Miért kezdett el fényképezni az Óbudai Gázgyárban?
Elég szigorú program szerint éltem. Amikor 1971-ben az első nagy kiállításom volt a Műcsarnokban, az fordulópont lett az életemben. Addig olyan műveket állítottam ki, amelyek a napi munkám során készültek, vagy csak úgy „lepottyantak”. Utána már csak olyanokat állítottam ki, amelyeket kifejezetten azzal a céllal készítettem, hogy ki is állítsam. Egy olyan terv szerint haladtam, amiben a problémát a világ veti fel nekem, így jött létre a bányász sorozat. Született egy párthatározat arról, hogy építeni kell tízezer bányászlakást. Hónapokig jártam a bányákat, amíg találtam egy olyan brigádot, amely megtestesítette azt a négy fajta életstratégiát, amit a bányászok gyakoroltak. Csináltam egy sorozatot a Dunai Kőolajfinomító felújításáról, ahol az volt a határozott elképzelésem, hogy bemutassam, mennyire szervezetten zajlik egy ilyen munka a szocialista nagyiparban.
A gázgyárnál pedig azt hallottam, hogy a városi gáz lepárlásának megszüntetésével meg akarják szüntetni a gyárat is. Két-három éven keresztül jártam ki a gázgyárba, fényképeztem akkor is, amikor még működött, gázt és kokszot termelt, egészen addig, amíg megszűnt és belepte a hó a nyomát is. Meg tudtam nézni az összes fontos üzemet, az óraháztól a lepárlótornyokig, a gáztartókig, és mindezt végig tudtam fotografálni.
Nehéz volt bejutni egy gyárba?
Tulajdonképpen igen. Mindig ugyanazt a technikát használtam: először egy konkrét riport miatt mentem ki, és közben kiépítettem a későbbi kapcsolatokat.
Javítson ki, ha tévedek, de úgy látom, a sorozatai általában az emberről szólnak, kivéve a gázgyárat. Miről szól valójában a gázgyári sorozat?
Amikor megcsináltam a budapesti zsidóságról szóló sorozatomat, rájöttem, hogy ebben a témakörben ennél jobbat nem tudok csinálni. Ahogy a Bánk bánban is van: „Ha! Más oldalra a palásttal, Biberach.” – Váltani kellett. Jártam néhány évig a Hortobágyra, megpróbáltam lefényképezni a semmit. Annyira jól nem sikerült, hogy egy kiállításnyi anyag összejöjjön, elő kellett venni a régebbi kvázi szociofotókat. Épp a fordítottjának futottam neki a gázgyárban. Az érdekelt, hogyan jön elő a semmi a valamiből, hogyan bomlik le a gyár.
Amikor városokról készítettem a képsorokat, rájöttem, hogy a város egy önmagában létező valami, ahol az ember csak esetlegesen jelenik meg. Tehát az ember mulandó, a városkép változatlan – legalábbis egy időszakban. Így készült sorozatom Berlinről, majd Rómáról és Budapestről, amiben már akartam, hogy ne jelenjen meg ember. Ezt Rómában úgy tudtam elérni, hogy az akkori élettársam a filmgyárban dolgozott, és berendező korából szörnyű harsány hangja volt, így kiüvöltötte az olaszokat a jelenetből. Így tudtam megoldani, hogy ne legyen ember a képeken. Az ember esetleges ebben a történetben, ami örök, az a város.
A város változásában is örök?
Megpróbálom megfogalmazni, hogy hol tudom megragadni, ami a városban állandó, vagy állandó lehet. Egy példa: Róma egyik városrésze az EUR, annak fontos terén van egy Mussolini-szobor, a tér úgy volt kitalálva, hogy a szobor teremtette meg a középpontját. Mivel Mussolini aktualitását vesztette, azt csinálták az olaszok, hogy letörték a szobor orrát, deszakralizálták. Tehát a szobor mint térképző elem maradt, de elvesztette a politikai jelentőségét. Nálunk ilyenkor mit sem törődve a térrel, elhordják a szobrot. Ha újraépítik, az nem ugyanaz. A Walter Benjámin által megfogalmazott aura fogalma létezik, ha újjáépítünk egy várat, az már nem az eredeti vár. Mint a viccben: „IV. Béla várromokat építtetett”. Nem ugyanaz várat, mint várromokat építeni.
Visszatérve a gázgyárra, milyen volt érzelmileg megélni azt, hogy valami jelentős múlik el éppen?
Az tette bonyolulttá a helyzetet, hogy én szeretem, ha ilyen helyen dolgozhatok, ha elfogadnak. Pedig nem vagyok egy könnyen barátkozó alkat. A gázgyárban fontos volt, hogy a TMK-sok (Tervszerű Megelőző Karbantartás – szerk.) elfogadjanak. Ők segítettek mindenben, elintéztek dolgokat, hoztak létrát, ha kellett. Volt két Muki mozdony, a robbanásveszély miatt csak olyan mozdony járhatott, amiben nincs tűz. Létezik olyan mozdony, amibe forró vizet tesznek reggel, és estig elműködik azzal a gőzzel. Ugyan magyar múzeumok is igényt tartottak rá, mégis eladták őket az angoloknak. Az egyik mozdonyt elvitték, a másik eltűnt.
Rengeteg ipartörténeti ritkaság volt a TMK-sok műhelyében, például egy, az 1890-es években Massachusetts-ben készült fúrógép. A gázgyártás rossz szagú gépei is ott voltak a Munkásmozgalmi Múzeumban az „…ez volt a gyár” című kiállításomon. Installáció. Tudták, hogy gépmániás vagyok, úgyhogy, amikor vége lett a kiállításnak, kérdezték tőlem, hogy mivel a gyár már nincs, nem akarom-e hazavinni őket. Nem mertem. Egyetlen tárgy maradt nálam, egy cellának, amiben a szenet átalakítják koksszá és gázzá, a vezérlője, amivel az ajtót fölengedték. Na egy ilyen vezérlőkulcsot kaptam.
Akkoriban mit mondtak, mi lesz a gázgyár helyén?
Nem volt semmi terv. A Műszaki Múzeumnak akkor sem volt és azóta sincs helye, pedig fantasztikusan gazdag anyaga van. Lobbiztam azért, hogy adjanak helyet az óraházban a múzeumnak. Ezt azzal hárították el, hogy a föld annyira szennyezett, hogy talajcserére lenne szükség, aminek pedig túl nagy a költsége. Ez persze lehet, de nem hiszem, hogy annyira szennyezett lenne a föld, hogy ártana annak, aki egy-két órára betér a múzeumba. Ez a megoldás azért is jó lett volna, mert magát az óraházat is meg lehetett volna őrizni a gázórákkal. Egy ilyen gázóra úgy néz ki, mint egy hatalmas fahordó, gyönyörűen faragott fahomlokkal. Nem kell ide múzeum. Az Iparművészeti Múzeum hét éve be van zárva, a Hadtörténetit most szüntetik meg.
Koppenhágától Londonon keresztül Bécsig bezárólag- Nem tudom elképzelni, hogy megtörténhet ilyesmi, hogy egy múzeumot kiürítenek, mert a miniszternek kell a hely. Fel vagyok iratkozva a bécsi Heeresgeschichtliches Museum (Hadtörténeti Múzeum) hírlevelére, amiben naponta kapom a híreket arról, hogy milyen tárgyakat szereztek, milyen programok vannak, még saját söre is van a múzeumnak!
Honnan eredeztethető a fegyvermániája?
Szégyellem, de ezt öt-hat éve fejtette meg egy elmeorvos barátom. Az 50-es évek végén jött ki rajtam. Még vadászni is elkezdtem. Pedig ambivalens volt a vadászattal a viszonyom, utáltam fázni, utáltam korán kelni, pedig mind a kettő erősen hozzátartozik. És akkor mondta a barátom, hogy mit csodálkozol, ez egy poszttraumás sokk. A háború alatti kellemetlenségeket ezzel kompenzálom. Még a hatástalanított fegyverek is azt az illúziót adják, hogy az ember megvédheti magát, pedig nem.
Susan Sontagnak van az az elmélete, hogy a fényképezőgép objektívje tulajdonképpen egy puska. Erről mit gondol?
Ez elég egyértelmű, továbbá fallikus szimbólum. Mondok egy közelebbi dolgot. Amikor még az analóg fotográfia uralkodott, volt alkalmam tanítani. Akkor még behatároltabb volt a nyersanyagok érzékenysége, és mindig azt mondtam azoknak a hallgatóknak, akik sötét körülmények között akartak fotózni, például bányában, hogy lőjön célba, mert ugyanazzal a technikával, légzés visszatartással kell hosszú ideig exponálni, mint lőni.
A gázgyári sorozatot milyen technikával csinálta?
A mai napig csak analóg technikával dolgozom. Kicsit vissza is léptem, az elmúlt tíz évben hatszor hatos, nagyformátumú filmre dolgozom, nem is kisfilmre. Nincs értelme átállnom digitálisra, mert egyrészt ahhoz annyi informatikai ismeret kell, amit összeszedni nekem már reménytelen, legalábbis a minőségi munkához, és ami filmes gépet meg tudtam vásárolni, azt digitálisban nem tudnám, nem is lenne értelme.
A nyersanyag beszerzése nem okoz gondot?
Szerencsére most már van Budapesten két-három cég, ahol be lehet vásárolni, van két-három jó labor is. Akik ezzel foglalkoznak, egyértelműen azt mondják, hogy látványosan nő az érdeklődés az analóg eljárás iránt, ami érthető. Ugyan a digitálisnak rengeteg előnye van, de az analógnak is van. Azt a fajta felületi érzékenységet amire az analóg képes, digitálisban elég nehéz elérni. Ha ránéz egy átlagos körülmények közt készült akárcsak digitális printre, látni fogja a különbséget.
A gázgyár önmagában is elég különleges hely, vannak anekdotái ennek a munkának az kapcsán?
Voltak azok a cellák, amelyekben izzítják a szenet, amiból koksz, majd gáz lesz, a tetején járkálnak, és ott szabályozgatnak dolgokat. Egyszer, amikor lemásztam egy ilyen cella tetejéről, azt vettem észre, hogy megolvadt a cipőm talpa. Vagy a gyári dolgozóktól kaptam egy fiola merkaptánt. Nem szokták tudni, hogy a földgáz, szemben a városi gázzal, aminek gázszaga van, szagtalan, ezért, hogy a szivárgást észlelni lehessen hozzákeverik ezt a bizonyos merkaptánt, hogy legyen szaga.
Egy számomra kedves esemény volt az is, amikor a TMK-sok eljöttek a Munkásmozgalmi Múzeumba a kiállításmegnyitó utáni fogadásra, ami egy decens, borozós-pogácsás esemény szokott lenni. Hoztak magukkal elég piát, így hát úgy berúgtunk, mint a szamarak, ami a múzeum vezetőinek egy pillanatra talán furcsa volt, de aztán rájöttek, hogy mi így érezzük jól magunkat. Azt azért nagyon sajnálom, hogy a kátrányszivattyút nem hoztam el, jópofa lett volna. És a kertnek még mindig bűze lenne.
