Útjuk azért vezetett a testvéri Hanza-városba, hogy megismerkedjenek az ottani muzsikusokkal, és közülük is koruk egyik nagy öregjével, Hamlet városából, a ködös Helsingørből odaszármazott dán születésű Dieterich Buxtehudéval, aki közel hetvenévesen már több mint három évtizede volt meghatározó egyénisége a város zenei életének. Ő kezdeményezte az első nyilvános templomi koncertek megrendezését, amelyeket Abendmusiknak, azaz Esti zenének, vagyis amolyan templomi, „áhítatos szerenádnak” neveztek a helyiek. Kantátákat, vonóshangszeres szonátákat és orgonaműveket szólaltattak meg ezeken az esti muzsikálásokon, és a város lakói kizárólag a zenéért mentek be a templomba. Az egyik első pillanat ez a zenetörténetben, amikor a templom válik a zene szolgálójává. Buxtehude Lübeck zenei trónusán, a Mária-templom orgonájánál ült, tekintélye megkérdőjelezhetetlen volt, és mikor játszani kezdett a hatalmas hangszeren, a fiatalabb muzsikusok áhítattal hallgatták nem csak a templomhajóban, de fent az orgonakarzaton is, már akiket egyáltalán odaengedett a mester.
Nem nehéz kitalálni, két fiatal hősünk is elsősorban a Mária-templom orgonájához igyekezett, és Mattheson nem kevés ambícióval egyenesen arra vágyott, hogy ő legyen majd az öreg mester utódja. Ha Lübeck vezető zenésze lesz, akkor fényes karriert fog befutni. Händelt szintén csábította a poszt, mert ő a pályafutását ekkoriban még elsősorban billentyűs muzsikusként képzelte el, és nagyobb eséllyel is indulhatott a poszt egyik lehetséges várományosaként, mert idősebb barátjánál lényegesen jobb képességekkel rendelkezett mind a komponálásban, mind az orgonajátékban.
Létre is jött a találkozó, a fiatal titánok Buxtehude előtt megcsillogtatták képességeiket, az öreg mester minden valószínűség szerint elismerőleg nagyokat bólogatott, és mivel a korban jóformán már aggastyánnak számított, kétségkívül szó esett az utódlásról. Matthesonnak felcsillanhatott a szeme és Händel is erősen figyelhetett. Buxtehude ismertette a város és a templom iránti zenei kötelezettségeket, de ezek a szokásos kikötések voltak. Egy feltételről azonban nem tudtak, ugyanis ez a kitétel egy sajátos lübecki hagyomány volt, amelyet elődjéhez hasonlóan Buxtehude is követett. Ki tudja, mikor születhetett ez a furcsa íratlan törvény. Arról volt szó ugynais, hogy a sikeres jelölt nem csak a posztot veszi át, de megkapja vele elődje lányának kezét is. Azaz benősül a családba. Mikor Buxtehude 1668-ban átvette a stallumot elődjétől, Franz Tundertől, akkor az ünnepélyes beavatási ceremóniát egy másik is követte, nevezetesen az esküvő. Buxtehude feleségül vette Anna Margarethe Tundert, és hogy a hagyomány ne kerüljön veszélybe, mintha az ég is azt kívánta volna, hogy e tekintélyes stallum öröklése úgyszólván halálbiztos legyen, ugyanis a házasságból nem kevesebb, mint hét leánygyermek született. De a hét lány közül csak négy érte meg a felnőttkort, és közülük egy kivételével már mind férjhez ment. Buxtehudénak egyetlen lánya maradt, az immáron vénlánynak számító huszonnyolc éves Anna Margrete, akivel biztosítani tudta posztjának megöröklését.
Mikor a két fiatalember felocsúdva a megdöbbenésből, észbe kapott, mivel is jár a nagytekintélyű állás megszerzése, gyors köszönetnyilvánítások közepette hanyatt-homlok elhagyta a várost. Talán, ha pár hetet töltöttek Lübeckben. Évtizedekkel később Mattheson egyik művében így emlékezett vissza az esetre: „Azonban mivel az ügyben [Buxtehude] házassági feltételt szabott, melyre egyikünk sem mutatta a legkisebb hajlandóságot sem, a legnagyobb udvariaskodások közepette elbúcsúztunk”. Finom a megfogalmazás, jótékony homályban hagyja, hogy mégis, miért lehetett olyan rémisztő ennek a házasságnak még a gondolata is mindkettejük számára? A két fiatal muzsikus visszatért Hamburgba. Mattheson később a város zenei életének nagy tekintélyű zeneszerzője, a hamburgi dóm zeneigazgatója lett. Egyre erősödő süketsége miatt (bizony, ez a megvalósult rémálom nemcsak Beethovennek jutott osztályrészül) kénytelen volt feladni az aktív zenélést és komponálást, és zeneelméleti kérdések felé fordult. Sőt, még komoly diplomata-karriert is befutott: ő volt a hamburgi angol nagykövet titkára, és Daniel Defoe regényeinek első német fordítója. 1709-ben megnősült, felesége angol, egy londoni diplomata lánya. Händel ifjúkori barátjával együtt mozgott a hamburgi zenei életben, megírta első operáit, majd 1706-ban búcsút mondott mind Matthesonnak, mind Hamburgnak, Itáliába ment, majd visszatért Németországba, végül 1711-től haláláig Angliában élt. Soha nem tért vissza Lübeckbe, és soha nem nősült meg.
1705 októberének végén egy húszéves fiatalember lépte át Lübeck városának kapuját. Azzal a céllal érkezett a távoli Türingia egy kis városából, Arnstadtból, hogy tanulmányutat tesz az észak-német zene egyik fellegvárában, Lübeckben, és ha szerencséje van, megcsillogtatja képességeit Dieterich Buxtehudénak, aki talán elfogadja tanítványául, és esetleg az idős mester utódja is lehetne akár. A fiatalembert Johann Sebastian Bachnak hívták. Az arnstadti elöljárók néhány hétre engedték el a város fiatal orgonistáját, hogy tanulhasson az északi mágustól, Buxtehudétól. Bachnak a hagyomány szerint az út nagy részét gyalog kellett megtennie, mivel nem volt pénze postakocsira. Ma, autópályán az út 480 kilométer, körülbelül öt óra utazás. Ha segítségül hívjuk a Google Mapset, akkor 77 óra gyaloglással kell számolnunk. Vagyis Bachnak hozzávetőleg egy hétig tarthatott az út Lübeckbe. Mindenesetre odaért, és ha már ennyit gyalogolt, nem vette túlságosan komolyan az elöljárók által kiszabott időt. Csak a következő év februárjában tért haza, meg is kapta a magáét az arnstadti magisztrátustól. De közben mégiscsak sikerült Buxtehudéval megismerkednie, részt vett talán az Abendmusikok előadásain is, és fiatalkori billentyűs műveiben félreismerhetetlenül nyomot hagyott a lübecki mester.
Ám Bach sem lett Buxtehude utódja. Händel és Mattheson látogatása óta eltelt két év, utód még mindig sehol, és az idős muzsikus nagyon aggódott az örökség átadása miatt. Bach minden szempontból megfelelt volna az állás által támasztott követelményeknek, és amilyen zseniálisak már fiatalkori művei is, kétség nem férhet hozzá, hogy Buxtehude megkörnyékezte Bachot az utódlás ötletével, és ő is, ifjú pályatársaihoz hasonlóan vonzódhatott a nagybecsű állás betöltéséhez – és ifjú pályatársaihoz hasonlóan feltehetően egy cseppet sem vonzódott Anne Margrete Buxtehudéhoz. 1706 februárjában Buxtehude ismét leendő vő és utód nélkül találta magát.
De ki volt ez a titokzatos lány, immáron harmincesztendős nő, aki elől elszaladt a kor két legnagyobb német zeneszerzője és kevésbé jó komponistája, de legjelentősebb zenetudósa? És mi lett a sorsa e hölgynek, akit Láng György A Tamás-templom karnagya című Bach-életregényében nem túl hízelgőn Kacsakisasszonynak nevez? Valóban annyira riasztó lehetett külső megjelenésében, vagy esetleg elviselhetetlen hárpia volt, talán testileg vagy lelkileg beteges természetű? Mint a régmúlt nagy férfialakjai körül megjelenő számtalan asszony, úgy Buxtehude lánya is az ismeretlenség homályába vész. Nem készült róla festmény, nem maradt fent a naplója, ha egyáltalán írt, sőt, azt sem tudjuk, tudott-e írni-olvasni, zenélni.
Amit e titokzatos teremtményről egyáltalán tudunk még, megint csak egy férfinak köszönhető: a férjének. Mert végül, harminckét éves korában mégiscsak férjhez ment, és apjának is meglett az utóda. Johann Christian Schieferdecker zeneszerző, a hamburgi opera billentyűs játékosa, nem mellesleg Händel és Mattheson kollégája, 1707 januárjában vette át Buxtehude tisztét. A nagytekintélyű mester ez év májusában halt meg, és utódja oltár elé vezette a hetedik Buxtehude-lányt 1707 szeptemberében. Anne Margrete – immáron Schieferdecker – 1709-ben, harmincnégy éves korában meghalt. Férje és apjának utódja 1732-ig töltötte be a lübecki Mária-templom orgonista tisztét. Életműve sem élt többet, mint felesége: hét operája elveszett, huszonkét Abendmusikra írott kompozíciói úgyszintén. Néhány kantátája és tizenkét concertóból álló sorozata maradt csak fent, és láss csodát, meghallgathatjuk őket a hamburgi Ratsmusik és az Elbipolis Barokk Zenekar felvételein. Az elfeledett zeneszerző nem lehetett nagyon rossz komponista, ha Buxtehude utódja lett. Mindenesetre az biztos, hogy születtek a Schieferdeckeréinél rosszabb zenék 18. században. Ugyanakkor lehet, hogy már tényleg nem maradt senki rajta kívül, aki képes volt elvenni Anne Margretét?
A Buxtehude-lány is beírta magát a zenetörténetbe: Martyn Hancock ausztrál zeneszerzőt megihlette az Anne Margrete Buxtehude köré fonódó furcsa történetcsokor. Buxtehude’s Daughter címmel írt szimfonikus művében idézi meg a különös hölgyet. Ha máshogy nem, talán a zene segítségével elképzelhetjük Buxtehude lányát.
És hogy mi lett a későbbiekben? Schieferdecker nagy valószínűség szerint utód nélkül halt meg, a furcsa hagyomány így föltehetően véget ért. Az új orgonista Johann Paul Kunzen lett, akit saját fia, Adolph Carl követett a poszton 1757-től, és haláláig, 1781-ig töltötte be. A tradíció minden bizonnyal végképp eltűnt, ha csak Adolph Carl nem vette nőül saját húgát…
Adolph Carl fia, Friedrich Ludwig Aemilius Koppenhágában lett sikeres zeneszerző, dán királyi karnagy lett, és így Buxtehude honfitársaként halt meg 1817-ben.
Szegény Anne Margreta százévnyi detektívtörténetet adott Lübeck városának.
