A középkorral foglalkozol Óbudán, bár ebben a városrészben a kutatások középpontjában a római kori Aquincum áll. Nem szélmalomharc ez? Valahol olvastam is, hogy Don Quijote-i feladatnak érezted néha te is.
Középkoros régészként végeztem. Az Óbudai Múzeumnak ugyan nincs ásatási jogköre, de azért kutathattam a középkori Óbuda történetét, annál is inkább, mert az utolsó ásatások óta ezzel a korszakkal nem igazán foglalkozott senki a múzeum munkatársai közül. Igen, ha Óbuda történelméről beszélünk, szinte mindenkinek Aquincum, az ókori Pannonia Provincia jut az eszébe, a középkor „mostohagyereknek” tűnik. Pedig a honfoglalás idején Óbuda fejedelmi központ, a XIII. században, IV. Béla alatt királyi székhely volt. A XIV. században – miután Nagy Lajos 1343-ban özvegy édesanyjának, a lengyel származású Piast Erzsébetnek ajándékozta az óbudai királyi várat, a hozzátartozó városrésszel és királyi javadalmakkal együtt – királynéi központ lett egészen 1526-ig. Azt, hogy itt csodálatos gótikus templomok voltak, klarissza és ferences kolostor és vár is, nagyon kevesen tudják. Ez volt a kiindulási pontom, amikor elkezdtem ezzel a korral behatóbban foglalkozni. 2010-től létrejöttek az első középkori séták, amelyek alkalmával az egykori jelentős középkori helyszíneket keressük fel. Kevés az, ami a földfelszínen is látható: a Mókus utcai iskola udvarán található klarissza templom és kolostor romjai, a ferences kolostor maradványai a Vöröskereszt utcában és Óbudai Ferenc deák háza a Lajos utcában (ma a Budapest Galéria működik benne). Nem véletlen, hogy az Óbudai Múzeum Pincetárlatában létrehozott kiállításunknak az a címe, hogy „Templomok a talpunk alatt”. A középkori Óbuda (amelyet kezdetben Budának neveztek) talán ezért is szorul kicsit háttérbe, mert az épületmaradványok nagyrészt a föld alatt vannak. A törökök felégették a középkori várost, ami megmaradt, azt a visszaköltöző lakosság és a Zichy-család építkezéseihez felhasználta. Sok munka volt a részemről – és ez ma is tart, hogy megismertessem az itteni lakossággal a középkori Óbudát, hiszen sokan még nem is hallottak róla. Ezért éreztem néha, hogy ez egy Don Quijote-i feladat. Egy nagyon kedves ismerősömtől, aki részt vett az egyik sétámon és hallotta ezt a szélmalomharcos megközelítést, karácsonyi ajándékként kaptam egy ezüst kanálból készült medált, amibe bele van vésve, hogy „Altofen Don Quijote”, azaz Óbuda Don Quijote-ja. Ezt azóta is hordom.
Szerencsére a szélmalomharcok néha jól végződnek. Nagyon örültem, hogy végre a Zichy-kastélynak a Fő tér felőli külső falán elhelyezésre került – az önkormányzat támogatásával – az egykor itt álló gótikus Szűz Mária- templom és az alapító Piast Erzsébet királyné emlékére egy gyönyörű emléktábla, amelyet Seres János szobrászművész alkotott.
Nyilván maradtak még hiányok.
Sok mindent lehetne itt tenni. Például az Új Sipos étterem pincéjében jelentős maradványai vannak a gótikus Szűz Mária-templomnak. Az épületben több évvel ezelőtt egy pinceborozó működött, le lehetett menni megnézni a romokat, volt róla leírás és alaprajz is. Egy idő után feljött a talajvíz, az akkori tulajdonos nem tudott megegyezni a hatóságokkal, hogy kinek a feladata ezt megszüntetni, így egyszerűen bezárták a pincét. Azóta ugyan változott a tulajdonos, de a pince változatlanul zárva van, elfekvő készleteket raktároznak benne. Egyszer lejutottam, azóta is sír a lelkem. Ha nem is lehet megtekinteni, bár ez sem lenne ördögtől való, hiszen a történeti sétákhoz gyakran kapcsolódnak kisebb vendéglátós programok is, legalább egy emlékeztető táblát el lehetne helyezni az épület falán. Felvetődött egy kültéri makett létrehozása is, de annak sajnos elég komoly anyagi vonzata lenne.
Ebben a korban jelentős királyok uralkodtak, valahol celeb királyokként emlegetik az Anjoukat.
Erzsébet királyné 1343-ban megkapta a fiától Óbudát, azóta nevezték a „Királynék városának”, „Civitas Reginalis”-nak. Erzsébet királynét, ha nem is „celeb uralkodónak”, de „Óbuda mecénásának” joggal nevezhetjük. Utána is sok híres tulajdonosa volt a várnak és a királynéi városnak, jegyajándékba kapták a királynék. Cillei Borbála, Luxemburgi Zsigmond felesége is sokat tartózkodott itt, de Mátyás király édesanyja, Szilágyi Erzsébet és felesége Beatrix is. A vár utolsó lakója Habsburg Mária, II. Lajos felesége volt, aki itt értesült a mohácsi csatavesztésről. Mária királyné egyébként Krúdy egyik kedvenc hősnője volt, sok novellájában szóba kerül, hogy biztos volt egy titkos alagút, ahol Lajos királlyal Budáról Óbudára jöttek, sőt az egyik írásában emlegeti is, hogy a szőlőhegyen – itt mindig volt szőlőkultúra – leülnek és a gazdával borozgatnak, beszélgetnek. Sokszor írja azt is, ahogy esténként sétál a macskaköveken, és mintha a királyné légies alakja lépkedne vele szemben.
A törökök után – mint említettem – pusztulás jött a városra és a várra is. A várkápolna maradványai a Kálvin-közben, a református templom pincéjében láthatóak, hiszen ezen a területen volt az óbudai vár. Az is nagyon érdekes, hogy amíg a tatárjárás után IV. Béla el nem kezdi építeni a várhegyen a mostani várat, addig Óbudát Budának nevezték. 1261-ből van az első okleveles adat, ahol Óbudának, „Vetus Budának” hívják, de az itteni prépostok még nagyon sokáig budai prépostoknak nevezték magukat. Feltehetően Anonymus is ilyen (ó)budai prépost lehetett.
Melyik a legjelentősebb időszaka a középkori Óbudának?
A XIII. században IV. Béla idején királyi központ, innen keltezi a király az okleveleit, itt értesül a tatárok betöréséről. Bár a király visszajön Óbudára, elkezdi építeni a budai várat, ami ugyan évszázadok alatt alakul ki, de Visegrád, illetve a már elkészült budai várrészek egyre jelentősebbé válnak. Piast Erzsébet idején válik újra fontossá, akit – ahogyan már szó volt róla – nevezhetünk akár Óbuda mecénásának is, hiszen az ő ideje alatt épülnek a gótikus templomok, a klarissza kolostor, és saját ízlésének megfelelően kezdi átalakítani a várat, ami eredetileg erődnek épült. Ez a középkori Óbuda legfényesebb korszaka, amiről leírások is vannak, hiszen sokan jártak követségben az uralkodóknál, és írtak arról, hogy milyen gyönyörű templomok vannak itt: a Szűz Mária-templom, ami a Fő téren állt a mostani Zichy-kastély helyén, illetve a klarissza kolostor és a hozzá tartozó templom. Ezek nagyjából egy időben épültek. Ugyanaz a mester volt az építőjük, Conradus Theutonicus mester, aki hozta magával a dél-német gótika hagyományait.
Szintén kutatási területed volt a Hüttl porcelánok története. Volt egy nagy kiállítás is a múzeumban, a Törékeny Vágyak – porcelánok a királyi asztaltól a panel-vitrinig.
Ez az elfeledett porcelángyár története volt 2018-ban. A kiállításhoz készült egy kötet is, amely több, mint egy katalógus. Amikor elkezdtük a kutatásokat, szinte a semmiből indultunk. A levéltárban is szinte csak az aquincumi porcelángyárról voltak adatok – ez a Hüttl Tivadar által 1906-ban alapított gyár államosított változata volt –, amit aztán 1991-ben felszámoltak. Már az államosított gyárról is nagyon kevesen tudnak. Egyszer bementem egy régiségkereskedőhöz, nézelődtem, szóba került a Hüttl család, és mesélte, hogy ide rendszeresen jár az egyik ükunoka. Két utcára lakott, felvettem Zsuzsával a kapcsolatot, jó barátságba kerültünk, a kiállítás után szinte tiszteletbeli családtaggá fogadtak. Visszatérve a kötetre – amelyet Polgár Mónika kolléganőmmel közösen írtunk, és mi voltunk a kiállítás kurátorai – alapmunkának tekinthető, mert hiányzik a szakirodalomból a Hüttl-gyár története. Összefoglaló, porcelánokról szóló könyvekben is csak egy-két mondat van róla. Még sikerült megtalálni azokat a hölgyeket, egykori alkalmazottakat, akik az államosított gyárban dolgoztak, Pilisvörösvárról jártak be sokan. Interjúkat készítettünk velük, amiben úgy emlékeztek, hogy ez milyen fantasztikus időszak volt az életükben, pedig normában dolgoztak, korán keltek, bejártak a városba, és mégis. Nagyon rosszul érintette őket, amikor felszámolták a gyárat, ami két épületből és egy restaurátorműhelyből állt hajdan. Az épületek megvannak ma is a Zay utca végén, csak a felszámolás után különböző cégek tulajdonába kerültek. Több éves egyeztetés után sikerült egy emléktáblát elhelyeztetni az egyik épület falán, a Budapesti Kereskedelmi Kamara segítségével, Hüttl Tivadar és az Óbudai porcelángyár emlékére. Sajnos az épületeken belül már semmi nem emlékeztet a gyárra.
Az Óbudai Múzeum történetében először fordult elő, hogy utazó kiállítás lett a Hüttl-kiállításból. Speciális ládákat készíttetett a múzeum. A tárlat a tatai Kuny Domokos Múzeumban volt először látható, ment volna még tovább is, de jött a covid. Később más koncepció keretében rendeztük meg a porcelánkiállítást Hatvanban, illetve Balatonlellén, ahol a családnak korábban villája volt. Szerencsére ez megmaradt, és bár az épület magántulajdonban van, sikerült a ház falán emléktáblát elhelyeztetni. Tavaly a nagykárolyi Károlyi-kastélyban rendezhettem egy Hüttl-kiállítást, így az Óbudai Múzeum történetében először került sor határon túli kiállításra. Ez – tegyük hozzá – porcelánok esetében nem is olyan egyszerű dolog.
Minél messzebb van egy korszak, egyre nehezebb kutatni. Nincs oral history, mint mondjuk a XX. századból. A középkorról milyen források vannak?
Nagyon fontosak az oklevelek a középkori Óbuda kutatásában is. Van többek között Anjou-levéltár, amit lehet kutatni. A régészeti ásatások az 1930-as évektől a 1990-es évek végéig folytak, kapcsolódva sokszor a közműépítésekhez. Ezeket a kutatásokat nem lehet lezárni, nagyon sok minden kiderült belőlük, igazolódtak az okleveles feltevések. Így azért be lehetett határolni, hogy milyen volt az akkori Óbuda, de jó lenne hitelesítő ásatásokat folytatni például a Zichy-kastély udvarán is, mert nemcsak a Szűz Mária-templom volt ezen a területen, de feltehetően az első királyi kúria is itt helyezkedhetett el. Idő, energia, kapacitás, pénz és akarat kérdése mindez. Össze lehetne kapcsolni a mi múzeumunk pincegalériáját a pár éve ideköltözött Örökségvédelmi Hivatal pincéjében talált középkori kövekkel, lehetne ott is egy kőtár, hiszen elég sok faragott kő került elő itt, Óbudán.
Itt a múzeumban van egy állandó kiállítás, amit a fiaddal rendeztél, aki szintén régész.
Igen, Benyó Gergellyel, aki akkor még itt dolgozott a múzeumban. A Szűz Mária-templom két alapfal-maradványa köré építettünk egy kis középkori kiállítást, ahol látható a Mária templom makettje is. A pince falaiban – amit már a Zichyek alakítottak ki – végig középkori kövek vannak beépítve. A török után ez volt a Mária-templom végső pusztulása, mivel a köveit felhasználta a Zichy-család a kastélyának a felépítéséhez. A kövekről persze hosszan lehetne mesélni, érdekes, kalandos útjuk van a történelem évszázadainak során.
Az 1970-es évek végétől jelentek meg a Magyar Hímondó kötetei, köztük a te szerkesztésedben a Régi magyar öltözködés.
Ebben a sorozatban mindenféle téma jelen volt, így az öltözködés is. Mivel én a viselettörténettel foglalkoztam az egyetemen, ebből írtam a disszertációmat is, így talált meg az akkori Magvető Kiadó. Eredeti források alapján állítottam össze a viselettörténeti anyagot, persze kiegészítő magyarázatokkal, előszóval, illetve rajzokkal, fotókkal. Ez tényleg egy nagyon sikeres sorozat volt, néhány éve szóba is került ennek az újragondolása, aztán valahogy nem jött össze.
A viselettörténettől hogyan kerül valaki a kövekhez?
Amikor Óbudára kerültem, a középkor lett a szakterületem, végül is a viselettörténet is ebből a korból való volt. Úgy érzem, hogy ezek a kapcsolódások determinálnak, például a visegrádi Szent György Lovagrend is, aminek, büszkén mondhatom, tagja vagyok, hivatalosan lovag-dáma vagyok. Az egész történet onnan indult, hogy a fiaim – három fiam van – arra vágytak, hogy részt vegyenek a palotajátékokhoz kapcsolódó apródképzésben illetve az ezt követő fokozatokban. Egy ideig szépen haladtak előre egészen a fegyvernöki címig, titokban reméltem, hogy valamelyikük egyszer lovag lesz, de aztán jött a középiskola, az egyetem, és másfelé mentek. Gondoltam, majd én megmentem a család becsületét. Ez volt az első világi lovagrend, Károly Róbert alapította, soha nem szűnt meg, az 1980-as évektől éledt újra. Van a rendnek katonai hagyományőrző, kulturális- tudományos illetve karitatív tagozata, ami a korabeli hagyományokon alapul.
Sok mindennel foglalkoztál. Ki volt az a személy, aki igazán közel állt hozzád?
A Múzeumok éjszakáján jelmezes tárlatvezetések vannak, amelyeken mint Erzsébet királyné alteregója – úgyis mondhatnám „avatárja” – jelenek meg. El szoktam mondani, hogy az ő nevéhez fűződik a magyar királyné vize, aminek a történetével az évek során találkoztam. Erzsébet 70 évesen halt meg, egy olyan korban, amikor az átlagéletkor 30-40 év volt, így a krónikások találgatták, hogy mi lehetett az oka ennek a hosszú életkornak. Azt is leírták, hogy amikor a köszvény elkezdte kínozni a királynőt, az udvari orvosa összeállított valami gyógyszert a betegségére, és a fájós testrészeit, az arcát is kenegette vele, illetve belsőleg is fogyasztotta. Előkerült a receptnek egy másolata az 1660-as évekből, ami alapján elkészítették például a versailles-i parfümmúzeumban ennek egy változatát, és a parfümtörténet sorában az első lett a magyar királyné vize. A leírás alapján tulajdonképpen egy rozmaringfőzetről van szó, ezt öntötték föl égett borral, érlelték, aztán leszűrték, és a királyné ezt használta. Először gyógyitalként működött, aztán hozzátettek mindenféle illóolajokat, ekkor terjedt el mint parfüm. Vannak olyan metszetábrázolásaink, ahol a mozgó parfüm- és gyógyszerárus viszi nyakába akasztva az üzletét, és ott van középen a magyar királyné vize. Ez eljutott a francia udvarba, ahol XIV. Lajos és Madame Pompadour is előszeretettel használta, egészen addig, amíg a kölnivíz el nem terjedt.
