Mi történik, ha egy elhivatott gyógypedagógus nem mellékesen egyben fotóművész is? Igen, ahogyan azt sejthetjük, előbb-utóbb tanítványai kezébe szintén fényképezőgép kerül. Ráadásul Koncz Dezső nem az az ember, aki egykönnyen feladja. Azok a növendékei, akik hozzá járnak logopédiai támogatásra, s a tanár-diák közös igyekezete ellenére a szavak labirintusában csak nagy nehézségekkel lelik meg a fonalat, kapnak még egy nyelvet, a képekét, hátha úgy könnyebben megy az önkifejezés. Így született meg négy esztendővel ezelőtt a Szellő utcai iskolában a fotósarok.
Koncz Dezső mégis azt mondja, az igazi cél, hogy mi, épek tanuljunk. Tanuljunk, és értsük meg, ők hogyan látják a világot. Ebben megértő támogatókra talált az idén ötven éves Óbuda Fotóklub Egyesületben, amelynek ő maga is tagja, 2018 óta pedig vezetője, így az egyesület elindította autista fotócsoportját. E körbe fotózni szerető és azt művészi szinten művelő, autizmussal élő fiatalok járnak, s az óbudaiak nem kisebbet álmodtak: a kezdeményezést országos hálózattá kívánják bővíteni.
Adrienn és Adrián szavak nélküli, beszédes univerzuma
– Hát, ez a fiú engem falnak nézett. És nemcsak azért, mert szavakkal egyáltalán nem kommunikál. Az első fotós sétánkon a HÉV fel tudta ébreszteni az érdeklődését, én nem, legalábbis magam iránt nem – kezdi Dezső négy évvel ezelőtti közös történetüket Szentannai Adriánnal, aki ma már tizennyolc éves. – De elindultunk. Adrián eleinte csak felfelé fotózott, ezt akkor szoktuk mondani, ha az alkotó fókusza kizárólag tizenöt méter fölött kezdődik. Így Adrián korai fényképeinek témái kizárólag lombkoronák, az égbolt egyes szeletei vagy háztetők voltak. Egy évbe telt, míg sikerült szemmagasságba lehozni a fotóinak középpontját.
– Képein ma sem szerepelnek emberek, mégis nagyon beszédesek. Adrián kettétörött fát, megrepedt ablaküveget, leszakadt redőnyt fényképez legszívesebben. Ő meg én az évek alatt megtanultunk a fotókon keresztül beszélgetni egymással – meséli Koncz Dezső, aki azóta már Adrián nővérét, a szintén autizmussal élő Adriennt is fotós növendékei között tudhatja. S hogy a gyógypedagógusnak milyen jó szeme van arra, ki tehetséges, mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a testvérpárnak már közös kiállításon is bemutatta munkáit.
A lány akár egy kék selyemmel elfüggönyözött ablaküvegben is képes megmutatni tükörképét, miközben egy, a párkányon virító sárga gerbera csokrot kap épp lencsevégre, dokumentálva ezzel a háta mögött lévő utca képét is, ahol aznap járt.
– Adrienn olyan színeket mutat meg képeivel, mint szinte senki más. Fotói, akárcsak a testvéréé, olyan tökéletes kompozíciók, hogy azokat nekem sem szerkesztenem, sem megvágnom nem kell – kommentálja a művet Koncz Dezső leplezetlen büszkeséggel. S azt is hozzáteszi, míg neki egy hét kell, hogy egy komolyabb fényképezőgéppel megismerkedjen, azzal könnyedén bánjon, Adriánnak elegendő volt erre tíz perc.
Ben világában szólásszabadság van
„Nagyon csinos és kedves asszony. Zavarban voltam, miközben beszélgettünk.” Hát, én meg ezektől a szavaktól jöttem zavarba, amikor a Ben Lacosta művésznéven blogoló csoporttag írását olvastam találkozásunkról másnap. Mert egy különleges találkozásban lehetett részem az óbudai Esernyősben, amely otthont adott az autista fotócsoport és az Óbuda Fotóklub legutóbbi, közös fotós sétáján született művek premierjének.
Az Egy csónakban a Velencei-tavat mutatja be, hogyan is látja ő azt – ahogyan a cím ígéri – egy csónakból. A zenét is ő keverte alá.
– Ricardo Montaner 1998-as Es Así című albumának egyik dala hangzik el az Egy csónakban alatt. Miközben pergett a filmem, kicsit feszengtem. A szép latin zenét sokat csúfolják manapság a világban fokozott érzelmi világa miatt. Már akkor is ez történt, amikor speciális suliba jártam.
A kisfilm bemutatása után megtapsoltak, és mintha egy kő esett volna le a szívemről, nyugodt lettem – avatott be élményeibe Ben. Arról is mesélt, hogyan vált szenvedélyévé a blogírás, mert itt őszinte lehet, legyen szó bármiről, ahogyan ő fogalmaz: „Ben világában szólásszabadság van.”
Roland, akinek lelkében születnek meg először a képek
– Belőle menthetetlenül fotós lesz, lelke van a fényképezéshez – ezt már Háló Rolandról mondja mestere, Koncz Dezső. Amikor hozzákerült, ötödik osztályos, törékeny kisfiú volt, akiből azóta több országos diákfotós verseny első helyezettje és nyolcadikos, pályaválasztás előtt álló fiatalember cseperedett. Még nem döntött, milyen hivatásra adja a fejét, de hogy annak köze lesz a fotózáshoz, abban biztos, válaszolja kérdésemre.
Nehéz, meg nem is akarok kedvenc képet választani, de valahogyan Roland alkotása, melyen egy visszapillantó tükörben fotózza saját magát és a háttérben az éppen őt lekapó fotóklubost, hát, az lenyűgöz. Akárcsak az a fényképe, melyről először azt hittem, egy földön heverő képeslapot ábrázol, de akkor hogyan kerül rá Roland?
– Ez egy vizes, fényes, fekete asztallap, az tükrözi vissza az eget, az épületet, a lámpát, no, meg engem – magyarázza készségesen Roland. És ahogyan jobban megnézem, tényleg…
Koncz Dezső vallja, ezek a fiatalok, olyasmiket vesznek észre és örökítenek meg – egy rejtőzködő tükörképet, egy fény-árnyék játékot, egymásnak felelgető vonalakat –, amelyekhez neki egyszerűen nincs szeme, akárhány éve is fotózik, akárhány nemzetközi díjat is zsebelt már be.
A fotózáshoz nem értek, de ahogyan nézem Várady Lajos képeit, megértem, hogy Dezső miről beszél: az autómotorház tetején tükröződő toronyház hullámzó mását, vagy egy pad karfáján pihenő esőcseppeket, a háttérben a színes avar borította macskakővel… Igen, most egy picit bepillanthatunk abba, ezek a fiatalok hogyan látják a világot. Érdemes ebben a világban egy kicsit elidőznünk.
Valaki zavarja az adást
Már jócskán sötétedik, amikor elbúcsúzom Rolandtól, kicsit csodálkozom is, amikor nyilvánvalóvá válik számomra, hogy egyedül indul haza. De ő megnyugtat: „Szinte mindig egyedül közlekedek. Anyukám kevés korlátot, sok szabadságot és még több bizalmat ad nekem.”
Azt hiszem, igaza van ennek a bölcs édesanyának. S ha már édesanyák: a bemutatón mellettem ülő hölgy, Ildikó fia, a 19 éves Gergő szintén autizmussal él. Ildikó magyarázta el nekem, hogy amikor ezen fiatalok mögött becsukódik az iskola kapuja, egy kicsit a világuk is bezárul, ezért örül ennek a kezdeményezésnek, hogy itt lehetőséget kapnak kibontakozni, hogy végre megmutathatják magukat:
De azt is látnunk kell, nemcsak az autizmussal élő gyermekeknek, hanem a családjaiknak is naponta meg kell küzdeniük kihívásokkal, sőt, olykor a környezet türelmetlenségével és előítéleteivel is. S az autista fotócsoportban ők szintén támogatásra lelnek, mert ahogyan Koncz Dezső mondja, a szülőknek maguknak is kell egy hely, ahol értő segítséget kaphatnak, ahol egy kicsit megpihenhetnek.
Nekem pedig hirtelen eszembe jut, amit Stephen Kingtől, a világhírű horrorkirálytól, amúgy többszörös életműdíjas írótól olvastam egy helyütt:
A fotócsoportban alkotva, újra és újra megfogalmazva a világukat, önmagukat, azt hiszem, egy kicsit érthetőbbé válik e fiatalok számára a mi hablatyolásunk is. És ez nem a mi, hanem az ő érdemük.
http://obudafotoklub.hu/index.php/autistacsoport-2
Óbuda Fotóklub Egyesület
Az Óbudai Társaskörben működő fotóklubot Kriss Géza alapította 1969-ben. Olyan fotóművészek indultak innen, mint Baricz Katalin, Sehr Miklós vagy ifj. Tóth György. A félévszázados múltú társaság 2018-ban alakult egyesületté, amelynek elnöki tisztjét Koncz Dezső tölti be. Az óbudai fotósok számtalan kiállításon szerepeltek kiemelkedő eredményekkel.
2019-ben indították el autista fotóscsoportjukat, amely fotózni szerető és azt művészi szinten művelő, autizmussal élő tagokból áll. Az egyesület célja, hogy az Óbudán már működő kezdeményezést országos hálózattá bővítsék.
Az Óbuda Fotóklub minden évben egy közös kollekcióval jelenik meg a nagyközönség előtt. A tagság idén úgy döntött, hogy a szokásos év végi kiállításon, mely december 13-tól január 12-ig látható az Óbudai Társaskörben, három fotóst – Bánfi Bencét, Háló Rolandot és Luci Gábort – szerepeltet az autista csoportból is.
