Keresés
rovatok
rovatok
város | 2017 nyár
Fotó: Szász Marcell
Szekeres P. Mónika
Ménesnyi ló ment át a kezem alatt
Tóth László, az óbudai fiákeres
A ló és lovasának kapcsolata olyan mélyen gyökerezik, hogy azt kívülálló szinte meg sem értheti. Erről a titokról mesél Tóth László, aki az óbudai programok és rendezvények kihagyhatatlan szereplője gyönyörű lovaival és korhű hintóival.

– Ahogyan minden parasztgazdaságban, nálunk is mindig tartott édesapám lovakat, így én szinte egy időben tanultam meg járni és az állatokkal bánni – emlékezik vissza Tóth László a Zalai-dombság lejtőin töltött gyermekéveire. Története valószínűleg nem is különbözött volna a többi szántóvető családban felcseperedő fiúcskáétól, ám egy vasárnapi napon eldőlt, az ő útja másfelé kanyarodik. – Szülőfalum, az azóta városi rangot kapott Pacsa futballpályáján díjugrató versenyt rendeztek. Kiváló lovasok csodálatos paripákon ugrattak az akadályokon, én mégsem a bajnokságot néztem, hátralopóztam az úgynevezett melegítőhöz, és azt lestem, hogyan készítik fel a lovakat a versenyre. Egy szempillantás alatt eldöntöttem, én is lovas leszek, díjugrató!

Aki csutakol, az nem lovagol

– Az erőszakos TSZ-eszesítéskor családunkat szintén bekényszerítették a szövetkezetbe, és lovainkat is be kellett adnunk, mint akkoriban minden gazdának. De szerencsémre a mi falunkban fedeztető állomás működött, így mindig volt ott legalább nyolc-tíz remek mén, azokat lovagolhattam – meséli László, hogyan maradhatott mégis napi kapcsolatban lovakkal. – Amikor befejeztem az általános iskolát, mondtam édesapámnak, elszegődök a közeli Rádiházára, a ménesbe lovászsegédnek. Mire ő: „Édes fiam, jól jegyezd meg, aki lovakat csutakol, az sohasem lovagol. Tanulj ki egy szakmát!” Bölcs ember volt. Így került László Budapestre, és lett belőle képzett központifűtés-szerelő és amatőr lovas a Budapesti Lovasklubban.

– Tizennyolc évesen soroztak be katonának a kiskunhalasi laktanyába, amely akkoriban az ország egyetlen lovas határőrkiképző központja volt. Édesapámnak ebben is igaza volt, mert azt mondogatta: aki úgy szereti a lovakat, mint te, azt az élet mindig a közelükbe fogja terelni. Huszonnégy hónapot töltöttem a laktanyában, élveztem. Amikor leszereltem, marasztaltak hivatásos határőrnek. Szép volt, jó volt, de nekem azért ennyi elég volt a katonásdiból.

László a katonaság második évében ismerkedett meg a filmes világgal.

A Rózsa Sándor tévéfilmben kezdtem lovas kaszkadőrként mint perzekutor, de volt olyan is, hogy kisebb jelenetekben a főszereplő, Oszter Sándor helyett lovagoltam.

Éppen a napokban futottam össze Szirtes Ági színésznővel a Fekete bojtár című film forgatásán, és azt számolgattuk, mióta is ismerjük egymást. Hát bizony, több mint negyvenöt éve! Édesapja, Szirtes Ádám hozta el 1970-ben az akkor még kisleányka Ágit a kunszentmiklósi tanyavilágba, ahol a Rózsa Sándor jeleneteit vettük fel.

 

Vénusszal a csillagok között

– Az első saját csikómat Zuglóból lábon vezettem Budaörsre, ahol az ottani juhásznál tartottam. Mert ezután én már mindig úgy szerveztem az életemet, hogy legyen lovam! – mondja László, akiről hamar elterjedt, szerelmese a lovaknak, lótartásnak, így ha valahol eladó ló volt, annak híre mindig eljutott hozzá. – Hallom egyszer, hogy egy nagykátai gazda nagyon kínálgatja a kancáját, mert nem tud olyan magas kerítést építeni, hogy az át ne ugorja. Elmentem, megnéztem, elsőre megfogott a szép, sötétpej csikó, s ugyan láttam a magas deszkakerítést a porta körül, de az ugratós sztorit nemigen hittem el. Nagykátáról Budaörsig lóháton jöttem haza.

Vénusz – mert így keresztelte el László a formás csikót – hamar bebizonyította, hogy régi gazdája nem lódított, amikor arról beszélt, ez előtt a ló előtt nincs akadály, ha az ugrani akar.

– Budaörs környékén akkoriban sok lövészárok volt. Ahogy Vénusszal arrafelé sétáltunk, gondoltam, óvatosan átkelünk ezeken, de a ló minden vezényszó és utasítás nélkül rögtön az első árkot gyönyörűen átugrotta. És ezzel megalapozta az én egész jövőmet! – emlékezik vissza László, aki ezután Vénusszal díjugrató versenyekre járt, s szép eredményeket értek el együtt. – Magyarországon akkoriban az első magánlótartó voltam, aki bajnokságokra nevezett be. Előfordult, hogy a zsűri párttitkár tagja – mert funkcionárius mindig ült a bírák között – attól rettegett, baja lesz abból, ha egy magánzót hirdetnek ki győztesnek. De a hozzáértők biztattak, abba ne hagyjam, és meghívtak további versenyekre.

Így nincs mit csodálkozni azon, hogy László nem könnyen vált meg a csodálatos lótól, csak a családalapítás küszöbén adta be a derekát.

– Az esküvőnkre készülődtünk nagyban, már csak pár nap volt hátra, amikor érkezett egy távirat: olasz lókereskedő-üzletember lovakat vásárolna, különösen a díjugrók érdeklik. Hamarjában meg kellett szervezni a lószállítást; mire Pomázra értünk a mustrára, már hatvan ló és lovasa várakozott ott. Végül a hatvanból csak az én Vénuszom kelt el! Az olasz úriember nem tudott olyan magas vagy bonyolult akadályt építeni, amelyet a lovam ne ugrott volna át. A másik két lovamat eladtam a visegrádi lovasiskolába, csakis ide, mert ezt akkoriban Gencsi Tibor vezette, akivel kölcsönösen tiszteltük egymást.

 

A fiákerdoktor

– Ám az ugrósportot továbbra is szerettem volna folytatni, mert ez örök szerelem. Hogy tudjam finanszírozni, elkezdtem a margitszigeti sétakocsikáztatást. Az elképzelés jónak bizonyult, mert nyereséges lett a vállalkozás. Közben ez másnak is megtetszett, és megjelent a konkurencia. Közben arra is rákényszerültem, hogy a kocsik javítását szintén magam végezzem, ebben nagy segítségemre volt Konrád Mihály nyugdíjas bognármester Budaörsön. Most is hálás vagyok neki, rengeteget tanultam tőle.

S ezzel László egy új világot fedezett fel: elkezdett érdeklődni régi fiákerek, hintók javítása, felújítása iránt.

– Miután vásároltam egy fiákerszekrényt, kitaláltam, vágjuk ketté, építsünk belőle egy klasszikus landauert, azaz lehajtható fedelű hintót. És az egyik ötlet hozta a másikat. Mint központifűtés-szerelő, értek a fémszerkezetekhez, így a tervezésnél egy teljesen új technikát vezettem be:

A váza vasból készült, ezt burkoltuk be fával, de olyan gondosan, hogy senki meg nem mondja, milyen alapanyagot használtunk a kocsi lelkének, azaz vázszerkezetének építésekor. Ez volt az első hintóm, ma is fut.

Ezután László egyre tudatosabban kezdett foglalkozni egykori fiákerek, hintók újraépítésével.

– Bejártam a Közlekedési Múzeumba nézelődni, tanulni, kutatási engedélyt is szereztem. S hamarosan jöttek a megbízások híres gyűjtőktől kocsik restaurálására. Egy ízben megkeresett valaki azzal, hogy vásárolt egy eredeti bécsi fiákert, azt kellene korhűen rendbe hozni. Megnéztük a fiammal, aki időközben felcseperedett, és a nyomdokaimba lépett, sőt, lerakta a veterán gépjármű-restaurátor szakvizsgát. Hát láttuk, hogy ez bizony egy hamisítvány, nem is bécsi, nem is korabeli. Valahol Romániában rakták össze egy filmforgatás kedvéért, de megcsináltuk. A tulajdonos annyira elégedett volt, hogy még vagy tíz kocsiját velünk újíttatta fel.

 

A kocsi kocsimúzeum

A Közlekedési Múzeum igazgatójának figyelmét sem kerülték el Lászlóék munkái, meg is fogalmazta, ezt csak így lehet csinálni, kisüzemi módszerrel: minden egyes kocsit külön megvizsgálni, megtervezni, felkutatni eredeti rajzokat, fényképeket, elképzelve, milyen is lehetett fénykorában, mert aki sablon alapján dolgozik, annak a kezéből soha nem fog egyedi darab kikerülni.

– Így minket bíztak meg azzal, hogy az Álmok álmodói – világraszóló magyarok című kiállításra készítsük el annak a XV. századi kocsinak a hű mását, amelyről maga a szó elterjedt. Találtunk is egy osztrák festményt, amely megörökítette a három ló húzta, könnyű, fatengelyes járgányt, de még hosszú kutatás állt előttünk, mire elkészültünk, amelyben nagy segítségünkre volt a múzeum irattára, amit a rendelkezésünkre bocsájtottak. A kiállításra Kocsról egy busznyi látogató érkezett, köztük a polgármester, aki azonnal beleszeretett a művünkbe, és kijelentette, ilyen nekik is kell, ha már az ő falujuk adta a világnak e csodát – múzeumuk már van, csak a kocsi hiányzik.

Tóth László és ifjabb Tóth László el is készítették a kért darabot, de a kocsi kocsimúzeum kapujában nem várt akadályba ütköztek:

– A kocsiszekér egyszerűen nem fért be, ott, helyben szét kellett szednünk, majd az épületben újra felépíteni. De nem ördöngösség ez annak, aki maga készítette az utolsó szögig a járművet. A Közlekedési Múzeum nemrégen történt költöztetésénél már ragaszkodtak hozzá, mi szedjük szét, készítsük elő szállításra a műemlékjárműveket. Tudták, mi majd össze is tudjuk rakni őket, s ha ne adj’ Isten történik valami sérülés, azt magunk megjavítjuk. Sajnos, most valamennyi darab raktárban áll.

 

Díjugratás, az örök szerelem

Tóth László 65 évesen az öregfiúk díjugrató bajnokságán 4. helyezést ért el, egy másik versenyen pedig az úgynevezett kitartásos magasugratást nyerte meg: Mylord lovával szinte átúsztak a 165 centiméter magas akadály felett.

Mylord túlzás nélkül a legjobb ugró egész Óbudán, ma már többnyire tanítványom lovagolja, aki következő évben 175 cm-en nyerte ezt a versenyt.

Tóth László és Mylord 165 cm-en

Az öregfiúk bajnoka a fiákerezésnek nemcsak azt köszönheti, hogy megmaradhatott díjugratónak, ennek révén csöppent vissza a filmes világba is. Hiszen ahogyan délcegen ül a bakon, pörgekalapot, férfias bajuszt viselve, szépen, szelíden igazgatja lovait, sok rendező és operatőr fantáziáját megmozgatta.

– Laci fiam ebben is követ, legutóbb ő hajtott egy Zrínyi életéről készülő filmben. De egyre kevesebb a magyar mozi, és egyre több az itt forgó külföldi produkció, ahova hívnak. A hazai gyártású alkotásokban mindig kedvezménnyel vállalunk munkát, mi így pártoljuk a magyar filmművészetet. Többek között a Kossuthkifliben és Sándor Pál Vándorszínészek című művében én tanítottam be a színészeket fogatot hajtani. Ez talán a munkám legszebb része.

 

Tanulj meg, fiacskám lóul gondolkodni

László lovaival és fiákereivel, hintóival több mint nyolcvan filmben dolgozott és szerepelt. Így fordulhat elő, hogy ha leül pihenni a televízió elé, olykor két egymás utáni estén is saját magát látja viszont a képernyőn. Mint mondja, izgalmas világ ez, hiszen nincs két egyforma forgatási nap.

– Találkoztam olyan színésszel, akiről első pillanatban azt gondoltam, vagány parasztgyerek, egy-kettőre megy majd neki a fogathajtás, aztán mégis úgy reszketett a bakon, hogy azt hittem, leesem mellőle. De amikor élesben, a kamera előtt kellett tartani a szárat, elsőre tökéletesen megcsinálta a feladatot. Nem hiába, színész a mestersége, amikor szerepelni kell, felszívja magát!

Pedig ha a hajtó fél, a ló is félni fog, és abból nagy baj lehet – ezt kell elsőre megértenie annak, aki kocsira száll.

– Nekem hajdan azt tanították, meg kell tanulni lóul gondolkodni. Én is mindig ezt mondom: az ő szemével lásd, az ő agyával érzékeld a világot, csak így tudod átvinni az akaratod. Neked kell előre észrevenned mindent, akár egy eldobott műanyagpoharat is, mert ha azt felkapja a szél, attól megijedhet a ló, aztán már hiába kapaszkodsz a szárban, elveszítetted az irányítást. Itt, Óbudán, az Árpád híd alatt van egy bonyolult kereszteződés, még egy fiákeres kollégával is évekig tartott elfogadtatni, hogy mielőtt átkelnek ott, hagyja a lovait egy kicsit nézelődni. A ló hallja a villamos csörömpölését, a feje fölött száguldó autók dübörgését, de ha van ideje szemlélődni, megérti, egyik sem veszélyes rá. Hát ezt jelenti a lóul gondolkodás.

 

„Forog! Tessék!”

– Kálloy Molnár Péter színművésszel például nagy öröm volt együtt dolgozni, a Kossuthkifli forgatásán én tanítottam hajtani. Érdekelte a dolog, és korábban már egyszer fogta a szár végét egy hortobágyi kiránduláson. Hamar rá is jött: a pusztában, ahol szinte semmire sem kell figyelni, egészen más kocsikázni, mint szűk utcákon irányítani a lovakat, itt vigyázni mindenki biztonságára. De bízott bennem, így arra is rá tudtam venni, hogy egy igen meredek lejtőn lehajtson két lóval, emberekkel teli postakocsival. Amikor meglátta a partot, megvakarta a fejét, és csak annyit kérdezett: Meg tudom csinálni? Bólintottam, annyit tanácsoltam, ha baj van, ne fékezz, fordíts a lovakat a domboldal felé. De nem volt baj – idézi fel László a filmes sztorikat, s azt is hozzáteszi, persze, ahogyan az lenni szokott, éppen akkor történt galiba, amikor legkevésbé számították rá.

– Péternek a kőszegi várból kellett a fogattal kikanyarodnia. Ló és hajtója is tudta, mi a dolga, de a felvételét sokszor meg kellett ismételni, hol a rendezőnek, hol az operatőrnek, hol a fénytechnikusnak volt még kérése. Így újra és újra elhangzott a szokásos: „Forog! Tessék!”, jelezve, minden beélesítve, kezdődhet a jelenet. A forgatókönyv szerint Péternek itt még volt pár másodperce az indulásig, amely éppen elég volt arra, hogy kézbe vegye a szárakat. Hanem az én okos lovaim megtanulták, hogy a „forog-tessék” után start, s egy ízben azonnal neki is iramodtak. A Várhegy aljában vártam a fogatot, ha gond van, elkapjam őket, de ekkor én is elugrottam. S abban reménykedtem, elég hosszú ez az utca, majdcsak megállnak a lovak, bár azt is láttam, macskakővel van kirakva, amin akár könnyen megcsúszhatnak. Péter végül maga megoldotta a helyzetet, szerencsésen vissza is érkeztek, de a stábot nagyon letolta: „Ha a ló dolgozik, vezényszavakat csak én kiáltok!”

 

Otthonra leltünk a Mocsárosban

László lovai amúgy rutinosan közlekednek a macskaköves utakon is, hiszen Óbudán régóta koptatják azokat.

– Rendezvényeken a Krúdy-negyedben, a Fő téren és környékén sokat dolgozunk, mi kocsikáztatjuk az érdeklődőket – mondja László, akinek „óbudaisága” sokkal korábra nyúlik vissza. – Még a Margitszigeten hajtottam, amikor a Filatori közben béreltem istállót a lovaimnak. A Marczinkóéké volt a szép, hagyományos óbudai épületegyüttes, régi, sváb fuvaros család sarjaiként örültek is, hogy ismét lovak vannak az istállóikban elszállásolva. Aztán a Filatori közt elérte a végzete, a nyolcvanas évek közepén legyalulták azt is. Mi is kijjebb szorultunk a városból, de nem bánom, mert így kerültünk a Mocsárosba. Itt tartom az állatokat, és gondozom a tanyához tartozó rétet, gyerekeim itt tanultak meg lovagolni, lóval bánni:

Tímea kislányom kétszeres távlovagló bajnok, s Laci fiam sem csak a hintókészítésben követett, ifjúsági díjugrató versenyt nyert, méghozzá az általam belovagolt Bajadéron.

Sokan kirándulnak családostól is a tanyánk környékén, a gyerekek kérdezik, szabad-e megsimogatni a lovakat. Hát, már hogyne szabadna, sőt, még a kuvasztól sem kell félni, kézhez szokott, akárcsak a tyúkjaink! Szeretjük a Mocsárost, úgy érzem, a környéken élők is befogadtak és megkedveltek minket.