Készült már veled interjú az Óbudai Anzikszba 2017 nyarán, mégis kíváncsi volnék, milyen volt az óbudai gyerekkorod.

Békásmegyeren születtem, de hamarosan, anélkül, hogy figyelmeztettek volna, Németországba disszidáltunk. Csak arra emlékszem, hogy a nagyszüleim nagyon sírtak, mi meg gyerekként nem értettük, hiszen csak nyaralni megyünk. Amikor megérkeztünk, akkor mondták, hogy egy kicsit hosszabb ideig maradunk. Édesapám kajak-kenus volt, sportoló, anyukám óvónő, mindenüket feladták és eladták, mindent feltettek erre.  Ez ’86-ban volt. Nemsokára leomlott a fal, és akkor hazajöttünk, mert azért szívesebben éltek volna itt. Nem volt kérdés, hogy a Római-partra költözünk. A házunk mind a mai napig az ártéren van, mert a 72 éves édesapám most is minden reggel felkel, lecsoszog a kenujával a partra, és elmegy kenuzni. Ez az életelixírje. Négyen vagyunk testvérek, mindannyian kenuztunk és kajakoztunk, mondhatom, hogy volt egy finom kényszer. Óbudán jártam iskolába is, előbb a Fodrosba, később meg az AKG-ba.18 éves koromig gyakorlatilag minden Óbudán történt. 

Mit csináltak a szüleid Németországban?

Emlékeim szerint bevándorlóként azért nem volt könnyű. Egy menekülteknek szánt menedékházban laktunk. Kezdetben édesanyám lépcsőházakat takarított, édesapám meg sírokat ásott, erős ember volt. Minden munkát elvállaltak.

Aztán apukám elkezdett edzősködni. Eljárt egy folyópartra, és onnan nézte a kenus srácokat.

És addig kiabált, amíg nem fizettek neki érte?

A szó legszorosabb értelmében. Bekiabált a partról, hogy milyen technikával kellene, hogy kenuzzanak. Először nem vették komolyan, de később rájöttek, hogy egész jó tippeket ad a srác.

Hogy lett a kenuból balett?

Muszáj, hogy mozogjanak a lábaim. A szüleim eléggé le voltak terhelve ebben a helyzetben, mi sokat voltunk egyedül, jó gyerekek voltunk, értettük, hogy itt felelősen kell viselkedni, hogy ez a túlélésről szól. Mondtam, hogy táncolni szeretnék. Mindig csináltam otthon a színházat, jegyet gyártottam, díszletet ragasztottam, szerintem érezték, hogy nekem ez lesz a jó. Wuppertalban laktunk, ami egy falu méretű város, de ott működött Pina Bausch híres iskolája, és oda beírattak. Később, miután hazaköltöztünk, Jeszenszky Endréhez, majd Bakó Gáborhoz kerültem.

Mind a négyen Wunderkindek, csodagyerekek vagytok. Gondolkodtál már azon, ez miért lehet?

Érdekes módon mind a négy gyerekből művész lett. Kivéve a bátyámat, akinek kávézója van, de ő is művészi szinten műveli ezt. A nővérem jól ismert ékszertervező, a MOME-n tanszékvezető, a középső bátyám belsőépítész-tervező. Mind a két szülőnkben van artisztikus véna. Noha nem ez lett a sorsuk, Édesapám tényleg nagyon szépen rajzol, fest, szobrászkodik. Anyukám meg mindig szeretett volna táncolni.

Hogyhogy a Szentendrei úton lévő PP Center lett az otthonotok?

Mázli volt, mert egy csomó próbatermet néztünk meg városszerte, és pont ez tetszett a legjobban. Nekem kézenfekvő volt, mert most is a közelben lakom, és a társulat több tagja is a környékre költözött lassanként.

Nem gondolkodsz olyan közösségben, mint a régi cirkuszosoké, akik lényegében együtt élnek?

Eleinte nagyon sok időt voltunk együtt szabadidőnkben is, de rájöttünk, hogy ez nem egészséges. Itt vagyunk reggel kilenctől este nyolcig, utána muszáj leválni. 14 év alatt megértettük, hogy amikor egy évben 100-120 napot utazunk együtt, és hazajövünk egy két-három hónapos turnéról, azt kell mondanunk, hogy nagyon szeretlek, de most nem akarlak két hétig látni. Amikor együtt reggelizel, ebédelsz, vacsorázol, lenyomod a showt este, másnap felülsz a buszra, átmész egy másik városba, és ugyanez elölről, azt itthon már nem kell folytatni. Mi egy nagyon nagy családként üzemelünk, dolgozunk. Büszke vagyok rá, hogy az emberek szeretnek itt dolgozni. A legfontosabb, hogy ez egy olyan közeg legyen, amiben jó létezni. 

Mesélj egy kicsit a társulatról!

Olyan érdekes, mert volt egy tanítóm, aki mindig azt mondta, hogy nem kell mindenkiből a legjobbat választanod, hogy nem a legtehetségesebb artista kell, és nem a legfaszább, legelképesztőbb táncos, hanem inkább arra koncentrálj, hogy jó emberek legyenek, mert a jó embereknek a szinergiája sokkal nagyobb eredményt hozhat. Fontosabb, mint hogy azt nézd, hogy ki a  legeslegtehetségesebb, vagy a legprofibb, vagy ki ugrik a legmagasabbra. Nekünk mind a kettőt sikerült összehozni. Ez a 32 művész, aki itt van, világszinten a legprofibbak közé tartozik. És a legprofibb nem biztos, hogy azt jelenti, hogy a legmagasabbra ugrik, meg a leghalálosabb trükkje van, hanem hogy táncosként, színészként és artistaként is igazi előadóművész. Nekem mindig az volt a fontos, hogy ne legyen vasszigor, senki ne legyen beledöngölve a földbe, hogy az az idő, amit együtt töltünk, legyen öröm. Mert azért az időért, ami a kreatív idő, iszonyatos módon meg kell szenvedni. Meg kell küzdeni, hogy a társadat fenn tud tartani, és hogy megérje az a rengeteg nehézség, akkor az az idő, ami arra megy rá, hogy te kreatívan alkoss, az nem lehet feszültséggel teli, mert akkor nincs miért küzdeni. Volt olyan, hogy annyira kimerült voltam, hogy én biztos nem tudok most felrakni még egy jelenetet, és akkor bejött egy művészem, és azt mondta, mit kérsz? Húsz perc alatt feltöltött, kikente a kenyérre a lelkét, mint a vajat, és azt mondta, csinálj velem bármit. Mert tudja, hogy az én feladatom mint rendező-koreográfusé, hogy őt a legeslegjobban mutassam meg.

Egy művészben azt kell meglátni, hogy mi a legjobb, ami kihozható belőle. Nálam senkire sincs olyasmi ráerőltetve, ami nem ő.

Ez azért a magyar színházi közegre finoman szólva sem jellemző.

Én is ebben nevelkedtem. Mentálisan váltanom kellett, amikor a kelet-európai hátteremmel megérkeztem az anglomán rendszerbe. Bennem annyira erős volt a tanulás és a tánc iránti vágy, hogy nehéz volt velem megértetni, hogy márpedig nem kell erőből nyolcat forogni, egyet kell, de azt szépen. Ebben a rendszerben tanultam meg, hogy a sminkes, a fénytervező, a technikus, a zeneszerző és mindenki a produkcióban egyenrangú, és hogy a technikusnak se üvöltheted le a fejét. Engem a hideg ráz, amikor kis zsarnokok frusztrációból üvöltöznek a színházban. Nálunk, ha valaki verbálisan abuzív, attól nagyon gyorsan megválunk.

Ilyen előfordult már?

Ajjaj! Az artista lét életveszélyes. Nálunk a művészek meg vannak becsülve, kreatívan gondolkodnak, alkothatnak. Nem fér bele, hogy gyomorgörccsel járjunk dolgozni.

Sok artistád ukrán.

Ez merő véletlen. Amikor a FINA Vizes Világbajnokság záróünnepségére készültünk castingot írtunk ki. Kétszáz művészt vettünk fel, nagyon sok ukrán jelentkezett. Köztudott, hogy a kínai, ukrán és orosz művészek ebben a klasszikus műfajban kimagaslóak. Ebből következett az ismeretség Andrii Spatarral, aki a My Land című darabunkban lépett fel, ami az anyaföldről, az ő esetükben Ukrajnáról szól.  Ehhez ukrán művészeket kerestünk, ezért Kijevbe utaztam. Többször is jártam Kijevben még a tanulmányaim alatt. Részt vettem Szergej Osztrenko (akinek Sztanyiszlavszkij volt a mestere) workshopjain, ami alapvetően más technika, mint amit Angliában tanultam. A My Land az ukrán művészek gyerekkorából hozott emlékekből táplálkozik Krímből, Kijevből, Moldáviából vagy akár Transznisztriából. Ezek brutál mély emlékek, amelyekről soha nincs idő beszélni.

Hogy ért benneteket a 2022-es orosz támadás?

A társulat Dél-Franciaországban játszotta a My Landet, én nem voltam velük. Másnap utánuk mentem, messze voltak minden repülőtértől, egész éjjel vezettem. Miközben ők élőben nézték, ahogy a családjaik, feleségük egyéves gyerekkel menekülnek Lengyelország felé, én arra gondoltam, hogy nyilvánvalóan leállítjuk a turnét, de ők kollektíven úgy döntöttek, hogy tovább akarják csinálni. Megkértek, hogy a tapsrendnél hadd hozzák ki az ukrán zászlót. Ott rögtönözve, a turnémenedzser vett kék és sárga színű textileket, és úgy varrták meg. Felnéztem rájuk, és hálás voltam, hogy ilyen lelkiállapotban is színpadra álltak.

Én meg egyszercsak rádöbbentem, hogy politikai darab lett az előadásomból, amit egyáltalán nem annak szántam, de nem bántam. 

Amikor a háború ebbe az eszkalált fázisba ért, azt hittem, most fog megszületni a magyar–ukrán egység, ha másért nem, hát a kárpátaljai magyarok miatt, de persze a közös történelmi élmények miatt is, hiszen Magyarországot háromszor is megszállta az orosz hadsereg. Azt hittem, egyértelmű lesz, hogy támogatjuk a szomszédunkat. Ma már nyilvánvalóan látjuk, hogy ez nem így történt. Titeket ez hogy érintett?

Érdekes, hogy ezekben az élethelyzetekben valójában az embereket és az embert általában az érdekli, ami a saját valóságában és a mikrokörnyezetében történik. Tavaly például jelentkezett hozzánk egy orosz házaspár. Megkérdeztem az ukrán művészeimet, hogy ők ezt tudnák-e kezelni, mert ha nem, akkor nem vesszük fel őket. És azt mondták, hogy ők is emberek, és hogy jöjjenek. Nyilván fontos volt, hogy lássák, hogy nem a putyini propagandát nyomják. Zokogva búcsúztatták ezt az orosz párt, úgy összenőttek egy hónap alatt az ukrán srácokkal. 

Őszintén szólva nem sokat beszéltek a háborúról. 

Volt olyan, aki elgondolkodott azon, hogy elmegy harcolni?

Igen. Van, aki besokallt, és vissza is ment Ukrajnába. Nem állt be a háborúba. Nyitott egy kávézót, és izolálta magát. Van egy művészünk, akinek akkor lőtték agyon a testvérét, amikor premier hetünk volt Edinburghban. Odajött hozzám és azt mondta, hogy csak akartam szólni, hogy ha nem úgy teljesítek a színpadon, vagy feszültebb vagyok, akkor ennek ez az oka. Rögtön visszazárt, és egy könnycseppet nem hullajtott előttem. Amit ők a munkában teljesítenek, az hihetetlen. Egy másik művészünk anyukája artista tanár Kijevben, aki nem hajlandó otthagyni a tanítványait, inkább tölti az éjszakákat a metróaluljáróban a légiriadók alatt, hiába kéri a lánya, hogy jöjjön ide. Egyébként szerintem keresztüllátnak a szitán, értik, hogy ez egy politikai haszonszerzés, és nyilván azt is átlátják, hogy a másik oldalon is vannak hibák. Nem gondolják azt, hogy ami Ukrajnában van, az mind tökéletes. Ez sokkal árnyaltabb dolog.

Hogy tudtál/tudsz segíteni?

Egyénileg is tudtam segíteni a családtagok menekülésekor, de a legnagyobb projekt száz artista gyerek átmenekítése volt. Az UNICEF keresett meg minket, illetve több társulatot más európai országokban, ahol kimondottan van cirkuszmesterség-képzés, hogy hogyan lehetne 400-500 artistaművész gyereket átmenekíteni, és szétosztani különböző országokban. A munka nagy részét a Fővárosi Nagycirkusz vállalta magára, mi pedig segítettünk őket elhelyezni Budapesten, a legtöbben ma is itt vannak. Elképesztően sok támogatást kaptunk magánemberektől. Egy hét alatt megtelt a próbatermünk élelmiszerrel, bútorral, ruhával. A döbbenetes az, hogy azok az emberek segítenek a legtöbbet, és hoznak a legtöbbet, akiknek nincs miből.

Mivel foglalkozol most?

Ezerrel csináljuk az immerzív előadásunkat, a Walk My Worldöt, amire azt szoktam mondani, hogy 6000 négyzetméter mesevilág, mitikus univerzum. Teljesen új világot hozunk létre: nincs színpad, nincs nézőtér. Olyan, mintha belépnél a művészek világába, és onnan néznéd a történéseket – de nem kívülről, hanem közvetlen közelről, szinte a cselekvés közepén, filmszerű díszletek között sétálva. A történet alapja Vergilius eposza, Aeneas és Dido szerelmével a középpontban. Trója és Karthágó hősei: istenek, emberek és furcsa lények bukkannak fel, minden helyszínen újabb fordulatokkal – eldugott részletekkel, vad csatákkal, zsibongó jelenetekkel és alvilági félistenekkel.  Rajtad áll, kit követsz, mit fedezel fel, melyik titkos ajtót nyitod ki, vagy belekóstolsz-e egy félhomályban hagyott bájitalba. Nyolc éve született meg bennem az előadás ötlete, hihetetlen, hogy végre megvalósul. Nagyon szeretném átadni a budapestieknek, hogy ez nekik készül, és hogy nincs még egy ilyen a világon.

Utolsó, bár talán legfontosabb kérdés: Szerinted mi a test?

Nekem a test olyan, mint egy hangszer, amit nem pengetéssel, hanem különböző gondolatokkal tudsz megmozdítani, és ahogy különböző gondolatokat közölsz vele, úgy különbözőféleképpen nyilvánul meg. Ez ennél  bonyolultabb dolog, mert előbb a lelked érinti meg a gondolat, és a test azt reagálja le. A test kreál.  Van benne valami nagyon isteni: a teremtés képessége. A gondolatot a test tudja materializálni.