Csak a csönd, a mindent beborító csönd meg a csontok aljas, trillázó ropogása, a szétszakadó inak utolsó megfeszülése, a sercenés, a tüzes, dobhártya-rezegtető patadübörgés, a kiüresedett, októberfekete szemgödrök morajlása, a vérben ázó visítás, miután az alkonyvörös csík végigszalad a bőrön, majd sebbé villan és az időben visszafelé zuhanó ikrekként egymásba csap lét és nemlét, csak ez maradt neki, egy kifeszített pillanat, amelybe mindörökre bezáródott. Bezáródva ropogok, a csönd, egy kettétört gerinc, egy fehéren habzó íny, a döglegyek falta hús, a gyűjtővödör jajgatása, hogy sír, hogy sírnak, fáj az alvadás, csak a csont és a csönd múlna már el, csak múlna már a nemmúlás. Látta a tekegolyót nekicsattanni a bábuknak, látta az asztaloknak ütköző korsókat, a lángra lobbanó gyufaszálat, a munkások falhoz verődő öklét, látta a neonfényt és látta a jókedvet, a kétségbeesést és az elmúlást, látta a Teke Büfé nyüzsgését, de hallani semmit sem hallott. Visszafordult a szomszédjához, aki még mindig mondta neki, de el nem tudta képzelni, miről magyarázhat. Csak figyelte a meggyűrt arcot, a bőr rángását, szája hangtalan mozgását, és úgy érezte, éppolyan céltalansággal tátogat bele a semmibe, akár az ebihalak, amiket apjával horgásztak ki valamikor réges régen a Húsgyár mögötti csatornából. Egy arc, amit rossz koponyára szabtak, gondolta, miközben továbbra is mereven bámult az öregemberre, aki az italtól nekibátorodva fújta neki a magáét: – Bandika, hányszor mondjam, hogy ingre kell. Ingre – mondta az öreg, majd átsandított a szomszédos sarok felé, ahol hátrahagyott ivócimborái a fejük mögül indított, teátrális mozdulattal csapdosták a magyar kártya lapjait a poháralátétekkel alátámasztott asztalra. Fújta a magáét, hogyne fújta volna, hiszen abban mostanra már a városban, de a húsgyáriak között legalább is mindenki egyetértett, hogy a Najdek egész biztosan megtébolyodott – vagy ahogy mondták: fogta magát, és nemes egyszerűséggel megkukult –, de azt továbbra sem feltételezte senki, hogy a férfi nem azért nem szólal meg, mert nem akar, hanem mert belátta, értelmetlen beszélnie, hiszen egyáltalán nem hallja sem a saját, sem mások hangját. Meglehet, hosszú hónapok óta nem szólt már egyetlen szót sem hozzájuk, csak bámult vérben úszó szemmel, rezzenetlenül, ugyanakkor munkáját továbbra is hibátlanul, már-már csodálatra méltó elszántsággal végezte, így hát senki sem foglalkozott azzal, hogy utánajárjon, voltaképpen miért is nem beszél lassacskán egy éve, azóta ugyanis, hogy a Szűcs Karcsi meg a bandája egy alkalommal rávette a Najdeket, hogy a munka lejártával mindössze egyetlen láda sör fejében merüljön bele a hulladékgyűjtő tartályba. És mint ahogy az a fiatalembereknél lenni szokott, nem is annyira a jutalom, hanem a dac volt az, a tiltakozás meg a makacs ellenállás nevetségességétől való félelem, ami miatt igent mondott, hiszen alig fél nap győzködés után végül ráállt a dologra. Miután végzett az öltözőben, mindenkinél előbb ért oda a medencéhez, valósággal loholtak utána a többiek attól félvén, elmulasztják a mutatványt. Nem okozott csalódást, úgy ahogy volt, ruhástól átvetette a lábát a gyűjtő falán, és már benne is állt a mocskos, sűrű lében, befogta az orrát, s a hentesek visongása közepette úgy merült alá, akár egy nehézbúvár. Hogy mennyi időt tölthetett odalent, senki sem tudta volna megmondani, a többiek ugyanis kis híján hanyatt vágódtak a röhögéstől, jószerivel egyetlen embernek sem tűnt fel, hogy a Najdek ijesztően sokáig maradt lent egy levegővel. Ők már csak annyit láttak, hogy felbukkan egy barnás létől elázott fej, aztán a zsíradékoktól és nyesedéktől ragadó váll, végül felegyenesedik a teljes alak, akár valami mondabeli mocsári vadember, de nem moccan, csak csukott szemmel áll, miközben a húsdarabok cuppogva hullanak vissza róla a tartályba. A röhögéstől talán az sem tűnt fel nekik, hogy – miután kisegítették a tartályból, levették a köpenyét és a zuhany alá dugták a fejét – az épület mögötti partra kiérve, ahonnan a Húsgyár árnyékából jó rálátásuk nyílt a túlparton elfekvő TSZ-re, a Najdek még mindig nem szólt egyetlen szót sem. Rövid idő múltán aztán meg is feledkeztek róla, amikor a jutalomért elszalajtottak, visszatértek a beígért rekesszel, mert rövidesen már koccintottak, talán éppen a Najdek feje fölött, aki azonban csak ücsörgött bambán, bámult maga elé, át a túloldalra, a telep irányába, ahol százszámra várakoztak az aznap érkezett disznók és marhák, hogy másnap átvezessék őket a vágóhídra. Mindezt nem vették észre, csak akkor jutott eszükbe újra, amikor hirtelen felállt és faképnél hagyta őket. Utána kiáltottak, de hogy mennyire feleslegesen, azt már csak a következő reggelen értették meg: nem láttak mást, mint amit máskor láthattak, nem történt semmi, ami máskor nem történt volna meg, hiszen hajnalban, amikor a falvakból beérkezett buszokról özönlöttek a munkások az épületbe, a jól megtermett test, az izmos váll most is kiemelkedett a tömegből. Még akkor sem lepődtek meg, amikor megjelent az öltözőben, csak amikor megérezték a szagot, a bomlás szinte már édesen émelyítő szagát, és lassacskán végigfuttatták tekintetüket a férfin, akkor látták meg a bőrcipőhöz ragadt húsdarabokat, a nyakán elfolyt barna foltot. Végül a Szűcs lépett oda hozzá, hátulról megragadta a vállát, és némileg felháborodva, de kissé könnyelműen azt kérdezte: – Te nem fürödtél tegnap óta? – Ez volt az utolsó alkalom, hogy a Szűcs Karcsi hozzászólt, mert miután a Najdek megfordult és összetalálkozott a tekintetük, úgy hőkölt hátra, mint a villámlástól megriadt lovak, tátott szájjal, halkan felhördülve. A Najdek mostantól halott. Aki így néz, annak vége van – csak ennyit mondott később a Vaddisznóban, ha valaki szóba hozta, mi történhetett a férfival. 

– Ide figyeljél már, Bandika, adjál már kölcsön egy keveset, ingre kell, érted? – magyarázott még mindig az öreg, aztán belekortyolt az italába. Fogsora a pohár oldalához koccant. Egy húzásra kiitta, és egy utolsó rohamot indított, olyannyira felbátorodva, hogy még vállon is taszította egy kicsit a férfit, mielőtt mutatványát befejezte volna. – Bandika, ingre kell, érted? Rizlingre – mondta, és eltátott szájjal, hangtalanul, torz arccal, rázkódva röhögni kezdett. Aztán elkomolyodott. A Najdek rezzenetlen tekintettel bámult rá, de mégis úgy érezte, nem látja őt. Közelebb hajolt hozzá, már egészen tisztán látta a keléseket az arcán, a bőr alól kiserkenő szőrszálakat, a tompán csillogó bőrt az orrnyergén. – Nem érted, hogy rizling? – mondta, de ezúttal sem aratott sikert. Csalódottan legyintett, beletúrt a zsebébe, meg sem számlálta a pénzét, előmarkolt, amennyit sikerült, s miközben le sem vette a szemét a férfiról, az asztalra vágta. Felállt, valamit még motyogott az orra alatt, de az általános visongás közepette ezt senki sem hallhatta meg. Feltette svájci sapkáját, és kiviharzott. 

A Najdek is a szájához emelte a poharát. Nagyokat nyelt, automatikusan, minden észszerűség és élvezet nélkül, az olcsó, savanyú bor marta a nyelvét. Megszokásból ivott, elképzelni sem tudta, mi mást tehetne. Életét azóta a nap óta ugyanúgy élte, mint előtte. Reggel felkelt, felöltözött és elindult a Húsgyárba, átöltözött, odaállt a bontóasztalhoz és belemerült a vég nélküli ismétlés mákonyos, oldó szépségébe: lesújtott, vágott, tépett, hasított, lesújtott, a nap végeztével pedig beült a Teke Büfébe vagy a Vaddisznóba, amerre nehéz feje éppen hajtotta, s mindeközben nem tudta volna megmondani, mit is csinál. Az arcok nem jelentettek már többet számára, mint egy barázda a fa tövén, egy csizmanyom a sárban vagy mint a gaz, mely keresztülnőtt a betonrepedéseken a házuk előtt. Időnként néhányan megállították, beszéltek hozzá, figyelte a szájak mozgását, a nyelv tekergését a fogak mögött, de a világból nem maradt más számára, csak a fülsüketítő dübörgés, a hegyomlásként roppanó felhők, a tűz pattogása, a paták dobogása, a csontok recsegése, a vég nélküli visítás. Esténként már aludni sem bírt, hiába húzta fejére a párnát, nem volt menekvése: a lidércnyomásos hang egyetlen pillanatra sem szűnt meg, kísérte reggel és este, zengett tőle a világ, és zengett az agya is, megrémült borjak sírása rázta a dobhártyáját, bőgött az ég, nyihogott a föld, vonyított a szél és rikácsolt a sötétség. Elveszett számára a világ és elveszett a világ számára. 

Csak a csont üvöltése és a bárd hallgatása, gondolta, csak sörték iszonyata, a kötőszövet acsarkodása, gondolta, aztán felhajtotta a maradék borát, odalökte a pénzt a pultosnak és az italtól kissé imbolyogva elindult ő is, ahogy minden este. Kilépett az illatos júliusi éjszakába. 

Odafent lógatta buta-nagy fejét a hold.

A víztorony sugdolózott a sötétben.

A kannákban hullámzott az elhallgatott Ige.

Az eljövendő parancsára várakozott a korom.

Felnézett, és akkor ismét beléhasított az a látvány: emlékezni kezdett az égboltra, mivel azt látta meg elsőként, amikor a hulladékgyűjtő mélyén behunyta a szemét. 

Narancssárga és rózsaszín villámok cikáztak a felhők belsejében, dörgésükbe az egész föld beleremegett. Az utca teljesen elnéptelenedett, egyedül állt a Húsgyár előtt, s úgy rémlett neki, a várost hatalmas hegyek vonják körül. Menekülni próbált volna, de képtelen volt megmozdulni, talpa belesüppedt a forróságtól megolvadt betonba. Feszülten figyelt egy pontot az égen, ahol a felhők körbe-körbe forogtak, s lassan, vánszorogva egymásba olvadtak. Az általuk kirajzolt kör közepén baljós-barna folt sötétlett. Hirtelen megint megdörrent az ég, s egy villám nyúlt ki a végtelen mélységűnek tetsző pontból. A fénycsóva a földig ért, ferdén vezetett valahová a távolba, a Húsgyár mögötti, a város határain túl elfekvő földekre. Ekkor hallotta először a bőgést, a keserves sírást, és hamarosan már nem volt kétsége, a fülsüketítő hang fentről, a rettenetes lyukból érkezik, mely alig észrevehetően tágult, mindegyre tágult, hogy kiokádja magából először a fogsorokat, az orrlyukakat, a sörényeket és sörtéket, a patákat, majd végül a farkakat. A kimerevedett villám mentén tüzes forgatagban állati sereg indult meg a föld felé, marhák, disznók, farkasok, kecskék, lovak, öszvérek és őzek százai ütköztek egymásnak, miközben lábukkal kétségbeesetten kapálóztak a levegőben, hátukon kakasok, varjak és ismeretlennek tetsző, réges rég kihalt madarak imbolyogtak az emlősök húsába mélyesztve körmeiket. Megfeszült izmokkal, kidülledt szemmel, pofájukból lógó nyelvvel ereszkedtek alá, súlyos árnyékot vetve a tájra. A bőgés, a nyerítés, a vonyítás, a nyüszítés elviselhetetlenül zúgott odafent, panaszos sírásuk záporként hullott alá a férfira, tehetetlenül ázott a vad bömbölésben. Csak állt ott, nézte a kényszeredett vonulást, és mélyen beszívta a megpörkölődött bundák-tollak fojtogató szagát. Behunyta a szemét, kezét a fülére tapasztotta, de a zengés tovább erősödött, oly közelről hallotta, mintha csak köztük sodródna maga is, érezte, hogy egy pata az oldalába rúg, egy köröm a nyakszirtjébe mélyed, egy érdes fogsor pedig a kézfejébe harap, s akkor kétségbeesésében üvölteni próbált, de torkából már csak torz, visszataszító rikoltás hangzott fel, amely olyan élesen beleivódott emlékezetébe, hogy végül – miután fulladozva kiemelkedett a tartályból, körülnézett és végigtekintett a hentesek ostoba arcán – megértette, látomásától, a világot rengető állati sirámoktól soha többé nem lesz képes megszabadulni, mert jóvátehetetlenül egyedül maradt a folyton zúgó csöndben.