Keresés
rovatok
interjú | 2022 nyár
Fotó: Oláh Gergely Máté
Simonfalvi Anita
Megpróbáltam elmesélni az elmesélhetetlent
– beszélgetés Gerlóczy Márton íróval
Gerlóczy Mártontól az Altató után mindenki (talán ő is) azt várta, hogy megírja a Gerlóczyak családkönyvét. Egyszerű képletnek tűnik, de aztán egy olyat vert a történetbe a valóság, hogy valami egészen más lett. Identitás-thriller, non-fiction regény.

Mi volt az a pont, amikor eldöntötted, hogy megírod apáid könyvét, akkor is, ha ezt a családod nem nézi jó szemmel, és akkor is, ha neked is gyötrelmes folyamat? Sosem akartál visszatáncolni?

Sok ilyen pont volt, mert nem egy családról van szó, nem egy íróról van szó, nem egy identitásról van szó. A családom, a Gerlóczy család minden bizonnyal örült volna annak a regénynek, amit legelőször terveztem megírni. Furcsa belegondolni abba, hogy milyen elégedett lenne a család, ha a hazugságot írom meg. A fikciót. Gerlóczy Károly és Gerlóczy Gedeon és Gerlóczy Zsigmond történetét. Senkit sem zavarna, hogy az igazi nevükön szerepeltetem őket egy regényben, sőt! Büszkék lennének rá.  Ez volt az első pont. Aztán rátaláltam az első nagy hazugságra. Ez volna a második pont. Megírni azt, hogy a családunk nem a Gerlóczy család. Ezt viszont bizonyítanom kellett, mert a család tagadott. Hajtott valami az igazság felé, ma már tudom, hogy én magam voltam az: a legnagyobb fikció. Az volt a harmadik, az utolsó pont. Attól kezdve, hogy megtudtam, az igazság sem volt igaz, tudtam, hogy nincs visszaút. 

Rendben, hogy tudni akarod az igazságot, de miért volt fontos számodra, hogy megoszd az olvasókkal is? 

Ha nem osztanám meg, belebetegednék. Amióta megjelent a könyv, kaptam pár levelet olyanoktól, akikkel hasonló dolog történt. Egyikük bele is betegedett. Szó szerint. Nem tudom, mi mást tehetnék, minthogy megosztom a történetet azokkal, akik a regényeken keresztül megismertek az elmúlt húsz évben.   

Miért kell Scicliig menni ahhoz, hogy kinyisd a rombolás mappát, és elkezdd leírni a történeted? 

Nem kezdtem el írni Scicliben. Csak gondolkodni kezdtem el. Azon, hogy mit fogok írni, ha már tudom, hogy kikről szól majd a regény. A rombolás nevű mappában a tinédzserkorom volt. A tinédzserkor tizenhárom éves kortól a huszadik évig tart. Pontosan ezt az időszakot éltem le egy emberrel, akiről anyám azt állította, hogy az apám. Nem volt az. 

Ezért nem adhatják ki újra az első könyved, az Igazolt hiányzást?

Az első nyomtatásban megjelent sorom ez volt: Váczi Márton emlékének. Jó poén volt. Vagy mégsem? A második: Anyámnak. Az a könyv fikció volt.

Váczi Márton, Gerlóczy Márton, (??) Márton. Hányszor definiálhatja újra magát az ember? Szoktál például Váczi Mártonként álmodni?

Azon a bizonyos ponton, abban a pillanatban, amikor szembesültem a hazugsággal, eldöntöttem, hogy egyetlen esélyem van: igazat mondani. Megismerni magam. Kísérletet tenni arra, hogy megismerem magam. Semmit sem hallgatni el, semmit sem seperni a szőnyeg alá, mert a legkisebb hazugság is érvénytelenné teheti a kísérletet, és a célt, hogy ne őrüljek bele. Eldöntöttem, hogy nem fogok beleőrülni. Őrüljön bele más, én ebbe nem fogok tönkremenni. Azok álltak mellettem, akik hajlandóak voltak időt és energiát fektetni abba, hogy megértsék a helyzetemet. Sokan segítettek. Váczi Mártont 1993 májusában hibernáltam. A halott apjával együtt. Nem voltak emlékeim, nem álmodtam Váczi Mártonként.  

Azt képzelem, hogy ha ennyire atomjaira hullik újra, meg újra minden, akkor nem csak magad, hanem a legalapvetőbb fogalmakat is újra kell építeni.  Család. Igazság. Otthon. Béke. Bizalom. Mi a helyzet ezekkel most?

Lassított felvételen dől össze az egész. Én lassítom a felvételt, hogy közben meg tudjam figyelni, meg tudjam írni. A legapróbb részletekig menően igyekszem szemtanúja lenni ennek az összeomlásnak. Minden energiámat erre fordítom. Még ma is tart ez az összeomlás, de eközben már egy ideje építkezem egy másik telken. Sokan a családomban inkább elfordítják a fejüket, nincsenek tisztában azzal, hogy éppen betemeti őket valami, de vannak, akik velem tartanak. 

Ezt úgy mondod, mintha kivülállóként tekintenél a sajtát történetedre. „Szemtanú” ez a távolságtartás kell ahhoz, hogy ne csak figyelni tudd az összeomlást, hanem építkezhess is?

Kívülálló vagyok abban az értelemben, ahogyan az időt át kell látnom. Nem távolságtartás ez, ellenkezőleg, közel kell mennem, de rengeteg mindenhez kell közel mennem, időben, térben.

Azt kezdik sejteni az olvasók a Katlanból, hogy mennyi hazugság (igazság elhallgatása) vett téged körül. Neked mi a legnagyobb elmondható hazugságod, van ilyen egyáltalán? 

Én magam vagyok az. Nem beszélhetek a hazugságaimról, mert nem az én hazugságaim voltak. Rossz koordinátákat követve haladtam huszonöt éven át, ezt az utat járom most be visszafelé. Nem mintha ez lehetséges lenne, de kísérletet teszek rá.

Apa lettél. Ez megváltoztatta a felmenőiddel való viszonyodat? Például meg tudtál bocsátani?

Nekem azt kellene tudnom megbocsátani, hogy nem értik, ami történt, amit tettek. Amit tettek, nem tudom megbocsátani. Ha megértenék, amit tettek, akkor megnyílnának előttem, és ha látnám a megrendültségüket, talán meg tudnám bocsátani. De nem látok rá sok esélyt. És késő is. Máshol tartok én már.

Van listád arról, hogy mik azok a hibák, amiket még véletlenül sem fogsz soha elkövetni a gyereknevelés kapcsán?

Hosszú az a lista. Egyelőre egy célom van, mellette lenni, vele lenni. 

Miért így ért véget a könyv? Teszteled az olvasókat, mennyire bírják a nyomást?

A második rész abban a pillanatban folytatódik, ahol az első véget ért. Ez az a könyv, a második rész, amit igazán meg akartam írni, de szükség volt hozzá az előzményekre, mert, ha azzal kezdődött volna a regény, senki sem értette volna, hogy ki kicsoda. A másik ok a bizonytalanság. Szerettem volna, ha az olvasó is átéli a várakozás bizonytalanságát. Lógnak felakasztva, lábuk a földet éri. 

Hány részes lesz a könyv? Uralod a Fikciót? 

Éppen próbálom meghúzni. Volt egy tervem, de nem lesz időm arra, hogy megcsináljam. Nem lesz pénzem arra, hogy azt megcsináljam. Szóval jelen állás szerint négy részes lesz ez a regény. Aztán meglátjuk, sikerül-e, akarom-e, tudom-e…  

Annyira őszinte és szuperintim a Fikció, hogyha a végére érsz, mi marad neked? Nem lesz “többmillió tonnányi a csend”? 

Elképzelhető. Sok mindenen kell még keresztülmennem írás közben. Bízom benne, hogy gyógyító erejű lesz ez a munka. Nem tudom. Nem láttuk, mi történt Truman-nel, miután kilépett az ajtón.

Egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy te nem kapsz díjakat, mert nem vagy kedves, a feleséged az, és elég, ha ő nyer. Most viszont versenyben vagy a Libri-díjért. Mi történhetett? 

Nem tudom, nem látok a színfalak mögé. Lehet, hogy valaki, aki nagyon utálta Gerlóczy Mártont, örül, hogy elkezdtem leszámolni vele. Az is lehet, hogy valahol véletlenül kedves voltam. Jólnevelt. Alázatos. De az is elképzelhető, hogy szeretik a könyvemet. 

Mikor jelenik meg a következő rész, az Örvény? Mesélnél róla egy kicsit?

Szeptemberben jelenik meg, ha minden igaz. Megpróbáltam elmesélni az elmesélhetetlent. Hogy mit érez, hol jár az ember abban a pillanatban, (és az azt követő két hét örvényében), amikor megtudja magáról, hogy nem az, aki. Már megint. Szokták kérdezni, mit éreztél akkor. Erre nincs válasz. Ez a feladat érdekelt engem ebben az egész vállalkozásban leginkább. És, azt hiszem, sikerült.