A város fontos eleme költészetének. Verseiben megjelennek Budapest terei, utcái, a villamos útvonalai, a lakások, ahová belépett. Egy emlékezetes versében ábrázolja, ahogyan leáll a forgalom „egy keleti zsarnok” látogatása miatt. Van személyes vagy irodalmi élménye, ami Óbudához köti? 

Nincs személyes élményem Óbudáról, de van közvetett tapasztalatom a kitűnő Árpád Gimnáziumról, ahol Anna lányom, illetve volt férjem, Anna apja, Lengyel Péter végzett. (Lengyel Péterrel készült interjúnkat lásd: Bokor utca, Szépvölgyi út, Óbudai Anziksz, 2023 nyár – a szerk.) A családom egyébként Budapesthez kötődik. Anyám a Rupp család leszármazottja. A kiegyezés idején a Kossuth-párti ág elszegényedett, a Habsburg- pártiak azonban meggazdagodtak. Anyám családja inkább a vesztesek közé került. Budán születtem 1938-ban, a második világháború kora hajnalán, ¾ 1-kor. Apám felvidéki származású, kassai, mint Márai Sándor. Az idézett verssor A város épp vendéget fogadott, egy keleti zsarnokot a Szent István körúthoz kötődik. Nagyobbik lányomnál, Annánál voltam épp látogatóban a Nagy Ignác utcában, amikor leállították a gyalogosforgalmat. A verszárlat: álltam a magyarok közt, egy tibeti, akinek apját a Vendég végeztette ki József Attila Thomas Mann üdvözlése című versét idézi, de a szituáció a magyarok számára öröktől ismerős.

A maradás szégyene című, tavasszal megjelent legutóbbi verseskötete a veszteségek és a halál, a vereség és a kétségbeesés könyve. Számomra a kötetcím elsősorban a lánya, Lengyel Anna haláláról szóló versekre utal. Párhuzamba állíthatónak tűnik az erős cím alapján a 2018-ban megjelent, A Vak Remény című, akkor megjelent új verseskötetével és az életművét összegyűjtő kötettel. Hogyan viszonyul egymáshoz a szégyen és remény?

Nagyon kétségbeesnék, ha a kétségbeesés könyve volna az új kötet. A kiútkeresés és a hála jelen van a kötet lapjain, a hála például azért, hogy az én gyerekem lehetett Anna, vagy hogy a szerelmet, szerelmeket megélhettem, és megírhattam. Szeretném megköszönni újra és újra Szabó T. Annának, hogy három napon át olvasta A Vak Remény és A maradás szégyene című kötetet, és vállalta a Magvető Caféban az új kötetemről való beszélgetést. Szeretném elmondani újra, hogy Szamosi Zsófi elsírta magát az Annát idéző egyik vers felolvasása közben. Életem velem kapcsolatos, legmegrendítőbb színházi eseménye volt ez az alkalom. A remény és a maradás „szégyene” nem szorosan kapcsolódik egymáshoz. A Vak Remény, lírai életművem, hét éve jelent meg. Ideje volt az új kötet megjelenésének, a számvetésnek, a meghitt búcsúnak és a meghiúsult maradásnak. Az Anna-versek között olvasható kisgyerek énjének vallomása: az „élni akarok mégis” ma is érvényes, mégis. De nem tagadom, hogy abszurd mégis nélküle folytatnom az életemet. 

A kötet nyitóverse, az Esküvői ebéd egy családi fényképpel együtt jelent meg. Máshol is találunk utalást a fotóra, és költészetére mindig is jellemző volt a dokumentarista elemek használata (újságcikk, történelmi esemény, levélrészlet, műalkotásokból vett idézet). Miért pont itt jelenik meg egyedül a konkrét fénykép?

A látvány, a képi megjelenítés hitelesíti, átlelkesíti az elhangzó szöveget. Szüleim esküvője, születésem és testvéreim, gyerekeim és az ő gyerekeik megszületése ezzel az ünneppel veszi kezdetét. A képen látható inas, anyám gonosz mostohaanyja az ölében ülő unoka-kisfiú, a nem látható szobalány és szakács együtt halnak meg a bombatalálat érte villa romjai alatt a háború idején. Anyám mostohabátyja öngyilkos lesz a fordulat évében, a kitelepített rokonság viszont családi történeteinkben mind velünk marad. Bútoraik egy része, egy-egy festmény nálunk talál menedékre, például a velencei kikötőben a vaporettóra váró utas a mi ebédlőnkben várakozik tovább.

A test imádása kötet egyik versében a költőt egy rozsdavörös őzzel azonosítja, akinek „féktelen természete a bezártságot nehezen viseli”. Az új kötet olvasatában az élet is ilyen bezártságot jelent, amiben a költő előbb „Törni-zúzni kezd, majd // géped elé ül és verset ír.” Mit gondol erről?

A vers József Attila Csak az olvassa versemet című 1937-es szövegének újraszövegezése. Biztosan emlékszik a két sorra: Szívében néha elidőz / a tigris és a szelíd őz. Őszintén szólva, amikor ezt a verset írtam, nem gondoltam József Attilára. Ha nem veszi szerénytelenségnek, nyilván nem véletlen, hogy azonos következtetésre jutunk. Nem lenne vers, nem lenne zene a zene, ha nem engedhetnénk meg magunknak, hogy művész-énünknek, impulzusainknak engedjünk, hogy egyszerre legyünk vadak és szelídek. 

Pályája kezdetétől felhívta magára a figyelmet egyedi megszólalásmódjával, amelyet a vallomásosság és a metaforikus emelkedettség kettőse jellemez. Nyíltan beszél szerelmi életéről, politikáról. Költészete szabad. Honnan ered ez a szabadságvágy? Vannak irodalmi, művészeti kapcsolódások is ebben? Alakították gondolkodásmódját, alkotói világát a világirodalmi élményei?

Vallomást akartam tenni, be akartam vonni életem történeteibe – miközben önmagam idealizálásának dilettáns késztetése idegen volt tőlem –, de mégsem avattam be szerelmi életem részleteibe az olvasót. Végtelenül hálás vagyok a szüleimnek, hogy bármilyen könyvet levehettem a polcról, hogy Villontól Oscar Wilde-ig, Szent Ágoston Vallomásai-ig, Nietzschétől Jókai számtalan regényén át Adyig, bárkit és bármit olvashattam. Voltak persze határok, de azokat magam húztam meg. Azért is írtam a szerelmi ciklusban a Heidegger – Hannah Arendt-szerelemről, hogy más szerelmi történet is szerepeljen a könyvben, mint az enyém. Ehhez újra kellett olvasnom A Lét és időt és Arendt könyvét a totalitarizmusról. A fekete ruhás asszonyok tüntetésére történő hajdani Arendt-utalás részemről egy épp aktuális magyar politikusnak adott válasznak is tekinthető. Ma már másként látjuk, valami ilyesmit nyilatkozott, a forradalom leverését, az orosz inváziót, nem kellett volna ellenállnunk. Szabadságvágyam, amire utal a kérdésben, 56-os középiskolás élményeimből is fakadt, Arendt tanulmányának véletlen aktualitása pedig ma is élő szabadságvágyam metaforája lett. A világirodalmi hatás hosszú beszélgetés tárgya lehetne. Sok költőt fordítottam, köztük egyik kedvencemet, Pessoát és Keresztes Szt. János spanyol misztikus költő teljes költői életművét – ez utóbbit Weöres Sándor kérésére és felszólítására. S akkor még nem beszéltünk azokról az írókról, költőkről, akik az életemet alakították. Pilinszky, Ady, Dosztojevszkij, Sylvia Plath, Graham Greene, Kavafisz.

Egy helyen ezt mondja, „[n]éha az az érzésem, hogy egy bennem szüntelen változó lény írja a szövegeimet”.  A „szemtanú-nélküliség” jelenik meg az új kötet utolsó versében. A maradás szégyene innen is értelmezhető. 

Nem hiszem, és nem szeretném, ha szemtanú nélkül telne az életem. Új témát érintünk, de el kell mondanom, hogy függetlenül attól, hogy létezik-e vagy sem, Isten tekintete előtt élek. Úgy gondolom, hogy törekednem kell arra, hogy jó legyek. Hogy hálát érezzek azért, hogy élek.

Néhány éve megjelent egy beszélgetőkönyv, amelyben Wirth Imre kérdezte életéről és életműve háttér-történetéről. Milyen az életrajz-írásokhoz való viszonya, hogyhogy nem írt életrajzot?

Voltak más kísérletek, felkérések és késztetések, de úgy látszik, erre a találkozásra vártam. A Wirth Imrével való találkozás, az első hangfelvételek meghallgatása, a beszélgetésekkel való – nyomtatott formában való – új találkozás gyökeres fordulatot hozott az életemben. (A Wirth Imrével készült beszélgetésünket lásd: “Öröm volt írni ezt a szöveget, Óbudai Anziksz, 2024 ősz – a szerk.) Felkészült, szerény kérdező, kitűnő költő, muzeológus, mi más kellett volna, hogy előhívja az emlékeimet, hogy élesebb megvilágításban lássam, láttassam önmagamat? Hogy egyszere lehessek távol és közel önmagamhoz. Kezdettől közös nyelvet beszéltünk, nem kellett megjátszanom magamat, hagyta, hogy önironikus és megilletődött legyek.

Kíváncsi vagyok, változott-e az Átkelés a Szuezi-csatornán kötete hatására a saját verseihez és a versíráshoz való viszonya. Hatott ez az élmény az új kötetre?

Igen, hatott. Jobban ismerem, talán szeretem is önmagamat, engedékenyebb vagyok önmagammal szemben. Nagyon sokan reagáltak a Wirth Imrével közös beszélgetőkönyvre. Sokak számára terápiás, önismereti beszélgetés-sorozattá vált a könyv. Nélküle ebben a formában biztosan nem születik meg A maradás szégyene.

Ahogyan az életrajzi háttér rakódik a versre, úgy tud hatni nemcsak az életre, hanem a múltra is a vers?

Nagyon érdekes, amit kérdez. Fény derült néhány fontos, talán az egész életemet meghatározó cselekedetemre. Mentegetem, de nem mentem föl magamat. Az észszerűség, az időm szűkössége miatt például csak hetente egyszer mentem az apám halála miatt egyedül maradt édesanyámhoz látogatóba, igaz, hogy maga az út oda-vissza három óráig tartott, és friss nyugdíjas nővérem, aki hozzá közel lakott, naponta látogatta. Meg ott volt még az öcsém is, de mégis milyen pótolhatatlan veszteség, hogy nem töltöttem több időt vele, hogy időbeosztásom és nem iránta való szeretetem szerint látogattam. Hogy anyagilag támogattam, ahogyan a testvéreim is, de nem vittem kis meglepetés-ajándékokat neki.  Ott vannak a részletek, mulasztásaim hosszú sora. Megírom, átírom, de nem tudom jóvátenni soha.

Költészetét erőteljes önreflexivitás jellemzi, egymásra íródnak versei. Lezáratlanságot is jelent, hogy újra- meg újraírja a verseit. Hogy látja, tudnak ezzel mit kezdeni az értelmezői, kritikusai?

A végtelenségig folytathatnám a történetek elmesélését. Életrajzíróim (Halmai Tamás, Bodor Béla, Szalagyi Csilla) könyvükben, illetve Bodor Béla a kéziratban maradt könyvben más-más utat vázol, más megvilágításban tárgyalja pályámat. Hála és köszönet mindhármuknak. Velem voltak akkor is, amikor írtam: amikor a legmagányosabbnak éreztem magamat.