is zárja. Az elmúlt évadom arról szólt, hogy megpróbáljak más léptékben gondolkodni, megtanuljam kezelni a változásokat.

Majdnem 18 évet töltöttem el a Radnóti Színházban, ez nagyon erős kötődést jelent, most mégis azt éreztem, váltanom kell, más keretek között szeretném kipróbálni magam.

Ezt a változást megélni nem könnyű, ugyanakkor felszabadít a kötetlenség érzése. Ellentmondásos személyiség vagyok: egyfelől erős megfelelés van bennem, működtetni tud az a helyzet, amelyben teljesíteni, kiszolgálni kell – nevezzük alázatnak, de ott van a másik oldalam is: az önállóság, szabadság, függetlenség iránti vágy. Az elmúlt időszakban a két énem szkanderozott egymással, és az öntörvényű kerekedett felül.

Mennyire könnyű átállni?

A kötetlenség önmenedzseléssel jár. Legnehezebb az irányokat meghatározni; ha ez megvan, az ember már bevonzza a lehetőségeket. Van átfutása a váltásnak, a szakmának is meg kell szoknia, tudomásul kell vennie, hogy vagyok, lehet velem gazdálkodni. Eleinte könnyen bele lehet esni abba a csapdába, hogy mindent elvállal az ember. Most tanulom az arányokat, hogyan osszam be az időmet.

Az az énje, aki a kötöttségeket szereti, fölényben volt eddig, hiszen a szentesi Horváth Mihály Gimnázium, a Színművészeti Főiskola és a Radnóti Színház egymásra épülve követték egymást egy klasszikus színészpálya állomásaiként. Mennyire volt ez törvényszerű?

Nem tudom, valahogy minden így alakult. Mezőtúron nőttem fel, ott élt a családom, de én egy percig sem akartam ottragadni. Hallottam, hogy a szentesi gimnázium milyen szabadelvű, laza hely, rettenetesen vonzott, 14 évesen eljöttem otthonról, és belevetettem magam a kamaszlét hülyeségeibe, így kb. 17 éves koromra úgy éreztem, kitomboltam magam. Segített gyorsan felnőni az a közeg. A drámai tagozaton kinyílt a világ, új impulzusok értek, és végérvényesen megérintett a színház, jelentkeztem a Színművészeti Egyetemre, de nem feltétlenül azért, mert mindenáron színész akartam lenni.  Azonnal felvettek – így a B terv, hogy művészettudomány szakra megyek Pécsre, okafogyottá vált –, 18 évesen ott találtam magam a Színművészetin, ahol minden vérre ment, és ott már tudtam: ebből nem lehet kiszállni. Diploma után a Radnóti Színház szerződtetett, az is valahogy magától értetődött.

Ezek szerint a nyugodt énje sokáig kapta a megerősítéseket. Mi az, ami mégis mozgásba hozta a rakoncátlanabbat?

Az az énem, amelyik szeret megfelelni, kényelmesen érezte magát egy olyan helyzetben, amikor a próbatáblára kitűzött új feladatot kell a legmaximálisabb módon teljesíteni. Egy idő után az emberben van némi elégedetlenség, hogy miért pont az a szerep, miért nem emez, magáról komplexebben gondolkozik, szeretné szélesebb spektrumban megélni a saját színészetét a pályán eltöltött évek tapasztalatával a háta mögött. Hosszabb ideje vágytam már új impulzusokra, ingerekre. 2004 előtt, amikor a lányom megszületett, kalandoztam néha más színházakban is. A lányom születése után viszont pont elég volt az a feladat, ami a Radnótiban megtalált. Azt pedig mindig is éreztem: ameddig Bálint András az igazgató, maradok. Olyan biztos kézzel és eleganciával vezette a színházat, ami minden lázadást és kritikát elnyomott bennem. Elképesztő lendülettel, tele kíváncsisággal, a megújulásra vágyó igénnyel ment neki a következő évadnak. Mindig adódott valami meglepetés. A jövő évadban továbbra is játszom a futó darabjaimat a Radnóti Színházban. Ez nem visszavonhatatlan, végleges szakítás, csak más keretek között működöm tovább.

Sok ismert és sikeres színész járta ki a középiskolát Szentesen. Mi az ottani iskola titka?

Különleges légkörű hely volt, akkor is, amikor mi jártunk oda 1990 után, az ottaniaktól tudom, hogy előtte ez még intenzívebben jellemző volt. Nagyon komoly szellemi nevelést kaptunk. A kamasz lázad, új utakat keres, érdekli minden, ami eltér a konvenciótól. Ebben a fogékony állapotban minket itt nagyon sok újszerű, izgalmas dolog ért. Azóta is táplálkozom ebből.

A mesterség és készség órák meghatározóak voltak, akkor kerültem kapcsolatba a saját képességeimmel, és jöttem rá, milyen egy másik ember bőrébe belebújni, megformálni a karaktert, aki nem én vagyok.

Itt derült ki: közöm van ehhez a pályához.

Milyen volt Benedek Miklós osztályában a Színművészetin?

Küzdelmes, embert próbáló időszak volt, nem voltunk jó közösség, ráadásul nagyon sokan, a párhuzamos Zsámbéki Gábor-osztállyal együtt egyszerre 24-en végeztünk. Mégis a pályán vagyunk szinte mindannyian. Azt gondolom: akinek megvan a tehetsége és főleg a kellő rátermettsége ehhez a szakmához, valahogy fönnmarad a szűrőn.

Hol töltötte a gyakorlati időt?

Sehol. Harmadéves korunkban három osztálytársammal felkerestük Ruszt Józsefet, aki akkor a Budapesti Kamaraszínház főrendezője volt, és megkértük, dolgozzon velünk a Színművészetin. Erre ő inkább minket hívott el a saját színházába, nagylelkűen biztosította, hogy létrehozzunk egy előadást, ez volt a Hamlet. Így kerültem kapcsolatba egy igazi színházi guruval. Nagyon örülök, hogy találkozhattam vele, az ő rendezői generációjával mi nem igazán tudtunk érintkezni. Rengeteget tanultam tőle, nagyon okos lépés volt, hogy akkor ezt az utat választottuk és megkerestük őt, nélkülözhetetlen dolgokat tanított a szakmáról. A Budapesti Kamaraszínházban Valló Péterrel is dolgoztam, az Isten Ágnesében rendezett. Ez is nagyon komoly, a pályám egészét meghatározó indító feladat volt.

Mitől lehet speciális egy rendező-színész kapcsolat?

Minden rendezőnek vannak színésztípusai, akivel jól tud együtt dolgozni, akivel egy rugóra jár az agya. Furcsa összeköttetés két ember között, nincs rá racionális magyarázat. Szerencsém volt a rendezőkkel, mindig jó érzéssel raktam le a másfél hónapos munka gyötrelmeit.

Van, amikor kifejezetten üdítő a találkozás egy rendezővel, és fél szavakból értjük egymást, mint például Mohácsi Jánossal, ilyenkor nagyon inspiráló a közös munka.

Az elmúlt évek nagy sikere a Csak színház és más semmi című sorozat, amelynek 3. évadát idén nyáron és kora ősszel forgatták. Ebben Petrát, a dramaturgot alakítja. Milyen ez a munka?

Mi és a közönség is nagyon szeretjük. A sorozat kicsit elrajzoltan, karikírozva beszél a színházról. Megmutatja, hogy mi is halandók vagyunk, csetlő-botló figurák, akik között rengeteg a konfliktus, kicsit több is, mint amit egyébként a valóságban a színház intézménye megenged. A harmadik évadra összeszokott a stáb, és hiába csak nyaranta látjuk egymást, ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. Kiismertük egymás vérmérsékletét, nyűgjeit, humorát, pontosan tudjuk, kinél hol van a határ. Jó a sorozat visszhangja, naponta megállítanak az utcán, nagyon sok pozitív visszajelzést kapok, ami azért vicces, mert a színházi szerepek kapcsán az embert ritkán szólítja meg a zöldséges, vagy egy járókelő a zebránál.

Szávai Viktória a Csak színház és más semmi második évadában
Fotó: Megafilm

Figyeli a budapesti színházak műsorát?

Ha végigsöpör a városon egy fantasztikus előadás híre, megnézem, mert kíváncsi vagyok, de egyre kevésbé érdekelnek a borítékolható kőszínházi előadások. A színháztól meglepetést várok, nem szeretem, ha az első öt perc után tudom, mire számíthatok. A független színház jobban érdekel.

Azt látom, hogy kibontakozóban van végre egy öntörvényű, fiatal rendezői generáció, jó, hogy jönnek, mert borzasztó nagy űr volt rendezői vonalon hosszú évek óta.

Milyen tervei vannak az évadra?

Jön a Nemzeti Galériában a Textúra performansz-kiállítása, amiben már nagyon rég óta szerettem volna részt venni. Szerintem brilliáns ötlet: adott egy kiállított műalkotás, amihez egy kortárs író ír egy monológot, ezt a színész a turnusokban érkező nézőknek adja elő kb. ötször egy este alatt. Azután filmes munkák várnak, de erről kabalából csak akkor beszélek, ha már elindul a forgatás. A Radnótiban megtartottam két előadást, a Lear királyt és a Buborékokat, a Jelenetek egy házasságbólt pedig még kétszer eljátsszuk Szentendrén. A Sárkány lehelet a Magvető Kávézó műsorára kerül, a Kié vagy, mondd? pedig a most induló Hatszín Teátrumban lesz repertoáron. Valószínűleg visszatérek Óbudára is, nagyon kifinomult és értő közönség van itt.

A Kié vagy, mondd? című zenés színdarabban Adorjáni Bálinttal

Miért szeret az Óbudai Társaskörben játszani?

Nagyon jó élmény ott fellépni, érzem, ahogy jönnek velünk, átadják magukat, akarnak valamit kapni a színháztól. A színésznek mindig könnyebb és felszabadítóbb érzés, ha a közönség ennyire nyitott. Tartsák meg ezt a kíváncsiságot!