Véleményem szerint a vizuális művészet egyike azon területeknek Horvátországban, amelyek nemzetközileg is releváns helyet foglalnak el. Ez egyrészt a helyi modernista és avantgárd alkotók tehetségének, másrészt a decentralizált művészeti intézményi és oktatási struktúrának köszönhető.
Az ország négy regionális központjában is van művészeti akadémia. Ez a kiterjedt hálózat a magángalériák és a művészeti menedzserek hiánya ellenére is sikeresen terelgeti a kortárs művészek karrierjét a nemzetközi művészeti szcéna felé.
A közintézmények és kurátorok is megteszik, amit megtehetnek. Sokan úgy gondolják, hogy az állam általános gazdasági működéséhez képest elfogadható mennyiségű közpénzt költenek a kortárs művészet támogatására.
A független művészek és művészeti szakértők egészségbiztosítási és nyugdíjjárulékot kapnak az államtól, kedvező áron juthatnak hozzá városi vagy állami tulajdonú műtermekhez, és az adórendszerben is kiválaszthatják a számukra leginkább megfelelő modellt. Nagy hátrány viszont, hogy nincs átlátható és legális műtárgypiac, ami biztosítaná a megélhetésüket. A múzeumok egyre kevesebb forrást találnak műtárgyvásárlásra, a gyűjtők kevesen vannak, a középosztály eltűnt. Horvátországban nincs olyan magángaléria, mely hatékonyan tudna dolgozni a művészek karrierjén. A sikeres művészeket külföldi galériák képviselik, és a nemzetközi művészeti piacokon értékesítik alkotásaikat. Az alkotók többsége természetesen állami megrendelésekre, nyilvános munkákra számít, de ez valószínűleg mindenhol hasonlóan megy.
Sajnos nem mozgok otthonosan a magyar művészeti szcénában. A magyar és horvát művészetnek is megvannak a maga útjai, de az tény, hogy mindannyian a nyugat vagy a távol-kelet felé orientálódunk. Amikor a rijekai (fiumei) Modern és Kortárs Művészeti Múzeum igazgatója voltam, létrehoztam a Négyszögletes Biennálét (Biennial of Quadrilateral), mely Magyarországról, Olaszországból, Szlovéniából és Horvátországból fogott össze négy művészt és négy kurátort olyan témák kapcsán, mint a relativitás vagy a „nyilvános hős” (Public Hero). Ennek a négy országnak – melyek nemrég még egy közös állam alá tartozó egységes kulturális területén éltek – manapság már szó szerint nincs működő kulturális kapcsolata egymással.
A kedvenc magyar művészem, akivel az elmúlt majd’ 20 évben különféle projektekben dolgoztam már együtt, Sugár János képzőművész. A Marinko Sudac Gyűjteménnyel folytatott közös munkám kapcsán többször kerültem kapcsolatba a magyar történelmi avantgárd és radikális művészet képviselőivel. Sok találkozót szerveztem olyan nagyszerű művészekkel, akik leginkább a XX. század második felében voltak aktívak.
Ami a művészeti vásárokat illeti, én alapvetően idegenkedem tőlük folyton növekvő szerepük és befolyásuk miatt, melyet a művészeti produktumok létrehozására gyakorolnak. Ez a jelenség túlmutat a „bevásárlóközpont” mentalitás kulturális szférában jelentkező egyre erősebb hatásán. Inkább annak a közvetlen következménye, amit a pénz, a magángyűjtők és magánvállalkozók teljes dominanciája jelez a közintézmények és szakmai szakértők felett. Az értelmiségiek csupán ügyintézők, akik az ego- vagy profitvezérelt műgyűjtés őrültségeit kiszolgálják. Talán észrevehető, hogy nagyon sötéten festem le a rendszert, de részt veszek benne magam is, tehát bizonyos szempontból én is elismerem a művészeti vásárok fontosságát.
Mindezek mellett nagyon csodálom azon gyűjtőket a befektetett energiájukért, akik – a kulturális közszféra autisztikus elitizmusával szemben – személyes nyereségükön túl (vagy azzal párhuzamosan) más-más vízióval is rendelkeznek. Reménykedem, hogy az emberiség egyszer megoldást talál a magán- és a közszféra egyensúlyának megteremtésére. Ez idáig ez nem történt meg, de vannak olyan esetek, amelyeket a két modell együttműködése hozott létre.
(Sugár János képzőművész az Esernyős Galéria felkérésére a tárlat záró napján, 2015. november 29-én vasárnap 16 órától tárlatvezetést tart. A program ingyenes, de a korlátozott résztvevői létszám miatt előzetes regisztráció szükséges.)
Branko Franceschi (1959, Zadar, Horvátország)
