Milyen emlékeid vannak a legendás óbudai vendéglőkről?
Apám minden vasárnap elment otthonról: vagy a Lajos utcai Siposban találkozott a barátaival, vagy a Kis Budában. Ott volt az unokatestvére, egy cimborája, és amikor már iskolás voltam, mindig velük mentem. A Lukács gőzfürdő is fontos célállomás volt, majd találkoztunk a barátaival, akik szemben ebédeltek vagy söröztek.
Hajópadlóból ácsolt parkettjén rendszeresen volt tánc, cigány- és tánczenekarokra is emlékszem. Hármasban jártunk oda, hiszen még nem volt meg a húgom, és rántott húst, halászlevet, sült halat ettünk. A Kéhliben akkor jártam, amikor a 70-es évek végén, 80-as évek elején bejött a gebines világ, és felújították az éttermet. Amikor az LGT-vel nagy éjszakázások voltak, ezeket az exkluzív helyeket bizony sűrűn látogattuk.
A panelházak építésével Óbuda jelentősen átalakult. Hogyan emlékszel erre az időszakra?
A nagy építkezéseket nem kísérhettem napról napra figyelemmel, hiszen távol voltam tőlük. A Margit kórházzal szemben kezdődött, a kísérleti lakótelep felépítésével. Az volt valamikor ’56 után az első nagy építkezés. Fel se tűnt senkinek, hiszen az SZTK (a mai Rendelőintézet) mögött volt, és akkor még gőzerővel működött mindkét agyagbánya. Az egyik, ahol a cross-versenyek is voltak, a másik meg a kórház melletti. Abszolút nem érintett minket, még jó is volt, mindig kinéztünk a fogászatról, hogy milyen szép az a lakótelep. Először voltak a két-három szintesek, és utána jött a feketeleves, a tízemeletesek, amelyek aztán kinyúltak egész a Vörösvári útig. Mindez nem izgatott minket, mert nem tudtuk, mi lesz a vége. Azt vettem észre, hogy széles lett az út, autóm lett, motoroztam. Ki a frászkarika gondolta volna, hogy mit hoz majd szociológiailag, társadalmilag? Véleményem szerint még azok sem voltak tisztában vele, akik kitalálták. És állítólag az óbudai lakótelep társadalmi szempontból még egy egészen jól működő közösség.
Mindazt, amit elvesztettünk a régi Óbudával, azokkal a kis, szűk utcácskákkal, azzal a miliővel, hangulattal; azt egy fiatal, hosszú hajú gyerek, mint például én, nem úgy éli meg, mint egy olyan iparos, aki abban a házban élt, ahol a nagypapája is suszter volt, vagy a szikvizes, akinek a nagyapja lovai is onnan vitték már a Dreher söröket. Szóval más dolog volt az ő számukra, mint egy olyan irányba fejlődő ember számára, mint én, akinek csak tetszett, és jobban tetszett Óbuda, mint Újpest vagy a Belváros. Amikor az igazi nagy építkezések beindultak, nem is voltam már annyit itthon, hiszen ahogy zenekarban kezdtem zenélni, 180 fokos fordulatot vett az életem. 1971-ben beléptem a Generál együttesbe. ‘72-ben jött a Ki mit tud?-győzelem, két nagylemez, több európai turné: Lengyelország, Olaszország, Ausztria, és még Hollandia is jött volna, de én 1974-ben felszálltam a vonatra, beléptem az LGT-be. Tehát egészen mással voltam elfoglalva. Amit még érzékeltem belőle, az a rettenet volt, ahogyan az embereket kiverték onnan, és emlékszem a perekre, amelyeket a kisajátítással kapcsolatban az ismerőseink végigvittek a tanáccsal, minisztériumokkal szemben. Emlékszem, milyen sírás-rívás volt, és tudom, hogy mindenki csak rosszul járt vele. Persze biztosan voltak abban az időszakban is, akik feketézéssel anyagilag pozitívan kerültek ki az egészből. És nem Rákoskeresztúron kaptak lakást, hanem nagy szerencséjük volt, és ott maradhattak Óbudán. Nem sokról tudok, mert kitelepítés-íze volt a dolognak: jöttek ide máshonnan, és mentek innen máshová. Nem volt szempont, hogy Óbuda az óbudaiaké maradjon. A mostani buszremíz a temető és az óbudai vasútállomás közötti részen található, s van ott egy nagy sík terület, ahová az elbontott anyagokat hordták. Ide kerültek a régi Óbuda maradványai és a ledózerolt házikók törmelékei.
Az újonnan ide került lakók hogy illeszkedtek be?
Aki a modern lakótelepen lakott, nem minősült óbudainak. Óbuda nem ez a modern betonvilág, ahol egymás hegyén-hátán lakik 500 család. Az igazi Óbuda nagy része eltűnt, de akkoriban sokan úgy érezték, hogy az egész. Csak néhány ház maradt a vasútállomástól délre. A Szentendrei út és a Bécsi út közé eső terület teljesen áldozatul esett az építkezéseknek, ráadásul úgy, hogy nem is építkeztek rajta. A rendszerváltás utáni években vált tulajdonképpen ipari övezetté, addig semmi nem volt ott. Bel-Óbudát azonban többszöri nekifutással sikerült teljesen eltakarítani. Hála istennek, hogy a Szentlélek tér környéke megmaradt. Az újlaki revitalizációnak örülök, de annak jobban örülnék, ha nem történt volna meg ez az egész. Hiszen a saját pénzéből rombolta le az ország, s most ugyanabból építi fel mindazt, amit annak idején hagyott elveszni. Én nem is sopánkodom ezen, mert annyi faramuci helyzet van ebben az országban, ami talán még fontosabb is, mint az, hogy hány milliárdba fog ez kerülni. Bár nem az állam csinálja most már, hanem a befektetők, akik meglovagolják ezt a fajta nosztalgiát.
Mikor és hová költöztél el Óbudáról?
Amikor a hetvenes évek végén elhagytam a szülői házat, beköltöztem egy garzonlakásba a Sasadi úton. Onnan három év múlva visszajöttem a III. kerületbe, éspedig a Jablonka útra, a Hármashatár-hegy oldalába. Itt szintén lehúztam 3-4 évet, s amikor az élet rákényszerített, hogy megváljak tőle, nem akartam Óbudától és a Hármashatár-hegytől is megválni. Apám egyik régi ismerősétől megvásároltam egy, a Farkastorki út végén álló villa felső szintjét, teljesen lelakott és romos állapotban. Megvettem, felújítottam. Míg elkészült, anyáméknál laktam a régi kisszobámban. Aztán felköltöztem, és ott éltem ‘87 májusáig. Nem azért jöttem el, hogy szentendrei legyek, és Óbudát elfelejtsem.
Akkor mi volt az oka, hogy mégis továbbálltál?
Minden politikai változás előtt megfigyelhető a rohamosan felfutó ingatlanvásárlási láz. Az akkori rendszer sápszedői, gazdagjai megcélozták ezt a domboldalt. Megvették a telket, építettek egy alapot, és úgy is hagyták, mert csak az volt a lényeg, hogy birtokba kerüljenek. Ennek a tünetei voltak az állandó jellegű építkezés, a megállás nélküli sitt- és anyagszállítás teherautóval, amit korábban nem érzékeltem. Természetesen mindenhol van ilyen, de ami ott beindult, azt egyszerűen nem lehetett már kibírni. Ez adta a végső lökést, hogy elmenjek. Körülnéztünk a feleségemmel, és azért a pénzért nem kaptam volna ott családi házat, annyira felszöktek az árak. Annyi döngölt agyagépítményt megnéztünk, például az Erdőalja út felső szakaszán a legutolsó házat, pontosan a nyeregnél, ahol a villanyvezetékek mennek keresztül. Ismerősöké volt, már alkudoztunk, amikor kiderült, hogy nincsen alapja, újra kellett volna építeni az egészet. Alig tudtam eladni a lakást, mert mindenki telket akart venni rozzant házzal vagy alappal, amit előzőleg megcsináltak már az okosak. Végül 1986 karácsonyán találtunk vevőt, és akkor néztem szét a Római-parton meg Csillaghegyen. Majd Üröm és Solymár következett, míg végül egy ügyvéd ismerősöm által kerültem Szentendrére. Szentendrét mindig szerettem, sokat jártam oda kirándulni. Nem beszélve arról, amikor ifjúsági hajón játszottam nagyon sok éven át a Generállal vagy a Fermmel, a Vigadó és Szentendre, illetve Visegrád közötti útvonalon.
S bár volt már egy-két érdekes változás az életemben, nem szívesen mennék vissza Budapestre, a mai Óbudára se, arra az irgalmatlanul beépített, megnyomorított Hármashatár-hegyre. Annak idején nem lehetett hozzányúlni az óbudai, hármashatár-hegyi 400-as, 600-as telkekhez, ami egész Észak-Buda szuszogója. Nem figyeltek oda, engedték fölparcellázni és beépíteni a telkeket.
Emlékszem, meséltél egy fura, egyszerre szomorú és derűs történetet, amely a csernobili katasztrófa árnyékában játszódott…
1986-ban koncertezett utoljára az LGT a Tabánban, s akkor még Óbudán laktam. Áprilisban történt a csernobili katasztrófa. Emlékszem, csőrepedés volt a házban, és elindultam azért a vízvezeték-szerelő haveromért, aki az én lakásomban is dolgozott. Három-négy utcával feljebb lakott, s nem kocsival mentem, mert este iszogattam. Belebújtam a fekete esőkabátomba, és szépen fölsétáltam abban a meleg atomesőben, amiről később azt mondták, hogy nem lett volna szabad kimenni sem. Lekopogom, azóta sincs semmi bajom. Az esőkabátot is eltettem, mind a mai napig megvan. Szeretem, mert azóta még világít is a sötétben…
Mit adott neked Óbuda, amit a későbbiekben is magaddal vittél?
Már kiskoromban is vonzódtam a romokhoz és a műemlékekhez. Aquincummal kezdődött a dolog, aztán amikor a fél világot végigjártam, mindig szakítottam időt arra, hogy a vásárlás és szórakozás terhére is megnézzem például Yorkot, a fellegvárat, hiszen annyi minden történt ott, és talán soha többé nem jutok el oda. A 600 éves tokiói templom is azért érdekelt, mert körülbelül akkor építették, amikor nálunk Dózsa Györgyöt megégették.
Óbudához nagy írók remekművei kapcsolódnak…
Rengeteget olvasok, nagyon szeretem a könyveket! Hihetetlen élvezettel olvastam Krúdy Óbudájáról, pontosan azért, mert óbudai voltam. Sőt, óbudainak érzem magam most is, annak ellenére, hogy közel negyven éve elköltöztem már. Mindennapos vendég vagyok mind a mai napig. Az összes budai és óbudai témájú írását hatszor, vagy nem is tudom hányszor olvastam végig. Ennyiszer talán csak a Vadölőt olvastam el. Szentendrei magányunkban begyűjtöttük mindazokat a könyveket, amelyek érdekeltek, érdekelnek. És nagyon remélem, hogy a gyermekeimet is érdekelni fogják.
Mit gondolsz, milyen lesz Óbuda száz év elteltével?
Abban nem bízhatunk, hogy a tájkép radikálisan pozitív irányba változik majd. Nem tudom elképzelni, hogy lebontanák azt a hosszú házat a Szőlő utcában. Hogy milyen emberek fogják lakni, azt végképp nem tudom. Hogy miféle szabályzatok lesznek, mi marad meg a sok rondaságból, és mit lehet majd megmenteni a jóból?
Visszabontásra pedig végképp nem lesz lehetőség. Hogy ha eltűnnének ezek a ronda lakótelepek, és maradna egy üres telek, amelyet be kellene építeni, az újabb problémákat vetne fel. Nem fogják elővenni a régi fotókat, és nem fogják felépíteni modern technikával azt a fizimiskájú alápincézett, családi házas negyedet, amely a századfordulón, vagy akár még a 60-as években is jellemző volt a területre. Nem tudom elképzelni. Abszolút negatívan látom a dolgokat. Az Óbuda magjában megmaradt gyárakat, üzemeket kitelepítik majd az ipari övezetbe, ami most a Bécsi út és Szentendrei út közötti terület, de néhány évtized múlva már az Ürömhegy környéke lesz, vagy az Aranyhegyi-pataknak a téglagyárakig tartó lapálya. Ebből is nagy baj lesz, mert az is a főváros szuszogójának a nyúlványa. Ha a helyükön viszont a modern technológiával építkeznek majd, akkor annyi sansza se lesz Óbudának, mint esetleg Angyalföldnek vagy Újpestnek. Senki nem fog odafigyelni, tovább folytatódik majd a rablógazdálkodás. Ha összedől, hát összedől: eltakarítják a romokat, magas lesz a telekár, óriási palotákat építenek majd iszonyatos árakon, s csak azért, hogy értékesítsék. És még mindig jobban járunk, ha óriási, gyönyörű villákat építenek a Bécsi út és a Hármashatár-hegy környékén, vagy a Szőlő utcában, illetve ha a Vörösvári útnak a piaccal szemközti oldalát ehelyett az ocsmányság helyett felhőkarcolók fogják díszíteni, gyönyörű irodaházakkal, amelyekben a huszadik szinttől fölfelé nagyon drága luxuslakások lesznek, Dunára néző panorámával. Ha a Flórián téren csinálnak ilyen lakásokat, annyiért adják el, amennyiért csak akarják. Ennek nagyobb sansza van.
Mit szólsz ahhoz, hogy egy időben fölmerült a szüleid kertjének végében álló kémény graffitikkal történő kifestése?
Örüljek neki vagy sírjak rajta? A Hármashatár-hegyről Óbuda, Kaszásdűlő meg Békásmegyer eléggé ronda látvány. S milyen ronda lesz, amikor összedől! Vagy amikor kiköltöznek belőle tömegesen az emberek, mert nem tudják felújítani. Megszállják a csövesek, és a melegágya lesz mindenféle bűnnek. Amíg ez nem következik be, addig állni fog a torony is, mert az fűti. S akkor még mindig jobb, ha színes lesz, mintha szürke. Addig legalább legyen színes! Mert amikor már arra kerül a sor, hogy le kell bontani, nekem tök mindegy, hogy szürke, vagy nonfiguratív kompozíció díszíti. Akkor már csak az számít, hogy pucolják el az egészet a föld színéről úgy, ahogy van.
A mi személyes ismeretségünk a Kiscelli Múzeum 250 éves évfordulójával kezdődött. Mindig meg akartam kérdezni, végül is miért vállaltad azt a felkérést annak ellenére, hogy előtte egy ideje már nem koncerteztél?
A Kiscelli Múzeum romtemploma gyermekkoromban valóban romos volt. Mindvégig zárva, bedeszkázva állt. Féltünk tőle; a szülők még tiltottak is tőle mindig, és hát messze is volt tőlünk. Később láttam ott néha egy-egy előadást. Óbuda iránti tiszteletem és nosztalgiám miatt vállaltam el 1995-ben, hogy fellépek a múzeum 250. évfordulójára rendezett műsorban.
(Az interjút 2000 februárjában rögzítettük.)
